Enyém a vár, magamnak építem

Vállalkozási tanácsadásba fogok, szeretett lakossági kollegák: mire átrágják magukat ezen a rövidnek induló, ám vélhetően terj- és fellengzőssé dagadó útmutatáson, önök képesek lesznek arra, hogy csekély befektetéssel sokmilliós alkalmi bevételre tegyenek szert, még az óhatatlan kúszópénzek levonása után is.

Mindenekelőtt szemeljünk ki egy forgalmas, állami ünnepélyek idején pedig különösen fontos közterületet, és építsünk beléje kocsmát. Semmiféle engedélyre nincs szükségünk, ha esetleg valami szobor vagy más efféle miatt nem férne el a hullámbádog, tolólappal vagy robbantással távolítsuk el a fölösleges objektumot. A helyszín lehetőleg műemlék legyen, hogy a nevetségesen töketlen Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt küldhessük el flegmán az anyájába, amikor létesítményünk elé tipeg, és azt rebegi: ejnye. A vállalkozás így, a könnyű győzelem után önbizalmában megerősödve folytathatja diadalmenetét.

Természetesen nem arra készülünk, hogy egész életünkben vizezett sört mérjünk az eldobható fejükkel hülyén vigyorgó csíkszemű turistáknak; de azért tartsuk fenn a vendéglátóipari profilt is, mivel az igazán vastag borravalót erre hivatkozva fogjuk leakasztani. Hogy honnan? Megfúrjuk a Barátság vezetéket, onnan. Várunk türelmesen, amíg bekövetkezik az állami ünnepély. Ha jól választottunk helyszínt, akkor ott mindenképpen díszszemle, ejtőernyősugratás, Padödő-koncert vagy tűzijáték lesz. Ekkor kell résen lennünk, és míg a jobb vállunkat továbbra is hányavetin vonogatjuk a különös területfoglalást nehezményező nyárspolgárok felé, addig a ballal határozottan benyomjuk az állam ajtaját, gumicsizmánkkal az asztalra sújtunk és sztentorilag elbődülünk: kártérítést!

Ha idejekorán fúrtuk meg a fent említett csövet, akkor nyilvánvalóan akceptálni fogják jogos igényünket. Hiszen nem vitatható, hogy egy ilyen tűzijáték alkalmával bármikor elszabadulhat egy-egy röppentyű, majd követhetetlen kunkorok után belepottyanhat a finomszeszbe, amiből a konyakot meg a többi márkás italt keverjük a sufniban. S akkor bizony milliós károk keletkeznek magántulajdonunkban... mintegy húszmillió forint erejéig.

Nem siránkozni kell, hanem összeszedni azt a rongyos százezer forintot, lepakolni egy éjszaka a Kossuth tér vagy az Erzsébet-híd közepére a lacikonyhát...

Vagy ha ez nem elég, netán magunk is érezzük, hogy rakétakárokat nem előre szoktak rendezni, hivatkozzunk a forgalomkiesésre. Mert igaz, hogy örömünnep lesz földön-égen - ahogy a helyesírási hibákkal terhelt kormányzati kommunikációs laphirdetés is jelzi -, de attól még (sőt épp azért!) nyilván a szokottnál is többen ouzóznának nálunk. Egyrészt innen is látszik a körpanoráma, másrészt sokan nem akarják látni, és már előre úgy tervezték, hogy itt fogják vakra inni magukat még a délután folyamán. Minthogy a hülye rakétázás miatt nem nyithatunk ki... az olyan húszmilliós veszteség, itt tessék aláírni.

Helyesbítsük menten a hangzatosság nevében kissé áramvonalasított folyamatot: igazából nem magának az állambácsinak a szakállát tekerjük szivarunk köré, sőt nem is az ő vezetékét fúrjuk meg. Szükségünk van egy másik cégre, aki az egész ünnepélyszervezést végzi, az úttörőcsapatok utaztatásától és betanításától a tűzijátszásig. A mi húszasunkat ő fogja kifizetni, ahogy ő osztja el a vidéki eseményekre szánt közmilliókat is. (A kevésbé tájékozottaknak ettől is fejcsóválhatnékuk támad, de őket emlékeztetjük a választási ígéretekre: kisebb, hatékonyabb kormányzatra van szükség. Természetes, hogy a kisebb kormányzat nem ér rá olyan pimf ügyekkel múlatni az idejét, mint félmilliárd elosztogatása, ezért azt hatékonyan kiadja gebinbe.)

Mielőtt az irigység démona kezdene szalonnázni lelkünk másodosztályú kupéjában*, vegyük észre, hogy ezáltal a felelősség is az övék, és nem nekünk kell válaszolnunk az ilyenkor untalan felmerülő, "ki-ette-meg-a-piros-almát" típusú kérdésekre. Eltesszük a suskát, senkinek semmi köze két magáncég megállapodásához, üzleti titok, részünkről a happy end. S ami a legszebb: ki merné most már illegálisnak nevezni hangulatos üzemegységünket, ha az állam pénzén kártalanítanak minket?

Ez tehát Frici, a vállakozó szellem mai meséje. Nem siránkozni kell, hanem összeszedni azt a rongyos százezer forintot, lepakolni egy éjszaka a Kossuth tér vagy az Erzsébet híd közepére a lacikonyhát vagy a perecesstandot, aztán őszinte tekintettel megsarcolni minden odaszerveződő eseményt. Hogy mennyi kiesésről írunk majd számlát, az a mi dolgunk, de ilyen szempontból a legjobb talán mégis a süteményesbodega lenne, kimustrált mentőautóból átalakítva, esetleg Fecske osztályú munkáslakókocsiból. A bejgli ára ugyanis nem publikus, s ennél szebben még soha nem fogalmazták meg, mire jó az állami ünnep.

*Szerző elnézést kér ezért a képért, és a felelősséget Francois Armand Sully-Prudhomme francia költőre hárítja.