Békepapok, vigyázz!

Mint a bennfentesek értesülhettek róla, Isten nem kíván indulni a választásokon egyetlen párt színeiben sem. Vannak azonban erők, amelyek kényszersorozással próbálják erősíteni a programjukat, és erővel tuszkolják a rajtvonalra szegényt. Egy isten ellen tud állni, de csekélyebb önérzetű helyi szolgái könnyebben beadják a derekukat.

Most a császár adja meg, ami szerinte az Istené, s cserébe azt kéri, ami Istennek szól: az egyházak hódolatát.

Harmincezer forintos állami fizetéspótlék jár azoknak a papoknak, akik ötezer főnél kisebb populációból szakíthatnak csak nyájat maguknak. A hitbuzgó javaslat Az egyház a vidék lelke fedőnéven rendezett konferencián hangzott el, nem annyira a lélek vagy a vidék, mint inkább a választási együttműködések jegyében. A kedveskedés csak a "történelmi egyházakra" vonatkozik, további tartalommal töltve meg a vallásszabadságot már eddig is keresztre feszítő fogalmat. Hiszen szabad ország-e az, ahol anyagilag jobban jár egy párt vagy egyház tagja vagy papja, mint a másiké, s minderre az állam vállal garanciát? A szabadság vagy a diktatúra jegye volt-e, amikor az igények prioritását a párttagsági könyv vagy a keresztlevél határozta meg?

Olyan nincs, hogy majdnem-köztársaság.

Ennek a köztársaságnak az alkotmányában van egy velős mondat, amely régóta böködi egyesek szemét. Arról szólna, hogy itt az egyház az államtól elválasztva működik. Az öreg Nemeskürty koronaherceg ugyan nemrégiben fel akarta függeszteni a millenniumi évre ezt a sokáig egyértelmű irányelvet, de egyelőre tartja magát. Nehéz lenne kiretusálni: nem felesleges ornamentikaként van ugyanis odaírva, hanem mert a köztársasági államforma megköveteli. Vagy kikiáltjuk a sámánkolóniát, esetleg keresztes lovagvárrá stilizáljuk a parlamentet, vagy pedig megcsináljuk rendesen a házi feladatot. Olyan nincs, hogy majdnem-köztársaság. Majdnem-kanállal nem lehet levest enni, ugye.

Tulajdonképp nem is az a visszataszító, hogy kalandorpolitikusok flörtölni próbálnak az egyházakkal, hanem hogy azok egy üdvözlégy nélkül szétteszik a lábukat, sőt alkalomadtán hálásan építik be az üdvözlégybe meggyalázójuk nevét. Mert senki sem hiheti, hogy nem üzletnek vagyunk szemtanúi, csupán hitből fakadt adakozásnak. Adakozni ugyanis az ember csendben, szerényen szokott, gyorsan beejti a pénzt a perselybe, s nem tartja percekig a lyukban, sütkérezve a vakuk fényében. Ha kiíratja a nevét az oltár fölé, vagy megkívánja, illetve elfogadja, hogy cserébe beépítsék a nevét a szentbeszédbe, akkor az nem adakozás. Az szponzoráció. És ezzel még nincs vége a felhalmozott szennyeződéseknek.

Maga a vallás nyilváníttatik kívánatosnak, ezáltal tehát a vallástalanságnál és a többi hitnél erkölcsileg, nemzetileg, bajuszilag jobbnak, magyarabbnak.

A magyar jobboldal eddig is elkötelezte magát a katolikus és református egyházak terjeszkedése mellett - dísznek hozzácsapták az evangélikusokat és a zsidókat -, de amíg ez az épületek visszaadásában és pohos politikusok nyilvános imádkozásában nyilvánult meg, addig egyrészt a kommunizmus utáni kárpótlással, másrészt az újonnan szabott vagy a padlásról előkotort magánértékrendekkel igazolni lehetett a jelenségeket. Ideig-óráig megállt a lábán az egyházak karitatív tevékenységeinek dagályos sorolása is, noha rövid folyamatábrán igazolható, hogy a jótékonyságra szánt pénzeket egyenesebb és főleg ellenőrizhetőbb úton is célba lehet juttatni. Most viszont kimondottan a hitélet támogatása került sorra: nem igazságtalanul elorzott javak kerülnek vissza egykori tulajdonosukhoz, hanem maga a vallás nyilváníttatik kívánatosnak, ezáltal tehát a vallástalanságnál és a többi hitnél erkölcsileg, nemzetileg, bajuszilag jobbnak, magyarabbnak. Szellemi kárpótlás? Az elvesztett lelkek visszaszolgáltatása? Ugyan. Azokat nem lehet a földhivatalban átírni. Legkevésbé olyan felekezet javára, amely épp e paktummal bizonyítja be, milyen ingatag lábakon áll a hite.

Lehet-e kedvenc egyháza egy európai demokráciának? És ha igen, mennyire lehet kedvenc?

Lehet-e kedvenc egyháza egy európai demokráciának? És ha igen, mennyire lehet kedvenc? Mennyire segítheti tanainak terjedését és érvényesülését az állam? Elég, ha fizeti papjait és iskoláiba engedi őket, vagy kapjanak rendkívüli egyest a tévelygők? Netán kergessük el a dekadens jogvédőket, és valósítsuk meg végre a vallási törvénykezést, ahogy jó hírű iszlám országokban szokás? És ki az, aki megítélheti, melyik hitrendszer a jó, a hasznos, az igazi? Csak maga Isten, mégpedig kinek-kinek a sajátja. Olyan isten alig képzelhető el, aki díjazza, ha elárulják, és szívesen szerepel együtt a misén államférfiakkal.

Bár csak időről időre kavar botrányt, az egyházak kollaborációja állandó téma. Bizony voltak békepapok, voltak a kommunista államot kiszolgáló egyházfiak, és nem is csak a kispapok szintjén. Hiába durcáskodnak a püspöki karok, hogy ez "egyházi belügy": az árulás nem Júdás magánügye. Nem a felháborodásnak lenne itt az ideje, hanem a beismerésnek, továbbá ajánlatos lenne messziről kerülni a pártos elköteleződésnek a látszatát is. Épp ezért hiba elfogadni az állami kivételezést, beleszaladni egy újabb politikai együttműködésbe, elárulni, feladni az eredeti célokat, sőt eladni őket a hatalomnak némi pénzért. Hiba a nagyegyházak részéről - az izraeliták kapásból vissza is dobták a jattot -, és stratégiai hiba az elvtelenségében didergő, a kereszténység mackónadrágjára vágyó kormánytól is. Ha meg is nyeri a "történelmi" egyházak egyes híveit, a transzcendens támaszt kereső, a vallási vákuumból szemlélődő embereket elfordítja az olyan felekezetek felé, akik adott esetben fundamentalisták ugyan, de legalább nem a hatalom pénze lóg a zsebükből, hanem mondjuk a Biblia.

Akárki is számította át harmincezer forintra a harminc ezüstöt, nem becsüli sokra az üzletfeleit. Sokezer árulást vásárolna meg annyi pénzért, amiért Júdás még a pontos időt sem mondta volna el. Ha pedig az üzlet létrejön, azzal sikeresen pártot farag majd az egyházaiból, és a kettő nem fér meg egymással - ami nem Istené, arra nem is tart igényt.