Liberális minimum

2006.05.16. 08:00
A médiafölény-elmélet lényege, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van.
A magyarországi jobboldal alaptémái közé tartozik a média kiegyensúlyozatlansága. Ennek közönséges megfogalmazásai általában 80 és 99 százalék közé teszik a baloldali-liberális médiatúlsúlyt, bár hogy miben mérik, azt maguk se tudják. A jobboldali vízióknak mindig része a média kiegyensúlyozása, merthogy ez így nem igazságos: az ország fele velük van, sajtójuk meg alig. Különösen gyakran kerül elő ez a toposz akkor, amikor éppen negatív előjelű Fidesz-hírek cirkulálnak, mert valamely prominens belebüfizett a mikrofonba. Ilyenkor úgymond a baloldali sajtó kreál ügyeket, amelyek valójában nem, vagy alig történtek meg; és ha volt is ilyesmi, akkor is gonosz dolog tudósítani róla. Kudarcaikért és azok negatív visszhangjáért a médiát teszik felelőssé. Így történt ebben a kampányban is.

A médiafölény-elmélet lényege, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. Minden médium, aminek a távirányítója nem a Fidesz-székházban van, ellenségesnek minősül. A rettentő ködfejlesztő gépezettel csupán néhány világítótorony áll szemben: ezek a jobboldali médiumok, ilyenből kellene még több. Azonosításukat megkönnyíti, hogy Orbán Viktor időnként közzéteszi az ajánlott olvasmányok listáját. A Magyar Nemzet, a Demokrata, a Heti Válasz és a Hír TV, illetve részben a Magyar Rádió. A jobbos szubkultúra iránt érdeklődők felfedezhetik még az Ufit, a Reformot, Dobos Attila Nemzetőrét, a weben a Gondolát, az eretnek-jobbos szegmensben a Magyar Fórumot, a jobbikos Magyarok Lapját. Sok a versenyző, de valóban feltűnő, hogy az elért közönség terén nagy a lemaradás - ha nem is 95:5 az arány.

A szabadság nem fideszes

a magyar jobboldal a fogyasztói társadalommal és a szabad piaccal szemben határozza meg magát
Világos, hogy hol a turpisság: a balliberális térfélre sorolt kiadványok és csatornák jelentős részéről nem mondható el, hogy oly mértékben volnának pártosak, mint a dicsőséges öt (vagy akárhány) százalék. Sőt egy részük egyáltalán nem az, hanem egyszerűen bulvár: nem más, mint a populizmus sajtóbeli megjelenése. Azt adja, ami kelendő. Szexet, szórakoztató műsorok sztárjainak pletykáit, versenyautót, meg még egy kis szexet. A jobbos vízió - vallásos alapjai, illetve klerikális retorikája miatt - utálja a szexet, a szórakozást, talán csak a versenyautót viseli el, de az se biztos. Emiatt időnként előkerül valami szigorú arc jobbról, és jól megmondja, hogy fuj. Médiamákony. Népbutítás. Szenny.

A konfliktus gyökere, hogy a magyar jobboldal kulturálisan a fogyasztói társadalommal és a szabad piaccal szemben határozza meg magát. Nem igazán van kibékülve ezekkel a dolgokkal. Legyen inkább úgy, mint régen volt, mármint Tolkien szerint, valaha, az aranykorban.

A magyar jobboldalnak természetesen semmiféle reális alternatívája nincs a fogyasztói társadalommal szemben, sőt esélye se, hogy megszüntesse, de attól még utálhatja kedvére, és játszhatja azt, hogy lehetne máshogy. De ne csodálkozzon egyidejűleg azon, hogy a fogyasztói társadalom és a szabad piac legfőbb haszonélvezője, a tömegmédia nem fogja cserébe spontán viszontszeretni. Nekik kell az a pucér csaj a címlapra, mert az embereknek is kell. Konzultálnak velük minden nap, és kell.

