Jácint
13 °C
27 °C
Index - In English In English Eng

Ha kicsi a tét, a kedvem sötét

2010.10.01. 10:26

A választási publicisztikának két alfaja van. Az egyik az észak-amerikai sajtóban elterjedt endorsement, azaz politikai támogató nyilatkozat: a lap egyszerűen megírja, szerinte kire köll szavazni. Magyarországon a Narancs kísérletezik ilyesmivel, amennyiben újra és újra a ballib tömb valamely elemét ajánlja olvasóinak. A másik alfaj nem ennyire nyíltan orientál, inkább elmagyarázza a kedves, ám oktondi olvasónak, hogy miről is szól a választás, mik a kulcskérdések, esetleg hogyan kell majd az eredményeket értelmezni, mindebből persze tök nyilvánvaló, kit is támogat a szerző, de leírni nem illik. Mi most egyetlen írásban próbáljuk meg egyesíteni mindkét műfaj legrosszabb tulajdonságait.

Az Index még sosem közölt endorsementet, több okból. Legfőképpen azért, mert folyton összeverekedtünk rajta, hogy akkor kommunisták vagy fasiszták, meg azt gondoltuk, hogy nem fogunk itt fontoskodni, mitőlünk aztán mindenki szavazzon arra, akire csak akar, nagy kárt csinálni nem nagyon tud, viszont a hazát sem fogja megmenteni egyetlen iksszel. Nem olyan időket élünk, szerencsére. (Utóbbiból következően nem nagyon hiszünk olyan elméletekben, mint például a szavazófülkékben, lefüggönyözve megvívott nemzetmentő forradalom egyébként fölemelő ideája.)

Haladjunk a konkréttól az általános felé és vissza.

Miről szól ez a választás? Mi a tétje?

Körülbelül húszezer önkormányzati képviselőt és 3177 polgármestert választunk. Sok. Még akkor is, ha az új kormány hirtelen csökkentette a számukat. (Eddig országosan több mint huszonkilencezer önkormányzati képviselő volt.) Ez még nem az áhított önkormányzati reform: maradtak a teljesen értelmetlenül létező megyei közgyűlések, maradt a huszonhárom önálló kisvárossá szabdalt, beteg budapesti struktúra.

Az önkormányzati rendszer sajnos pont olyan, mint a magyar liberális demokrácia többi kulcsintézménye: papíron, elméletben nagyon fontos, okos és ügyes dolog, a valóságban velejéig korrupt, diszfunkcionális, túlbürokratizált pénznyelő.

A települési önkormányzatok száma és átlagos lakosságszáma Európa egyes országaiban

Ország Lakosság millió fő Települési önkormányzatok száma Egy települési önkormányzatra jutó lakos ezer fő
Cseh Köztársaság 10,3 6 237 1 500
Franciaország 58,9 36 559 1 600
Szlovákia 5,4 2 871 1 700
Görögország 10,5 5 922 1 800
Svájc 6,5 3 000 2 166
Magyarország 10,2 3 168 3 100
Luxemburg 0,4 118 3 400
Ausztria 8,1 2 353 3 400
Lettország 2,5 554 4 000
Észtország 1,4 247 4 200
Spanyolország 39,4 8 082 4 800
Németország 82 16121 5 000
Olaszország 57,4 8 104 7 000
Románia 22,5 2 862 7 700
Horvátország 4,8 542 8 000
Szlovénia 2 192 8 800
Finnország 5,2 455 11 200
Lengyelország 38,7 2 489 15 000
Belgium 10,2 589 17 200
Dánia 5,3 275 19 100
Hollandia 15,7 572 27 000
Bulgária 8,3 262 28 000
Svédország 8,9 286 30 900
Portugália 9,9 275 34 200
Írország 3,7 84 41 667
Litvánia 3,7 56 58 800
Nagy-Britannia 58,7 491 118 503
Forrás: OECD      
 Közli:Tizenöt év a magyar demokrácia szolgálatában. Önkormányzati tükör 1990–2005. BM

