A válság kritikus mélysége

Ötévnyi kutatás eredménye olvasható abban a tanulmányban, amelyet január 14-én juttattam el a miniszterelnöknek egy olyan szolgáltatásalapú, dinamikus adórendszerről, amely az önkormányzatok pénzügyi önállóságát és transzparens gazdálkodásának megteremtését célozza.

A helyzetelemzés lényegét tekintve hasonlít Mihályi Péter Miért beteg a magyar gazdaság? című könyvében és a legújabb Bokros Lajos-tanulmányban foglaltakkal, a különbség csupán annyi, amennyi egy közgazdász és egy városgazdász szemlélete közt lehet – esetünkben nemcsak egy pénzügyi konstrukcióról, hanem a településeink jövőjéről van szó. Az önkormányzatok mélyreható reformjának szükségessége már közhely. Az, hogy a rendszer drága, és rosszul működik, eddig nem volt elegendő a kicsinyes politikai perpatvarokkal szemben, remélhetőleg a pénzügyi válság végre megteremti azt a kritikus mélypontot, amelyben a változtatás már elkerülhetetlen.

Amíg az ingatlanadó egy újabb adótételként jelenik meg, addig bukásra van ítélve, és nemcsak az Alkotmánybíróság közbelépése okán, hanem mert negatív cselekvésre inspirál. Az adó- és járulékterhek mai szintjén. a fizetéselkerülésnek nemcsak gazdasági, hanem szociálpszichológiai okai is vannak: Az adóalany nem ért egyet adója elköltésének módjával. Ez a történet nem arról szól, hogy miképpen lehet feltölteni az üres önkormányzati kasszákat, bár idővel ez is megvalósul, hanem arról, hogy miként lehet rávenni az embereket, hogy saját közösségük érdekében hajlandók legyenek együttműködni, és bizonyos áldozatokat meghozni.

Ha képesek vagyunk meggyőzni őket arról, hogy a befizetéseik valóban közösségi érdeket szolgálnak, akkor és csakis akkor lesznek hajlandók fizetni. Ezért az ingatlanadó nemcsak egy átfogó adóreform részeként, hanem a túlbürokratizált és túlméretezett önkormányzati rendszer alapvető átalakításával párhuzamosan vezethető be.

Egy olyan országban, mint Magyarország, ahol több nemzedéken át ásta alá a hatalom az emberek bizalmát, mindenekelőtt ezt az elveszett bizalmat kell a törvénytervezetnek visszaszereznie, mégpedig azzal, hogy tökéletesen átlátható és érthető a legkevésbé iskolázott emberek számára is. Tisztázni kell az adó célját, vagyis azt, hogy mire fordítják az önkormányzatok a pénzt, és csak azután jöhet a közösség kiadásának fedezeteként szükséges adó beszedésének minden részlete.

Szempontrendszere a települések meglévő értékeinek védelmét éppannyira szolgálja, mint a korszerű energiagazdálkodást, környezetvédelmet, szociális és közegészségügyi problémák megoldását – ez az, ami alapvetően megkülönbözteti a szimpla értékalapú ingatlanadótól.

A javaslat hangsúlyos része a hivatali korrupció megelőzése. Mivel az ingatlantulajdonosok túlnyomó többsége a rendszerváltás előtt szocializálódott, meg kell küzdenünk azzal, hogy elvárják az állami gondoskodást, anélkül, hogy tudatosulna bennük: az „állam pénze” az adófizetők zsebéből származik. Éppen ezért az ingatlanadó igyekszik kiiktatni az államot, úgy akar financiális egyensúlyt létrehozni az önkormányzatok működésében, hogy lerövidíti az utat az adófizető pénze és a felhasználás között.

Magyarországon történelmileg kialakult okai vannak, hogy a vidéki települések kétharmada ma képtelen az önfenntartásra. A támogatási rendszer nemcsak bizonytalan kimenetelű anyagi függőséget jelent, hanem további önállótlanságra szocializál. A nagyobb települések, körzeti funkciójukra való tekintettel, arányaiban is nagyobb pénzre tartanak igényt, ami akadályozza a hatékonyságra való törekvést.

Budapest mindezen problémák csúcspontja: magas költségek, rossz gazdálkodás, szervezetlenség és egyre nagyobb külső támogatásra irányuló gazdaságpolitika. A jelenlegi rendszer nemcsak a fogyó központi források miatt tarthatatlan, hanem mert hiányzik belőle a jobb működésre ösztönző elem, a természetes emberi aktivitást serkentő momentum. A rendcsinálás célja tehát nemcsak a hatékonyság fokozása a felesleges költségek csökkentésével, hanem az emberi aktivitásban rejlő, eddig fel nem tárt tartalékok mozgósítása.