A liberális minimum

De nem stimmel a számvetés a "szeriőz", közéleti sajtónál sem. Túl sok az ellenpélda, túl sok az olyan sztori, leleplezés, publicisztika, elemzés, amely egyértelműen kedvezőtlen a baloldalnak, és amihez hasonló viszont az "ötszázalékos" kuruchadnál eddig elképzelhetetlen volt. Soha, egyetlen alkalommal nem jelent meg rosszmájú észrevétel Torgyánnal kapcsolatban a Magyar Nemzetben, amíg miniszterelnök-helyettes (pre-nemzetorvos) volt az Orbán-kormányban. Sőt, zseniális politikusnak és kiváló stratégának láttatta őt a jobboldali publicisztika ünnepelt nagyágyúja. Ugyanígy kezelték Mikola Istvánt. Medgyessy, Demszky, Magyar Bálint vagy Gyurcsány aligha fogadnák kitörő örömmel az emlékkönyvet, amelybe a balliberális oldalra sorolt lapok véleményeit gyűjtenénk össze. Érzik ezt a problémát a jobbos médiaműhelyekben is, de szemmel láthatóan nem felfogni, csak megmagyarázni szeretnék. Pedig médiaegyensúly csak akkor lesz, ha megértik, hogy magukat zárták be a rajongótáborba. Hogy akármilyen komolyan játsszák az indiánosdit, kívülről ez csak röhejes.

"A média világszerte balra húz", mondta egyszer Bárdos András töprengve, és ez igaz abban az értelemben, hogy a szabadságellenes nézetek a média halálos ellenségei. Vannak balos és vannak jobbos - párthoz kötődő vagy egyenesen pártpénzekkel kitömött - lapok, de a kettő közt ott vannak a több-kevesebb mozgástérrel rendelkező független és félfüggetlen orgánumok és újságírók. És amint adódik mozgástér egyáltalán - ahogy az ötszázalékos táborban egészen a vereségig nem adódott - a médiamunkás fejvesztve menekül minél távolabb azoktól, akik nem veszik jó néven a klasszikus technikákat. Például azt, hogy a szerző megnézi a híreket, azokról véleményt alkot, és azt leírja. Anélkül, hogy igazodna az aktuális pártvéleményhez, anélkül, hogy figyelembe venné, hoz-e szavazatot valakinek. Hogy ha hülyét észlel, akkor megírhassa, hogy az ott egy darab hülye, tekintet nélkül a színére. A szabad média, mivel működéséhez szükséges egy liberális minimum, agresszíven reagál az olyan politikai erőre, amely őt korlátozni akarja. És hogy az illető erő ezt nagyon akarja, arra alkalmas bizonyítékok azok a szerkesztőségek, amelyekben ez megvalósult.

Ha nyolcmillióan rohamoznák a trafikokat Magyar Nemzetért, akkor annyit nyomnának és kész, nincs médiafölény.
Sajátos gátja lett a pártvezérelt sajtó a politikai evolúciónak is. Nyilvánvaló, hogy most majd vitákra lesz szükség a konzervativizmus és jobboldaliság dolgainak rendezéséhez. A probléma az, hogy ezek a viták úgy folytak le eddig is, hogy a Fidesz álláspontjával kapcsolatos kritikák rendre a Népszabadságba, az ÉS-be és egyéb lapokba kényszerültek - Dávid Ibolya Konzervatív kiáltványa, Tölgyessy, Debreczeni, Solymosi Frigyes, és mások írásai -, és innentől a kritika címzettjének már nem is kellett válaszolnia a kérdésekre. Az "ellenséges" lapokban publikáló szerzőt szimplán le lehet árulózni, és menetelni tovább az egy zászló alatt, a vereségbe. Sorok közötti, óvatos célozgatásokra volt csupán lehetőség mindeddig. Ha a Magyar Nemzetben most elkezdődött vitának lett volna tere korábban, ma nem az égő házban kéne töprengeni, hogy mit rontottak el.

Az autós újságírás fölénye

A médiafölény furcsa mítosz: feltételezi - a pártszimpátiából -, hogy az ország fele fideszes médiára vágyik, csak nem kapja meg. Pedig van fideszes napilap, hetilap, fideszes tévé, fideszes rádió. Ha naponta nyolcmillióan rohamoznák a trafikokat Magyar Nemzetért, akkor annyit nyomnának belőle, és kész, nincs médiafölény. De nem hajlandók levonni a következtetést, hogy ha mégse belőlük kérnek többen, akkor talán a termék rossz. Hogy Csintalan Sándor a szemétdombon túl piacképtelen. Nem hajlandók észrevenni, hogy aki nem a Fidesz napi meséjére, hanem a világra kíváncsi, az nem engedheti meg magának a Magyar Nemzetet. Inkább siránkoznak, hogy fölény van.