Ha az ember végigautózik néhány főútvonalon, nagyon jól megfigyelhető, hogy teljesen azonos adottságú, azonos népességű, gazdasági szerkezetű, egymástól néhány kilométernyire lévő települések teljesen más képet mutatnak: az egyikben rendezett házakat, tiszta közterületeket, újonnan épített közösségi intézményeket látni, a másikban lepusztultságot, szemetet, romokat. Néhol tényleg csak annyi a különbség, hogy amíg az egyik településen ambiciózus, okos és szorgalmas ember a polgármester (aki egyébként sokszor rémségesen sötét képviselőtestülettel harcolva próbál előrejutni), képes működtetni a települést, kitalál esetleg egy-egy rendezvényt, pályázik, pénzt szerez, a másik helyen egy funkcionális analfabéta, buta tolvajt választanak meg rendszeresen, aki szép csöndben lopkodja a közvagyont, másra se gondja, se képessége. (Láttam én helyi önkormányzatot, amelyik teljes egyetértésben lopta el a város szinte egyetlen nevezetességének, folyóparti strandjának a homokját, és még szép magyarázatot is körítettek mellé.)

Ha beül az ember néhány percre egy kisváros közgyűlésébe, tíz perc alatt jön rá, hogy amit eddig a parlamentben pitiáner, fölösleges és alacsony színvonalú álvitának látott, valójában nagyvonalú, országos csúcspolitika, alacsonyabb szinteken még sokkal pitiánerebb, ostobább a játék. Szó sincs arról, amit elemzők sokszor sugallnak, miszerint a helyi politikában kisebb súlyuk van az ideológiai vitáknak, és inkább a közös ügyek megoldására figyelnek. A túrót. Ha meg így választás előtt végignézi az ember a jelöltek, leendő képviselők névsorát, és többnyire ismer is közülük néhányat, akkor keserűen jegyzi meg, hogy ezekre egy marék kavicsot sem merne bízni, azt is tönkre tennék. A helyi hatalomban ragadó idióták pedig messzire távol tartják a normálisakat: ki akarna közéjük keveredni, küzdeni velük naphosszat? Olyan biztos nem, aki kap jobb melót is.

Sok helyen döbbenetesen buta és erkölcstelen emberek játsszák nagy átéléssel a helyi elit szerepét, és persze osztják az államtól vékonyan, de biztosan csordogáló milliókat. Ott helyben nem tűnik sok pénznek, de bőven elég arra, hogy néhány családot szépen eltartson, és jól bebetonozza a helyi hatalmi viszonyokat.

Az egyszeri lakos általában az országos politikára figyel, ott keletkeznek a nagy botrányok, ezért alakulhat ki az az érzés, hogy a korrupció terepe elsősorban az országos politika, magyarul: Orbán és/vagy Gyurcsány viszi haza tescós szatyorban az emberek pénzét. Találkozik helyi korrupcióval is, de alighanem úgy véli, hogy az normális, elkerülhetetlen, ha ott fönn milliárdokat lopnak, akkor itt miért ne lehetne eltenni néhány tízezrest?

Pedig a szoci vagy fideszes pártfinanszírozásba átlopott autópálya- vagy PPP-milliárdoknál valószínűleg több folyik el pár százezer vagy pár millió forintonként a háromezer önkormányzatban: a baráti vállalkozóval megcsináltatott, évente újra és újra beázó iskolatető, a tripla áron elszámolt járdaépítés, a teljesen fölösleges, ám pályázati pénzeket is mozgató szökőkútprojekt kijön darabonként néhány millióból, de az országban sok ezer ilyen beruházás futhat. És nemrég kiderült, hogy az országos pártfinanszírozási buliba is önkormányzati csatornákon folyt a legtöbb pénz. Három betű: B, K, V.

Számos önkormányzat nagyjából az uzsorahitelből plazmatévét vásárló munkanélküli alkesz szintjén gazdálkodva cuppant rá a szinte korlátlan hitelfelvételi lehetőségekre, nem is mindig beruházásokra, hanem a napi működésre, illetve később már a korábban fölvett hitelek törlesztésére fordítva a pénzt, nagyjából reménytelen adósságcsapdába lavírozva magát. A kisvárosi politikusokban ugyanazok a reflexek, mechanizmusok működtek, mint amik az országos politikában, és amikkel a csőd szélére sikerült taszigálni az országot nyolc év alatt.

