Svéd modell vagy halál

Bátran, keményen, megalkuvás nélkül kritizálni az ellenzéket (pláne ezt az önnön margójára vagy tán azon kívül sodródott ellenzékecskét) – nem tűnik nagyon előremutató sajtógyakorlatnak, többnyire tartózkodunk is tőle, de most muszáj tenni egy kivételt.

Elvi alapon.

Történik ugyanis, hogy egyszer csak, szinte a semmiből, a sötét, sűrű semmiből föltűnik Kiss Péter, hogy megvédje az emberek nyugdíját. De nem ám amúgy Selmeczi Gabisan, hanem telivér szociálisérzékeny baloldali módjára: a Fidesz a rettegett svéd modellre készül stikában, és az, kérem, katasztrófa, mert akkor az emberek nagyon kevés nyugdíjat fognak kapni, példátlanul keveset, akár húsz százalékkal, sőt, a Népszavában már negyvennel, ötvennel, sőt, csak annyit, amennyit befizettek, ez nem csak mélyen igazságtalan, méltánytalan és el-fo-gad-ha-tat-lan, de kész katasztrófa, mert az emberek nagyon kevés nyugdíjat fognak kapni, és a gazdagok járnak jól. Ami azért baj, mert a nyugdíjasok nagyon kevés nyugdíjat fognak kapni. A nyugdíjat a nyugdíjasokkal fogják megfizettetni. És kevés lesz a nyugdíj. Nagyon kevés. A nyugdíj. Katasztrófa.

Az elmúlt húsz év bármelyikében nagyot ütött volna egy ilyen nyilatkozat az egyik legszociálisan legelkötelezettebb szocialista szájából. Lett volna nagy sajtó-jajveszélykelés, válasz, viszontválasz, fedáksári... De mostan?! Hát, semmi. Itt a szar olyan mély, hogy már alig hallatszik föl valami. Akkor meg minek? Csak hogy ártson? L' árt pour l' árt?

Emlékszünk, a kampányban vagy kicsivel kampány előtt, épp egy éve Varga Mihály dobta be a svéd modellt, mint kiderült, kicsikét meggondolatlanul. Egyébként azóta is nagyjából ez az egyetlen komolyan vehető nyugdíjötlet, ami potens politikus szájából elhangzott. Mire beindult a baloldali üvöltőkórus: az addig teli tüdőből populistázó, nincsisprogramjukozó kar egy pillanat alatt hangnemet váltott, és az éhező tömegek mellé állt, szintidőre ellapozva a szigorú, progresszív neolib kottát, és fölfedezve magában legbaloldalibb baloldali értékeket.

Sőt, a kormány, az akkori, szocialista, is igyekezett kijelenteni: a jelenlegi nyugdíjrendszer (amiben sokkal többet fizetünk ki, mint amennyi bejön), fenntartható. Ja, fönn. Még egy-két évig. Aztán beborul. De őket hol érdekli már.

Lett hatása a botránynak, a közvéleménykutatók látható elmozdulást regisztráltak a szoci szempontból már akkor teljesen reménytelen népszerűségi grafikonon, a Fidesz megijedt és hátrált, elhatárolódások, tagadások, cáfolatok sora következett, és visszatérés a jóöreg ellendemagógiához: éppen a szocialisták csökkentik folyton a nyugdíjat, de a Fidesz majd visszaadja, bla-bla-bla.

Szóval, akkoriban vetettük föl azt az ötletet, amit most már direkte a nemzet legjobb erőinek megfeszítésével készülő, és a magyarság következő ezer évét könnyed kerti sétává tenni hivatott alkotmány preambulumába javaslunk: a lehető legmagasabb szintű jogszabályban kellene rögzíteni, a Negyedik Magyar Köztársaság közjogi alappillérévé tenni kvázi, hogy baloldali politikus a nyugdíj szót száján ki ne ejthesse.

Ezzel a nyomorult nyugdíjhisztivel és az ugyanerre a mintára létrejött további középhatótávolságú kampánydemagógiákkal sikerült mentálisan padlóra küldeni az országot, ez az egész elkúráskomplexum masszív ideológiai alapja.