Volt egyszer néhány elégedetlen ember. Őket az zavarta, hogy nincs egy rendes vasútbarát magazin, csak a MÁV üzemi lapja. Rendezhettek volna köztéri hőzöngést az autós újságírás fölénye miatt, de nem ezt tették. Összeültek, belőtték a célközönséget, kitalálták az ideális újságot, aztán befektetőt, szerzőket, nyomdát szereztek, és elindították a lapot. Az Indóház magazin azóta is vígan pöfékel. Odeírják rendesen a PR-cikkek alá, hogy ezt épp a Siemens fizette, oszt jónapot. Rájöttek, hogy nem azért nem kell senkinek az üzemi lap, mert autós összeesküvés van, hanem mert az nem való civileknek.

szubkultúra, amire a kívülálló úgy tekint, mint a melegekre. Tolerálja őket, de nem akar oda tartozni.
Hát a Fidesz üzemi lapjai sem. És sajnos nincs egy sem a mainstream termékek közt, ahol ne látszana a párt vasmarkának nyoma. A Hír TV-n, ahol Orbán beszédének snittjeit használják csatornaszignálnak. A Heti Válaszon, amelynek főszerkesztője a Fidesz-pódiumon szaval, persze hogy a médiafölényről, és amelynek választási címlapján, egy hivatalos Orbán-portré alatt az olvasható: Magyar szolidaritás. Az Ufin, amely még mindig hordozza az ígéretet, hogy jobbos fiatalként is lehet normális az ember, ám választás előtt büszkén dorombolva címlapra tolja az Orbán farmerkabátban bazsalygós PR-fotóját. Ezek bizony üzemi lapok, bennfenteseknek. És szovjetembereknek, akik elhiszik a szabad szemmel is látható hazugságokat, vagy ha nem is hiszik, valamiért mégis kifizetik a hazugság hozóját másnap is.

Játszani is engedd

Az ilyen sajtóhoz is tartozik közönség: a rajongók, akik megerősítést és nem gondolkodást, nem vitát várnak. De ez nem az ország fele. Ebből ennyi is elég. De ez is szép eredmény egy nagyra puffadt szubkultúrától. Bár nem mellékes, hogy pont ez a fajta sajtó tette a Fideszt zárt és nehezen bővíthető szubkultúrává, amire a kívülálló úgy tekint, mint mondjuk a melegekre, a graffitisekre vagy az ortodox zsidókra. Tolerálja őket, de nem akar oda tartozni. Sajtója alapján a magyar jobboldal nem politikai eszme, hanem pszichózis.

A médiaegyensúlyt nem úgy kell előidézni, hogy köz- vagy pártpénzből lapokat gründolunk, hogy rövid pórázon keltetett droidokból szervezünk szerkesztőséget, és nem is úgy, hogy megszálljuk a közmédiát. A közönség elkapcsol. Csak azt a liberális minimumot kellene aláírni, és nem követelni meg a hiteltelen hazudozást - hiszen szegény sajtómunkásnak mása sincs a hitelén kívül. Kitörni a belülről befalazott lovagvárból, és rácsodálkozni a felhőkarcolókra. Jó ok van rá: Mikolával és Semjénnel az antiliberális offenzíva is elbukott. Nem dől össze a világ, sőt épül, ha a jobboldali média nem lesz azonos a Fidesz PR-osztályával. Talán nemcsak négyévente derülnének ki a hibák. Médiát kell csinálni, nem udvartartást. De nem is csinálni kell, csak engedni, hogy működjön. Hát hiszen nem idióták a jobbos kollégák sem, tudnak azok írni és gondokodni. Csak hagyni kéne őket.

Mindenben egyetértőkből sohasem lesz meg az ötven százalék, és ne is legyen.