Kadhafi és a líbiai pokol

Kadhafi bukása előtti utolsó, horrorisztikus ámokfutása, amelytől az elmúlt napokban az egész világot kirázta a hideg, szinopszisa annak a korszaknak, amely Líbiát jellemezte a diktátor 1969-es hatalomra jutása óta: terrorral, megtévesztéssel, hatalmi visszaéléssel, gyilkossággal és vérrel.

Az elmúlt napokban egyszerre hullott szét a diktátor birodalma, és mállott szét az a zavaros quodlibet festmény, amelyre a líbiai Legfelső Vezető képzeteit vetítette ki az elmúlt évtizedekben, és amelyet úgy hívnak, hogy Nagy Szocialista Népi Líbiai Arab „Dzsamáhiríjja.”

A Hofi Gézának tulajdonított aranyköpés/aforizma, miszerint minden rendben van, csak a rendszer rendszertelen, a népköztársaság nem a népé, a munkáspárt nem a munkásoké, illene Kadhafi kártyavárára is, melynek paklija épp most temeti maga alá ezt a személyiségzavaros, narcisztikus Joker-figurát.

Az elmúlt napokban láthattuk, hogy a Dzsamáhiríjja népinek nem népi, líbiainak nem líbiai, hiszen tulajdonképpen egy, a fővárosba visszaszorult klán és vezetője áll szemben a hosszú évtizedeken át megvezetettek dühös tömegeivel, akiket Kadhafi az önmaga paródiájának tűnő legutóbbi beszédeiben patkányoknak, egereknek, drogosoknak vagy tetveseknek nevezett.

Szocialistának sem szocialista, hiszen az ország, amelyet Kadhafi egymásnak ellentmondó politikai elméletek kísérleti terepévé alakított, szocialistának indult, aztán a forradalmi bizottságok (rém)uralmába csapott át, végül a gátlástalan kapitalizmusnál kötött ki, mely ideológiák megvalósulásában a közös nevező a korrupció volt.

Maga a dzsamáhiríjja szó is megint csak Kadhafi fantazmagóriája, mesterségesen alkotott. A „dzsumhúr” (sokaság, közösség) szóból alkotott „dzsumhúrijja” (köztársaság) mintájára készült, a dzsumhúr szó többesszámából képezve, vagyis fordíthatnánk „közösségek társaságának.” Azonban ez a nagyzoló elnevezés bizonyos fokig megint csak eltúlzott, hiszen a hatalmas, 1 759 540 km² területű országot alig több mint hatmillió ember lakja.

Pedig az afrikai keresztapa negyvenéves uralma alatt az ország lehetett volna népes, virágzó, dúsgazdag ország, Észak-Afrika gyöngyszeme is. Szénhidrogénkészletei, csodálatos, hosszú tengerpartja mindezt lehetővé tehették volna.

Ám Líbia dzsamáhiríjja lett, egy olyan ország, amelyben az Állatfarmhoz hasonlóan vannak/voltak egyenlőbbek is, köztük a megalomán, megszállott vezetővel. Az általa felállított, félelmetes és véres kezű forradalmi bizottságokkal. Olyan hadsereggel, amelynek felszerelése horribilis pénzösszegeket emésztett fel, mégis hasznavehetetlen, rozsdás csődtömeg, és amely első igazi harcát éppen saját népe ellen vívja (kivéve azokat, akik már átálltak a tüntetők oldalára, vagy épp Máltára dezertáltak).

Olyan katonai konfliktusokkal, amelyek során a rezsim afrikai zsoldosok szerződtetésére dollármilliókat költött, mert saját hadserege katonáinak a puccstól való állandó félelem közepette fegyvereket sem biztosított, vagy ha igen, akkor lőszer nélkül (mint a nyolcvanas években Csád ellen). Az eltapsolt dollármilliárdokkal, amelyeket a líbiai sivatag, mint a futóhomok nyelt el, amelynek következtében a gazdaság leginkább stagnált, ha nem zsugorodott, és amiért az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék mindössze 8300 dollár.

A Kadhafival nem szimpatizáló területek gyakorlatilag ceausescui diszkriminációjával, konkrétan a keleti Bengázi gazdasági elhanyagolásával. A nyugaton felnőtt fiai bűncselekményeivel, mert az arab közmondás szerint „a gyermek kép az apjáról” (vagyis: a vér nem válik vízzé). A hibás rendszer ideológiai alapjait lerakó Zöld Könyv zöldségeivel, amely ténylegesen kézikönyv, igen, a rendszer tarthatatlanságáról. A külföldi terrorista tevékenység líbiai szálaival, amelyek viszont (normális) könyvek hosszú fejezeteit töltenék meg.

Mert amíg a rendszer bűnei jegyzőkönyvének első kötete lehetne Kadhafi Zöld Könyve is, olyan mottókkal, mint „a férfiak nem menstruálnak”, vagy az igehirdetésre használt kisokos más nagyokosságaival, Kadhafi a nemzetközi terrorizmusról szóló tankönyvek lapjait is inspirálta. Köze volt a müncheni olimpia izraeli sportolóit ért támadáshoz '72-ben, az IRA és Carlos támogatásához, a berlini La Belle Discothèque-et ért bombamerénylethez és a Pan Am 73-as járat eltérítéséhez '86-ban, a Lockerbie-merénylethez '88-ban, vagy a Fülöp-szigeteki Abu Szajaf csoport pénzeléséhez. Amelyek felett a Nyugat - miután Kadhafi több százmilliós jóvátételt fizetett - végül is szemet hunyt, égbekiáltó képmutatásról téve tanúbizonyságot.

Líbia tehát dzsamáhiríjja lett, a bolgár ápolónők botrányával, és a gyanúval, hogy a gyerekek nem bolgár ápolónők miatt halnak meg a líbiai kórházakban, hanem a méltatlanul rossz egészségügyi állapotok miatt. Végül, a Szaddám Huszein kurdok elleni népirtásához hasonló jelenlegi ámokfutással a saját nép ellen, amelyben egyes források szerint már több ezren vesztették életüket.

A „Líbiai Pszichó”, a horrorfilmek ezen arab verziójának utolsó lövöldözéses jelenetében válaszút elé állítja túsz népét, ahogy a palota tornácáról fogalmazott: vagy ő és a Dzsamáhiríjja, vagy a pokol. A Dzsamáhiríjját már ismerik, és a tisztítótűz után, a túszok most valószínűleg visszaküldik Kadhafit szülőfalujába, Dzsahannamba. Amelynek jelentése arabul: pokol.