Sztrájk van, babám!

Tényleg nagyon sokáig gondolkodtam azon, hogy miről is írjak most akkor. Ugyebár már-már hagyományteremtő jelleggel, hétfőnként, az előző hét eseményeire koncentrálva, mintegy csokorba gyűjtve. Felmerült, hogy pár sorban, a bajtársaknak kijáró megbecsüléssel, a teljes tisztelet hangján megemlékezem Kiss Ernő rendőrkapitány úrról, akinek nem elég, hogy gondjai vannak a vizelet-visszatartással, de még az alvilág is rászállt. Mert ugye ki más, kötötte volna el Kiss Ernő szolgálati autóját, mint a kopasz, kövér rendőrkapitánynak öltözött alvilág, hogy aztán békésen várakozó autókba is hajtasson szigorúan konspiratív jelleggel.

De persze eszembe jutott, hogy megemlítem a romániai EP-választást is, ahol ugyebár magyar magyarnak farkasa, a székelyek pedig még csak nem is értik. Meg persze a Markó Béla európai értelemben vett kopasz fején megcsillanó reményteli napsugár és a Tőkés Lászlóra hajazó kesztyűbáb, amivel Orbán Viktor kánkánozik veszettül.

De ebből sem lett semmi, ahogy a gyurcsányista bábszínházról és Járai Zsigmond összekuszálódott marionettzsinórjairól sem írtam végül. És akkor azt még nem is említettem, hogy tervben volt egy nagy ívű hasonlat, amiben a negyedik Kimaradás Spriccparti és az egészségügyi reform között vontam volna párhuzamot, külön kitérve a mindkét helyen fellelhető nagyszámú szaros alsógatya morálfilozófiai aspektusaira.

De nem. Egyikről sem írok. Inkább sztrájkolok. Úgy éjjel fél egy fele kezdtem, először az alanyi jogon járó Xbox 360-ért kezdtem félsávos útlezárásba néhány túlméretezett torrenttel a virtuális szupersztrádán, majd a Doktor House harmadik évadának díszdobozos kiadását követelve részleges munkabeszüntetést tartottam, és jó ideig sem az á sem az ő betűket nem voltam hajlandó leírni. (De aztn persze az önmagammal folytatott egyeztet trgyalsok eredmnyessgbe vetett hitem jelül újból felvettem a munkt).

Ezután fél kettő után jött egy rövid figyelmeztető sztrájk, melynek keretében, látványosan, már-már provokatív módon ittam egy teát, végül hajnali fél három után az erkélyen demonstráltam is egy kicsit, és a prozódiai nehézségek ellenére néhányszor elskandáltam, hogy „Esélyegyenlőséget, létbiztonságot és még több marcipános pralinét!”

Egyelőre se Xbox, se House és még pralinét sem hozott senki, de nem csüggedek: annyit már most is elértem, mint a Liga, a vasutasok, meg az a pár pedagógus.

És akkor itt most egy kicsit hangoljuk komolyabbra, mutatnék pár slide-ot a „Miért is vagyunk mi még most is vidáman úttörődalokat éneklő, kádárista barakk?” című prezentációból. Szigorúan értéksemlegesen.

Mert teljesen mindegy, hogy most akkor igazuk van-e a vasutasoknak, és tényleg úgy szar az egészségügyi reform, ahogy van, meg a diktatúra vasmarka szorítja az idő előtti nyugdíjkedvezményektől megvont munkástömegeket, vagy ez az egész csak a közalkalmazottak rinyálása, a lényeg, hogy baszdmeg, majdnem húsz évvel a rendszerváltás után még egy rendes sztrájkot sem tudunk összehozni.

De kezdjük az elején, csócsáljuk kicsit pépesebbre ezt a kifejezést. Nálunk ugyebár a munkabeszüntetés az állami vállalatok dolgozóinak szokása, plusz, ha nagyon akarjuk, ide sorolhatjuk a gazdákat, akik kivonulnak a traktorral az útra, de leginkább télvíz idején, amikor amúgy is kevés a munka.

A lényeg, hogy sztrájkolni nálunk leginkább azok szoktak, akik nem nagyon tudják, hogy mi az a piacgazdaság, vagy ha igen, akkor is távol tartják magukat tőle, mert olyan fura, műanyag ízé, több színben világít, meg az amerikai himnuszt játssza polifónikusan.

A többiek pedig ijedten a szájukra csapnak, ha valaki ötméteres körzetben kiejti azt a szót, hogy sztrájk. Még a főnök végül meghallja. És ha jelentést ír a vezérigazgatónak? Aztán már csak a biztonsági őr jön, hogy elkobozza a belépőkártyát, ha jó napja van, talán még ad egy kartondobozt a családi fényképeknek, meg a kókadt fikusznak, de általában rossz napja van.

Pedig hát a sztrájk nem valami kommunista csökevény (amit jól bizonyít, hogy kommunista államokban általában tiltották is), hanem nagyon is kapitalista izé, ami jól csak a piacgazdaságban működhet. Mondjuk úgy, hogy a sztrájk a profit elosztásának kiigazítására tett törvényes lépések egyike.

Sztrájkolni ugyanis akkor szokás, ha nem vagyunk megelégedve a munkaviszonyokkal, beleértve, mondjuk, a bért is. Ellenben nem sztrájkolunk a világbékéért vagy a Kárpátok hófödte bérceiért. Mert annak nincs semmi értelme. Plusz sztrájkolni csak akkor érdemes, ha tényleg rosszul van elosztva a profit, vagyis a munkáltatónak van miből teljesítenie a követeléseinket. Egyéb esetekben ugyanis vagy a sztrájkba megy tönkre, vagy a kéréseink teljesítésébe, a lényeg, hogy mi sem járunk jól. Ja, és persze nem árt, ha mindenki sztrájkol, nem csak a szakszervezeti bizalmik meg akiknek már úgyis mindegy.

És hát ezen kritériumok alapján az étized egyik legnagyobb magyar munkabeszüntetése nevetséges diákcsíny volt csupán. Mint fogkrémmel bekenni Gyurcsány irodájának kilincseit. Hiszen a követelések jelentős része elnagyolt szólam csupán, és akármilyen nagy mozdonyaik vannak, akkor is csak tízezer ember demonstrált a múlt héten.

Nem megy ez nekünk: fogalmunk sincs, mit lehet kérni, és egyébként sem érünk rá sztrájkolni, mert rohanunk, hagyj már, most kért kávét a főnök.

Ha már sztárjkolni akar itt valaki, akkor csinálja úgy, ahogy a forgatókönyvírók Hollywoodban. Ők tudják, mit akarnak (részesedést a jogdíjakból), és nem csak azt, hogy mit nem. Egységesek, erősek, kitartóak, nincsenek sztárjktörők, és nem mellesleg jelentős részük miniszoknyában demonstrál minden nap reggel kilenc és kettő között. És nem csak azért lesznek sikeresebbek, mint a magyar vasutasok, mert a Született feleségek sokkal jobban hiányozna, mint a reggeli ingajárat, hanem mert tudják, hogy a munkájuk mennyit ér. Tudják, hogy szükség van rájuk.