A nyugdíjügy elég világos matek: befizetünk, később kiveszünk. Amit mi fizetünk be, azt a mostani nyugdíjasok ki, amit majd a gyerekeink be, azt majd mi ki. Ez a felosztó-kirovó állami. Mi ugyan jobban hinnénk "a saját befizetett pénzünket mi magunk vesszük ki iksz év múlva" típusú magánmodellben, de annak már lőttek. De az állami is rosszul áll. Egyre több a nyugdíjas, egyre kevesebb, aki befizet. Már most sem elég a pénz. Honnan veszünk? A költségvetésből.  A költségvetésben van pénz? Nincs. Ott csak hiány van, elég régen. Tehát hitelt veszünk föl, abból fizetjük. Így nő szépen az adóssághegy, és adóssághegy-halmozásban tényleg európa-bajnoki esélyesek vagyunk. Nyomjuk, egyre nyomjuk tovább az adósságot a következő generációkra, amely generációk – mint az előbb láttuk – egyre kisebb létszámúak, és napról napra kevesebb esélyük van működőképes gazdaságot örökölni, hiszen a most összehordott adssághegy a gazdaságot szépen agyonnyomja. Esélytelenek tehát. De őket tönkre lehet tenni előre, mert kevesebb szavazatot hoznak, mint a mai nyugdíjasok. Meg hátha nem jönnek rá.

A politikus mindezt nyilván tudja. Pozitív egész számok. Összeadás, kivonás. Jó, néha negatív számok is (hiány), de akkor is alsótagozatos anyag.

Tehát amikor a politikus üvöltözik, sikong, busong vagy szteppel, hogy a kormány/ellenzék el akarja venni a nyugdíjasoktól, ami a nyugdíjasoké,  hogy katasztrófa fenyeget, ha elmarad tizenvalahanyadik havi, és hogy a nyugdíjakat úgy kéne emelni, hogy az inflációt szorozni jegybanki alapkamat négyzetével, és még adni kell ezt meg azt, mert a nyugdíjasok megérdemlik, hiszen egész életükön át dolgoztak, nos, az a politikus semmi mást nem csinál, mint az ország maradék pici jövőjét teszi ezerrel tönkre, saját, nyomorult, ultrarövidtávú politikai érdekéből, és járulékos károkozásként nyomatja a legsötétebb baromságokat a magyar agyakba.

Ugyanolyan primitív, ostoba demagógia ez, mint mondjuk a Fidesz szociális népszavazása volt, vagy hogy egy még durvábbat említsünk: a 2004. decemberi állampolgársági népszavazás, amin az MSZP beáldozva a határon túli magyarokat szépen, előre megnyerte a 2006-os választást. (Mondjuk, fontos körülmény, hogy ezt a csapdát nem az MSZP állította, hanem éppen neki állították volna a jobboldal egyik setétebb szegletéből. Okos húzás volt.)

Az utóbbi években alig hangzott el értelmes gondolat nyugdíjügyben, a magánnyugdíjpénztárak államosításakor pedig tetőzött az őrület a nyugdíjtőzsdétől a cinikus nyugdíjmentésig, most végre értelmes dolgokról lehet hallani a kormány környékéről: egyéni számla, csak a járulékbefizetésekből fedezett nyugdíj. Jó, még nem egy svéd modell, de azért valami, amiben már jobban stimmel a matek.

Ezt kell csinálni, nincs mese. A megélhetési jajongókkal nem kell foglalkozni, nem elkezdeni sumákolni, hazudozni, nem visszaszíjjártópéterezni. Hanem beleállni, vállalni, végigcsinálni. Papíron kiszámolni, megmutatni: igen, kevés lesz az állami nyugdíj, csak annyi, amennyi az éhen halástól megment, nem lehet majd tíz év múlva az akkori átlagkeresett 90 százalékával nyugdíjba menni. Mert csak ennyi jut. Különben mindannyian beledöglünk.