A szocializmusban alkalmazott egalizációs elv helyett a „mit miért fizetünk” elv lép, amely nem mossa össze a különbözőséget, hanem felszínre hozza, és ez által teszi megoldhatóvá a problémákat. Szó sincs a szolidaritás megszűnéséről. Éppen azzal, hogy tisztázzuk a problémák gyökerét, az ok-okozati összefüggéseket, a valódi rászorultságon segítünk. A külföldön alkalmazott differenciált ingatlanadó alapja a városi infrastrukturális ellátottság mértéke.

A bizonyos környezeti hatásokat is ötvöző többtényezős egyenlet azonban közel sem képes mindazokat az elemeket magába foglalni, amelyek az egyik települést megkülönböztetik a másiktól, illetve egy-egy településen belül differenciálni képesek az eltérő adottságú ingatlanok között. A számítógép megjelenése viszont lehetővé tette, hogy az infrastrukturális ellátottság minden lehetséges szintjét képesek legyünk megkülönböztetni. A szolgáltatásalapú ingatlanadó is tükrözi végső soron az ingatlanok értékét, de nem értékbecslés alapján, amit befolyásol a kereslet és a kínálat piaci ingadozása, hanem egyértelműen megfogalmazott műszaki paraméterek szerint.

Az adó nagyságát dinamizálja az önkormányzat többletszolgáltatása egyfelől, és az ingatlantulajdonos aktivizmusa másfelől. Egy település elvárható infrastrukturális ellátottságát a kor technológiai színvonala és a társadalmi környezet igényessége határozza meg. A lehetőségek felvonultatása várostervezői, szakmai feladat, a döntés, hogy mindezekből melyek adekvátak az adott településre nézve, a lehető legszélesebb, társadalmi konszenzus mentén hozható meg. Jelenleg, arra a kérdésre, hogy milyen infrastrukturális szintű kellene legyen a mi településünk, az esetek túlnyomó többségében még a település választott és szakmai vezetői sem tudnak határozott választ adni, nemhogy közösségi egyetértés alapján kitűzött cél lehetne.

Az ingatlanadó bevezetésének jótékony következményei közé tartozik, hogy a település közössége szempontjából alapvetően fontos, egyetértésen alapuló döntés meghozatalát is kikényszeríti. A városi infrastruktúra alatt nem csupán a mérnöki létesítményeket kell érteni, hanem azt a komfortérzetet is, amely egyébként az ingatlanok értékének különbözőségében is megmutatkozik. Tehát valójában nincs ellentmondás az értékalapú és a szolgáltatásalapú ingatlanadó között, csupán az utóbbi érzékenyebben diagnosztizálja az ingatlan helyzetét a településrendszeren belül.

A motivációs kérdés: mi a település közösségének érdeke? Az adónak nemcsak az önkormányzatot kell tudnia ösztönözni egy jobb, emberi környezet megteremtésére, hanem magukat az ingatlantulajdonosokat is ugyanebbe az irányba kell elmozdítsa. A magyar társadalmi fejlődés sajátossága volt a viszonylag rövid polgárosodás a feudalizmus és a szocializmus között. Ennek tudható be a tulajdonnal kapcsolatos felemás helyzet, a felelősség hiánya. A szocializmus éveiben az állam ingatlantulajdonosi kötelességeinek elhanyagolása sem mutatott jó példát.

Súlyosbította a helyzetet, hogy a rendszerváltás után sokan váltak könnyedén tulajdonosokká anélkül, hogy tisztában lettek volna a konzekvenciákkal. Ahogy az önkormányzat dolga a közterületek rendje, úgy az ingatlantulajdonosok kötelessége a saját tulajdonuk elvárható szinten tartása. A szimplán értékalapú ingatlanadóban az a veszély, hogy az ingatlanok állapotának további romlását idézi elő. Ennek elkerülésére egy indirekt érdekeltségi rendszert vezetnénk be. Ha valaki használaton kívül tart egy lakást, mert a piaci értékénél magasabb áron akarja kiadni vagy eladni, akkor az egyébként megállapított adó sokszorosára rúghat.

