A bankokat régen korlátozni kellett volna

Márciusban várhatóan a parlament elé kerül az a törvénymódosító javasalat, amely a bankok egyoldalú szerződésmódosításainak sok éve húzódó problémáit kívánja rendezni. Az indítvány legfontosabb pontjai: a bankok határozzák meg előre, milyen körülmények esetén árazhatják át egyoldalúan a hiteleiket, ezt a jelenleginél sokkal korábban és közvetlen értesítés útján is hozzák az adósok tudomására, illetve az ilyen egyoldalú emeléseknél az adósnak joga legyen díjmentesen előtörleszteni. A módosító indítvány ellen azonnal be is indult a lobbimunka: igen kritikusan nyilatkozott a Bankszövetség és negatív hangvételű cikkek jelentek meg a különböző újságokban (például az Indexen itt). Pedig a törvénymódosítás iránya rendben van, és az időzítéséről is inkább azt mondhatjuk: jobb későn, mint soha.

Először is oszlassunk el egy félreértést: a bankok egyoldalú szerződésmódosítási lehetőségeit korlátozó javaslat egyáltalán nem a devizaadósoknak szánt mentőöv akar lenni, amely majd kompenzálja a január óta tartó forintgyengülés miatt megnövekedett törlesztő-részleteket. A törvénymódosítást a Pénzügyminisztérium már decemberben beterjesztette az Országgyűlés elé, a témával kapcsolatos ágazati vizsgálaton pedig a GVH évek óta dolgozott. A törvénymódosítás célja „csupán" a bankok árazási mechanizmusainak és a piaci viszonyoknak az átláthatóbbá tétele, amivel nagyon régi fogyasztóvédelmi adóságot törlesztene a törvényhozás - még ha jócskán megkésve is.

A kritikák másik vonulata a rossz időzítésre hivatkozik: a törvényjavaslat pont akkor rúg egyet a bankszektoron, amikor annak a válság miatt amúgy is épp rosszul megy, ehelyett a mostani vérzivataros időkben a hatóságoknak inkább szemérmesen félre kéne nézni az ilyen is kis fogyasztóvédelmi apróságoknál annak érdekében, hogy a bankok jövedelmezősége és ezáltal tőkehelyzete stabil maradjon. Az ilyen zavaros megoldásoknak nagy hagyománya van Magyarországon: a konfliktusok felvállalása helyett inkább kuszáljuk össze a szálakat, és akkor máris nem látszik, ki fizeti a végén a cehet.

Civilizált környezetben ez a dolog úgy működne, hogy ha egy iparágnak mindenképpen és elkerülhetetlenül állami segítségre van szüksége, akkor - ha ez tényleg elkerülhetetlen - a parlament megszavazza a szükséges támogatást a politikai felelősség felvállalásával. A piac hatékonyságát és a verseny tisztaságát csorbító állapot fenntartásával kellene segíteni a bankszektoron? Az ilyen javaslat kis túlzással ahhoz hasonlatos, mintha a lejárt szavatosságú hús árulásának engedélyezésével akarnánk mentőövet dobni a sanyargatott sorsú hazai állattenyésztésnek... (ezzel egyáltalán nem akarva tippeket adni az élelmiszer-lobbinak).

Az is téves interpretáció, hogy az egyoldalú szerződésmódosítások elleni fellépés valamiféle büntetőakció lenne a - mostanában előszeretettel megbélyegzett - bankárok ellen. A mostani törvényjavaslat csak a normál üzletmenet viszonyait igyekszik kicsit korrektebbé tenni - amire már évek óta szükség lett volna.

Nem ettől inogna meg a bankrendszer

Tévedés az is, hogy a törvénymódosítás rontaná a bankrendszer stabilitását. Ehelyett ahhoz teremt csupán feltételeket, hogy - az árazás áttekinthetőségének növelésével és a hitelkiváltás költségeinek csökkentésével - a bankok közötti verseny intenzívebbé váljék a hitelpiacon. A jelenlegi helyzetben azonban, amikor a banki hitelkínálat visszafogása jóval nagyobb mértékű a hitelkereslet visszaesésénél (magyarul: a bankok a forráshiány miatt még a náluk jelentkező ügyfeleknek sem mind adnak hitelt, nemhogy egymástól csábítanának át kuncsaftokat) nehezen elképzelhető, hogy az új szabályozás hatására a hitelintézetek éppen most kezdenének el vadul egymás alá kínálgatni, drasztikus nyomást gyakorolva ezáltal saját jövedelmezőségükre és tőkehelyzetükre. A törvénymódosítás rövidtávon tehát - épp a válság miatt - vélhetően nem lesz jelentős hatással a bankszektorban zajló folyamatokra, ugyanakkor ez nem lehet érv arra, hogy tovább halasztgassuk az elfogadását a következő fellendülésig.