A helyi vezetés nem mert hozzányúlni sem a kórházhoz, sem az iskolához, sem más nyilvánvalóan fenntarthatatlan intézményhez, mert ugye az emberektől elvenni nem szabad, mert akkor majd nem választanak meg, hanem halogatott, taktikázott, hazudott, elcsalt innen-onnan, hiteleket vett föl, egészen addig, amíg rá nem omlott az egész. Majd jön az állam, oszt megment. Majd sírok egy kicsit, és hozzám vágnak valami gyorssegélyt. Csődbe úgysem megy itt senki.

Téves és demagóg a Jobbiknak az a törekvése (programja), hogy fölszámolja a politikai álláshalmozást, például ne lehessen valaki polgármester és országgyűlési képviselő egyszerre. A gyakorlat éppen azt mutatja, hogy olyan városok, ahol kvalitásosabb politikusok a polgármesterek (Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely), kifejezetten jól működnek, jobban teljesítenek, mint a hasonló adottságú, de a nagypolitikában kevésbé ismert politikusok által vezetett városok.

A rendszerben nem ez a legnagyobb gond. A nagy gond az, hogy Salakszentmotoros vagy Zalaszandokán polgármestere buta, kártékony, korrupt pöcs, aki egy nyomorult pályázatot sem tud normálisan összerakni, ötlete sincs, mit kezdjen a kezei közé került közvagyonnal (mert viszonylag értékes vagyontárgyakkal, ingatlanokkal rendelkeznek a szegényebb községek is) azonkívül, hogy rendesen fosztogatja.

Itt egyáltalán nem azt akarjuk sugallni, hogy a kisebb települések önkormányzatai a legpocsékabbak, több tízezres városokban, fővárosi kerületekben találkozni vérfagyasztó esetekkel.

De mit tehet az állam ilyen esetben? Hiszen a salakszentmotorosiak (zalaszandokániak, XXVII. kerületiek) megválasztották a faszit, sőt megválasztják rendszeresen, már húsz éve, ha jogsértést rábizonyítani nem lehet, nincs mit tenni. Mindenkinek joga van hülyének lenni. Az államhatalomnak viszont kötelessége volna védeni a közösség vagyonát, és körülbelül annyit tehet, hogy csökkenti a korrupt kiskirályságok számát (összevon néhány önkormányzatot, mondjuk, semmi szükség ennyire), illetve szigorúbban felügyeli a pénzmozgásokat, esetleg el is von bizonyos feladatokat és a hozzájuk tartozó forrásokat az önkormányzatoktól. Lelkes liberálisok itt már sikoltoznának, hogy csökken a helyi demokrácia, sérül az önkormányzatiság elve (egészen súlyos esetekben a „szubszidiaritás” és a „fékek és ellensúlyok” kifejezések is elhangozhatnak). Hát ja, de sérül az eleget az elfolyó milliárdok, az önkormányzati korrupció miatt is.

A központosított lopás még mindig költségkímélőbb, mint a decentarlizált.

Október harmadikán tehát annyit tehet a felelős állampolgár, hogy a legkevésbé kártékonynak tűnő lokális hősre szavaz. Nem egyszerű feladat.

Mi a tétje az október 3-i választásnak a nagy politikában?

Nincs neki sok. Már mindenki tudja, amit tudnia kell: a Fidesz tarol, az MSZP talán megtartja Szegedet és a XIII. kert (minden további polgármesteri cím – már megyei jogú szinten – világra szóló siker Mesterházyéknak), az LMP súlyos buktára áll, vidéken alig tudott jelölteket állítani, de Budapesten talán még megveri a Jobbikot, amely viszont erősödhet egy kissé a tavaszi körhöz képest, és akár az MSZP nyakára mászhat, de még az is lehet, hogy nem jut be a fővárosi közgyűlésbe, ami megint szopó.

Igazából nincs tét.

Ha van valami nyugtalanító ebben az egész kampányban, illetve az eltelt két-három hónapban, akkor éppen az, hogy teljesen indokolatlannak tűnő idegesség és para vette körül a tuti győzelemre készülő, bő kétharmados kormánypártot.