Ezek az ingatlanok ugyanis többletterheket rónak az önkormányzatra (takarítás, bűnüldözés stb.), és alapvetően a közösség érdekei ellen hatnak, például a mesterségesen magasan tartott bérleti díjak vagy eladási árak miatt. Meg kell különböztetni az üresen álló, de karbantartott, és az elhanyagolt ingatlant. Utóbbiak elbírálása a legsúlyosabb. Gondoljunk a megvásárolt, majd az enyészetre bízott műemlékeinkre. A tudatos „lerohasztás” ellen kirótt extra-magas ingatlanadó mozgásba hozza a tulajdonosokat, és ezzel a városrendezés hatékony eszközévé válik.

Mivel az önkormányzat szervezi mindazokat a szolgáltatásokat, amelyek a település létfenntartásához szükségesek, a vízellátástól a kéményseprésig, a járdák takarításától a közvilágításig, és ezek ellenértéke az ingatlanadóban lerótt befizetés részeként összegszerűen és tételesen, minden ingatlanra lebontva szerepel, a számlán egyértelművé válik, hogy mennyibe kerül az apparátus fenntartása.

A képviseleti demokráciák kialakulásakor a döntésekhez szükséges információt nehéz lett volna eljuttatni mindenkihez. Ma már az interaktív információáramlásnak sincs technikai akadálya. Ugyanakkor a testületek által hozott döntések megfontoltsága és helyessége kétséges, éppen azért, mert a vállalt felelősség túlságosan megoszlik. Tehát, miközben drasztikusan csökkentjük a képviselők számát, növeljük az egyéni felelősség mértékét. Ha a bevétel forrása már nem a központi elosztás, többé nem kellenek jó politikai kapcsolatokkal rendelkező kijáróemberek, viszont szükség lesz elsőrangú szakemberekre.

A közpénzekkel kapcsolatos korrupciónak két nagy típusa különböztethető meg az önkormányzatoknál. Az egyik, amikor a vásárolt szolgáltatások ára aránytalanul magas, és a megbízásért a döntést elősegítő önkormányzati képviselő vagy szakember hálapénzt kap vissza a szolgáltatótól. A másik, amikor az önkormányzat tulajdonában lévő – rendszerint – ingatlan értékét aránytalanul alacsonyra becsülik, és az így keletkezett vásárlói megtakarításból kap valaki részesedést. Közös bennük, hogy a közpénzek érdemtelen magánzsebekbe vándorolnak. A korrupció természeténél fogva nehezen érhető tetten egy olyan szisztémában, ahol a kollektív felelősség gyakorlatilag felment mindenkit.

Vannak a hatalommal való visszaélésen alapuló korrupciós folyamatok, ezek az engedélyezési eljáráshoz tartoznak leginkább. Ha a már meglévő városszerkezetbe egy ingatlantulajdonos sűrűbb beépítéssel szeretné a hasznát növelni, akkor készíttet egy új rendezési tervet. Ilyenkor is elvileg az önkormányzat a megrendelő, de a tulajdonos a szerződésben magára vállalja a tervezési költségeket. Hogy ezenkívül a telektulajdonos még milyen eszközökkel éri el, hogy a számára extraprofitot termelő mechanizmus beinduljon, azt csak sejteni lehet, de az önkormányzati engedékenységnek jól látható nyomai maradtak városainkban.

Mint a betegségeknél általában, a megelőzés a leghatásosabb ebben is: a nyilvánosság és a személyes felelősség nevesítése. Ezen felül pedig a srófadó. Városaink belső része emberléptékű, változatos infrastruktúrában gazdag terület, de történeti okokból tele vannak lerobbant épületekkel. Központi fekvésük miatt az felújításuk is hasznot hozó befektetés, de mint tudjuk, a beruházói étvágynak nincs határa, ha gátat nem szabunk neki. Magyarországon ilyen gát, egyelőre nem létezik. A srófadó ezt a szerepet töltené be.

A fejlesztés bűvös jelszavával olyan rendezési terv készül, amely szerint az új épület mind a beépített négyzetméterekben, mind a lakásszámban nagyobb, mint a régi volt. Az átépítéssel szerzett haszon jelentős része abból adódik, hogy a telek ott van, ahol. A város „érdeme”, hogy a hasznon létrejöhet. Ezért a „felsrófolt” értékű ingatlanból származó haszon egy része a várost illeti. A progresszív srófadó jelentősen befolyásolhatja a beruházó szándékát, hiszen magas adó mellett nem biztos, hogy megéri bontani, talán kevesebb, de jobb minőségű lakás kifizetődőbb. Ez lenne a település érdeke is, hiszen így nem ugrik meg a terület népsűrűsége, és az ezzel járó gépjárműforgalom sem fesziti szét a meglévő utcarendszert. Csökkennek a környezeti ártalmak, és mivel nem termelődik kimagaslóan nagy profit, nincs mivel lefizetni a város érdeke ellen döntő hatalmat.