Emellett a témáról megjelent cikkek interpretációi is számos további félreértéseket sugallnak: a törvény egyáltalán nem tenné kötelezővé, hogy a bankok referencia-kamatlábhoz kötött hiteleket is kínáljanak, ez csupán egy lehetőség lenne, ami bővítené a magyar piacon elérhető termékek palettáját. Azok a hitelintézetek, amelyek látnak benne fantáziát és meg tudják oldani, kínálhatnak ilyen benchmark-alapú hiteleket a jelenlegi, szabadon változtatható kamatozású termékeik mellett is - és nem igaz, hogy ez technikai lehetetlenség lenne, hoppá, a brit bankok például képesek rá. A PM által eredetileg beterjesztett törvénymódosítási javaslat nem tartalmaz olyan kitételt sem, hogy a bankoknak be kellene nyújtani a PSZÁF-hoz az árképzési szabályzatukat, és hogy a felügyelet majd ez alapján bírálná el az egyoldalú kamatemelések jogosságát. A javaslat lényegében csak annyit ír elő, hogy a hitelszerződésbe az olyan mondatok helyett, mint „A hiteldíj változó mértékű, XXXX Bank Részvénytársaság által egyoldalúan módosítható" (részlet egy jelenleg is élő hitelszerződésből) mondjuk valami ilyesmi kerüljön: „A hitelkamat módosítható egyoldalúan, amennyiben az érvényes kamatperiódus eleje és vége között a CHF-LIBOR vagy Magyarország CDS-felára ilyen-olyan mértékben elmozdul". Transzparensebb bankok esetleg még azt is beírhatnák, hogy legfeljebb mennyivel - a brit piacon bizony ilyen is van. (Egyébként is érdemes lenne a külföldi példáknál nagyobb figyelmet szentelni az Európa legteljesebb jelzálogpiacával rendelkező, versenypárti Nagy-Britanniának a megcsontosodott kontinentális EU-tagországok helyett.) Vagyis a törvény nem tiltaná meg a hitelek átárazását, csak a banknak előre rögzítenie kellene, hogy mikor és mennyivel árazhat át!

Az egyetlen jogos kritika a javaslattal szemben, hogy egyelőre zavaros, hogyan kerülnek majd rendelkezései átvezetésre a már élő hitelszerződésekbe. Ezt kétségkívül kezelni kell valahogy, de itt se gondoljuk, hogy lehetetlen küldetésről van szó: az euró bevezetésekor rengeteg élő devizahitel-szerződést kellett a bankoknak módosítani annak érdekében, hogy a korábban német márkában kötött kontraktusok érvényesek maradjanak. Megoldották.

Ezenkívül egy-két problémára lehetett volna jobb megoldást is találni. Például az előtörlesztési díj körüli huza-vonára (egyáltalán ne legyen vs. fedezze a bank teljes futamidőre számított elmaradt hasznát) talán mind a bank, mind az adósok számára megnyugtatóbb lett volna egy olyan megoldás, amely szerint az ügyfél hosszú lejáratra veszi fel a hitelt, de csak egy meghatározott (mondjuk 2 éves) kamatperiódusra kötelezi el magát bankjához. Ez alatt az időszak alatt nem törleszthet elő, ezt követően viszont díjmentesen továbbállhat, ha kap jobb ajánlatot.

Ha ez az eddig szokásos „becsalogató" ajánlatok (amikor az első negyed- vagy félévre lényegesen alacsonyabb a törlesztési teher) megszűnéséhez vezetne, az csak tovább javítaná a piac átláthatóságát. Emellett az is értelmetlen és a termék-összehasonlítást feleslegesen megnehezítő gyakorlat jelenleg, hogy a bankok a kamattal teljesen megegyező módon viselkedő és hasonló nagyságrendű díjtételt szednek az adósoktól kezelési költség címen. Ehelyett elő lehetett volna írni, hogy a tőkearányosan kivetett hitelköltségeket kötelezően kamatnak kelljen nevezni.

Mindenesetre ez a törvénymódosítási javaslat a semminél így is jobb, és bár rövidtávon várhatóan nem lesz érezhető hatású, hosszú távon hozzájárulhat a hazai hitelpiac hatékonyságának és átláthatóságának növeléséhez. Mindezt a bankszektor stabilitásának veszélyeztetése nélkül.

Végül, de nem utolsó sorban: szégyen és a hazai vitakultúrát minősíti, hogy az ilyenkor szokásosan beinduló iparági lobbival szemben a javaslatot beterjesztő kormányzati szervek - még egy ilyen jó ügyben - sem képesek megvédeni álláspontjukat a nyilvánosság előtt.