A béna, árfolyamgyilkos verbális gazdasági manőverek egyik feltételezett oka, hogy az önkormányzati választásokig semmilyen konkrétumot nem akartak nyilvánosság elé engedni a fájdalmasnak ígérkező költségvetési vágásokról. A legszánalmasabb Gyurcsány-taktika. A szocialisták nyolc évig csinálták, szétbarmolták vele az országot, erre tessék, a brutális parlamenti többséggel rendelkező jobboldali kormánynak is csak ennyire futja. (A szocik esetében érthetőbb volt a rettegés: csak néhány mandátumos többségük volt. Illetve nem, ez sem volt érthető, pláne nem megbocsátható: aki ennyire fél a hatalom elvesztésétől, hugyozzon a konnektorba, ne kormányozzon.)

Ezzel a támogatottsággal és ügyes kommunikációval gyakorlatilag bármit átvihettek volna, akár bevezethették volna az alkoholtilalmat, kötelezővé tehették volna a szójafasírt fogyasztását, a Videoton utánpótlásmeccseinek látogatását, bármit lenyeltek volna tőlük, erre azt kell látni, hogy a jeges félelem futkos a Fidesz-vezérkar hátán, ha az MSZP kirak egy óriásplakátot Rákosszentmihályon az emelkedő törlesztőrészletekről. (Jegyezzük meg, hogy a szocik erőtlen kampánya ugyan a legkevésbé sem félelmetes, viszont felháborítóan cinikus és alpári. Tudniillik mégis csak ők juttatták tönk szélére az országot és a forintot, talán szíveskedjenek befogni a pofájukat árfolyamügyben.)

Az országgyűlési választások után a legvérmesebb ballib szavazók is nagy levegőt vettek, és azt mondták, oké, hát próbálják meg ők. Ehhez képest a kormány rettegve építgeti a bunkereit, nehogy felkészületlenül érje valamilyen támadás a pillanatnyilag nem is létező ellenségtől.

Úgy tűnik, hogy 2002 és 2006 maradandó lelki sérüléseket okozott a Fidesz-vezérkarban, ez pedig szép nagy paranoiává fejlődött az évek alatt, ebből meg következni szokott egy raklap hülyeség, a többi között a teljesen értelmetlen, ádáz nyomulás a médiában és a gazdaság bizonyos területein.

Mi lesz október 4-én?

Az október 3-i választások eredménye tehát egyáltalán nem érdekes. Az igazi nagy kérdés, hogy mi lesz október 4-én? (Ozzy Osbourne-koncert az Arénában, egyébként).  Hogy mi lesz a választás után? Mi lesz, amikor majd minden lobbi, amelyik eddig lelkesen támogatta a Fideszt, és tényleg elhitte, hogy ha elhúznak a komcsik, akkor rögtön lesz pénz, rájön, hogy egy büdös fillér sincs a kasszában? Hogy sem egészségügyre, sem pedagógusfizetésre, sem másra nem jut. Amikor rájönnek, hogy lehet szeánszokat tartani és ezoterikus dumákat mormolni, de pénzt varázsolni nem tud senki. A három százalék alatti költségvetési hiány nagyon fog fájni, mindenkinek. De nem lehet másképp kikeveredni a szarból, muszáj megcsinálni.

Október 4-től 2013 végéig, tehát kábé három évig nem kell nyalni a választóknak. Az lesz igazán érdekes, hogy ebben a helyzetben a Fidesz visszatér-e valami racionális, higgadt, kiszámítható politikai irányvonalhoz. Észreveszi-e, hogy 2010 van, és nem lehet tíz évvel ezelőtti módszerekkel ellenőrizni a nyilvánosság csatornáit, nem lehet ugyanúgy megingathatatlan gazdasági háttérhatalmat építeni, mint a még vastagon posztkommer kilencvenes években. Ha nem veszik észre, bármit találnak is ki, bármennyire erősnek érzik is magukat, bukni fognak.

Ja, és egy kis endorsement a végére

Az Index a 2010-es önkormányzati választásokon a Macifészt támogatja, mert zseniálisabb nevű politika alakulat nem volt a Polgári Öntevékeny Csoport (PÖCS) eltűnése óta. A Kétfarkú Kutya Párt Sas-kabarékba való szánalmas erőlködése ugyan majdnem lejáratta a magyar nemzeti politikai humort, de a Macifész zsigeri zsenialitása révén talán mégis utat találhat magának a választók felé.