Az állapotfelmérés, amely az új ingatlanadó-rendszer bevezetését meg kell előzze, vissza kell nyúljon a távolabbi és a közelebbi múltba. Minden település esetén tisztázni kell, hogy mivé akar válni a település? Kitűzött cél hiányában nem lehet megválasztani a célravezető utat. A városgazdálkodási szemlélet, amely központjában az ember áll, merőben másként értelmezi a fejlesztést, mint egy ingatlanberuházó. A pénzügyi gazdálkodás kiegyensúlyozott kell legyen, ám a haszon a településen élők helyzetének alakulásában kell jelentkezzen.

A magyar településszerkezetben nem az a probléma, hogy sok a kistelepülés, és még az sem végzetes, hogy ezek többsége gazdaságilag leszakadt, hanem az, hogy nincs átfogó, rendszerelvű fejlesztési program. Holott a lemaradásnak az egyetlen előnye, hogy tudniillik bizonyos fejlődési lépcsőket átugorva lehet az élre törni, csak akkor vezet sikerre, ha rendszerben gondolkodunk. Mivel települések hálózatában élünk, egy sor probléma határokon belül meg sem oldható (pl. a közlekedés). Gazdaságosságot eldöntő tényező az együttműködés.

A mobilitásnak már most, a XXI. század első évtizedében új értelmezése születik. A helyváltoztatás könnyedsége helyett az elérhetőség könnyedségét kezdi jelenteni. Ebben az értelemben a fővárostól való távolság egyre kevésbé lesz kritikus tényező. Az életforma-változás átrendezi a megszokott fogalmainkat a lakásról, a hétvégi házról, a szabadidőről, munkaidőről. Egy jól gazdálkodó önkormányzatnak nemcsak fel kell ismernie az új jelenségeket, hanem a pozitív változásokat fel is kell karolnia, ha már évtizedeken keresztül képtelen volt felismerni a településromboló folyamatokat. Korunkban a várospolitika egyre kevésbé pártpolitikai kérdés, sokkal inkább szaktudásra és személyes felelősségvállalásra alapuló, józan településvezetés.

A rendszerbe a fenntartható fejlődés környezetvédelmi követelményeinek megfelelő mutatókat is beleépítünk. Mivel az ingatlanadó alapja egy olyan információs bázis, amelyet bármely döntés-előkészítés során remekül lehet használni, ebbe további alrendszereket építhetünk be. A nagyvárosi életkörülményeket manapság nagyon is negatívan befolyásoló gépjármű-tulajdonnal kapcsolatos intézkedéseket is ide sorolhatjuk. Tudomásul kell venni, hogy egy autó nagyobb költségeket ró egy városra, mint a gazdájára. Ezt nem lehet benzinárba, regisztrációs illetékekbe rejtegetni tovább, hanem a „mit miért fizetünk” elv szerint pontosítani szükséges, és a bevételnek ott kell megjelennie, ahol a kiadás van.

Hasonló alrendszerként kell szerepeljen az állattartás. Ez egyfelől szabályozza, hogy egy településen milyen fajtájú és milyen mennyiségű állattartásra van lehetőség, az elektronikus állatazonosító alapján pedig ki lehet vetni az állattartási adót annak függvényében, hogy az illető állat milyen környezeti következménnyel jár a településre nézve. Nem kutyagumiellenes reklámra kell pénzt költeni, hanem meg kell szervezni a felelősségteljes állattartás feltételeit.

Az ingatlanadóra való átállás nem történhet meg egyik pillanatról a másikra. Az átmeneti időre, amíg a rendszer „beáll”, bizonyos tartalékokat kell képezni, tehát a központi költségvetés szerepe fokozatosan, pár év alatt szűnne meg. Az önkormányzatok jelenlegi, közvetlen bevételei közt is rendet teremt az új ingatlanadó, ami szükségtelenné teszi a különböző címen beszedett adók és járulékok tömegét. Az egyik ilyen abszurdum a „iparűzési adó”, ami ellentmond a szolgáltatásalapú elvnek, mert a pozitív cselekvést bünteti. Az ingatlanadó bevezetésével óhatatlanul meginduló átrendeződést kell segítse az, hogy megszüntetjük az ingatlanvásárlással kapcsolatos illetékfizetést.

Éva M. Amichay
városgazdász-újságíró