Zsebferenc

Magyarország első számú miniszterelnök-rajongója – aki hármat is bírt szeretni 1990 óta, sorrendben Józsefet, Viktort és Ferencet – ügyesen elmeséli könyvében, milyen lírai körülmények között tudták meg a szabad demokraták, hogy a Gyurcsány-kormányba jelölt gazdasági miniszterük egy fiatalember lesz, akit Kóka Jánosnak hívnak. Maga Ferenc (a miniszterelnök) osztja meg a titkot Józseffel (A miniszterelnök című könyv szerzőjével) és az olvasók millióival, úgyhogy nem kételkedünk. A lényeg annyi: Kóka Jánost az SZDSZ úgy kapta ajándékba a baloldal megújítójától.

Aztán János (a gazdasági miniszter) a Szabad Demokraták Szövetségének elnöke lett. (Költői kérdés: vajon Ferenc már akkor tudta?) Nem ment könnyen Jánosnak, neki kellett szaladnia kétszer. Gábor, a másik jelölt, a stabil második, akinek 2000-ben egy másik Gáborral (a főpolgármesterrel) szemben harminc százalékot is alig sikerült összekaparnia, komolyan megszorongatta. Az első körben döntetlenre hozta a meccset, akkor sokan azt gondolták, mégsem örök lúzer az örök lúzer. Aztán kiderült, hogy de. Hiába számítottak arra öreg róka eszdéeszesek, hogy az első iksz Gábornak kedvez, János diadalmaskodott.

Tüstént megállapíthatjuk, a parlamenti pártok aktuális elnökei között János az első, akinek – poétikusan ifjú korának köszönhetően is – sok köze nem volt a rendszerváltáshoz. Egyszersmind rögzíthetjük, az SZDSZ az a politikai képződmény, amelynek első két első embere már rég elhagyta őt, messzire sodródtak nagyon, mindketten a civil értelmiségiek körében kötöttek ki, onnét hallatják hangjukat néha-néha.

De mit jelent ez? Jelent valamit egyáltalán? Létének közel húsz éve alatt rengeteget nem változott az SZDSZ. Radikális antikommunizmusát pikkpakk szemétre hányta, belement a kartába és a koalícióba, azóta nem láttunk meghökkentő korrekciókat. Inkább az a kérdés, lesznek-e ilyenek ezután, hisz olyan ember került helyzetbe, aki esztendeje még a pártnak sem volt tagja.

Van válasz is: aligha lesznek. János villámkarrierje csodálatos módon emlékeztet Ferencére. Még gyorsabb is volt, mint dettó villámléptű mentora. Utóbbinak újságcikkeket kellett írnia a Népszabadságba, részt kellett vennie Medgyessy Péter kitalálásában, majd megbuktatásában, őszödi beszédet kellett tartania, végül meg kellett küzdenie az általa kitalált hetvenöt százalékos szabállyal – csak e viszontagságok után emelkedhetett az MSZP elnökévé. Jánosnak semmi ilyesmit nem kellett művelnie. Elég volt lennie neki, és melegednie Ferenc szárnyai alatt.

Akár azt is mondhatnánk, a baloldalon befejeződött a politikai tőkefelhalmozás. Vagy a politikaitőke-felhalmozás, amennyiben nem ugyanaz a kettő. Balfelőli egypártrendszer mindazonáltal a történtek után sem lesz. Ez egyik félnek sem érdeke: Ferenc és János is tudja, vállvetve mindig jobbak lesznek az esélyeik, mint egy zászló alatt. A különbségeket a két párt törekvései, elvei és nézetrendszere között ugyan legfeljebb akkor fogjuk észrevenni, ha szólnak, hogy vannak ilyenek, de ez annyira nem fontos. Különben is: a megméretés utáni kommentárokból kitűnt, az ellenfelek nem ellenségek, János (a győztes) szeretné, ha Gábor (a vesztes) aktív szerepet vállalna a párt felemelésében, úgyhogy lesz kinek megjeleníteni a differenciákat. Minden milyen tökéletes.

Ami viszont fontos, az a parlamenti küszöb. Az pedig, hogy ez nagyon vagy kevésbé van magasan, később mutatkozik meg.