Pályán vogymuk

Pályán vagyunk. Mi mindannyian, ez a gyönyörű köztársaság van pályán; dübörgünk előrefelé már-már ormótlan lendülettel a pályán, amely tizennégy százalékkal több. És dúsabb. Erről tájékoztat engem és a köztársaságot Kóka János. Hogy tudjam, ha a sebességtől összemosódna a kép.

A gazdasági miniszter nem az egyetlen, csak az egyik legfeltűnőbb játékos abban a már ismerős projektben, amelyet országimázsnak nevez a jónép, és amelynek lényege, hogy tájékoztatás címén, állami pénzből reklámozza magát az aktuális kormány. Erről kormánytisztviselőt faggatni értelmetlenség, ő váltig állítani fogja, hogy a tájékoztatás neki kötelessége, mi több, kellemetlen kötelessége, az áldozatos miniszteri munka legrosszabb része. Nem elég, hogy tényleg jól csinálják, kézzelfoghatóan dübörögnek napi tizenhat órában, mindenüket nekünk adják, de még erről tájékoztatniuk is kell minket.

Csak az a furcsa egy csöppet, hogy míg ezek az egyébként tényleg önfeláldozó államférfiak olykor-olykor mégis megfeledkeznek némely kötelességükről, a tájékoztatást sose sunnyogják el. Az megesik, hogy a nyolcszáz kilométer pályából egy-két méter még hiányzik, vagy elfelejtik közzétenni a kiadásaikat, esetleg éppen a marketingköltést, de magát az embert próbáló tájékoztatást, azt megcsinálják becsületesen. Gyanús.

Szóval országimázsként ismertük meg ezt az elmaradhatatlan, sőt lassan az alkotmányba kerülő tájékoztatási kötelezettséget. Áthallásos, minimális információt hordozó, de az áthallható szlogent méteres betűvel ábrázoló hirdetések, klasszikus példája az ország, ami jó kezekben van, amely jó kezek erről plakáton értesítik őt. Kínos helyzet, ugyanis a törvénytelen ésvagy pofátlan húzásokat pont annak az ellenzéknek kéne leleplezni, lehetetlenné tenni és elhatárolódni tőlük, amely megteremtette a műfajt. Erre azonban csak csekély hatásfokkal képes, mert hát az mégis zsenánt volna, ha emlékeztetnék az MSZP-t választási ígéreteire, melyek szerint országimázs nem lesz. Deutsch Tamás erre a szerepre nem alkalmas, mert mindjárt feltolul az emberben a kérdés, hogy hol (és kivel!) voltál, édes Tamás, amikor a Széchenyi-terv dübörgött, aztán el is veszti a fókuszt: hogy ami most folyik, az ennek ellenére nem kóser.

Képzeljünk most el egy mesebeli jelenetet, ahol a miniszter is ember, négyszemközt valahol a Bükkben, leülünk a laticelre, és diszkrét szalonnázgatás közben megkérdezzük, hogy bohóckodást félretéve mégis hogy gondolja ezt. Elmondaná az ideiglenesen emberré lett miniszter, hogy nézd, haver, tény, hogy ezek a kampányt szolgálják, és az is igaz, hogy nem illene a kincstárhoz nyúlni. De neki tervei vannak, ő jót akar, őneki meggyőződése, hogy meg tudja oldani, be tudja fejezni, és ehhez kell még egy ciklus. Meg aztán még egy. Ő is sajnálja, hogy erre kényszerül, de lássuk be, 386 millióból nem lehet kampányt csinálni, a Fidesz is két-három milliárddal van már most az utcán; ki kell szervezni, meg kell kötni ezt a kompromisszumot, a taktika másodlagos, a stratégia megéri ezt a kis óhatatlan korrupciót. Meg hogy a nem óhatatlan korrupció hatásait mérsékeljük kicsit.

Na de Janikám, bazmeg, mondanánk az emberré vált miniszternek a csécsi szalonna fölött, nem tűnt fel, hogy az ilyen baromkodás nem hozza, hanem viszi a szavazatot? Jó hogy van öt százalék hülye, de a többi észreveszi ám, hogy a saját pénzéből vetted a vattacukrot! A többi csak ideges lesz attól, hogy pályánvagyunkra költitek a pénzt! Hát ha ez bevált volna, akkor te az életben nem lettél volna miniszter, hacsak nem a Fideszben! Illetve az MSZMP-ben, mert az se bukott volna meg, ha az önreklámon múlik.

Erre meg ugye csak egyvalamivel lehetne válaszolni: hogy igen, lopunk és csalunk, de a mi reklámjaink jobbak. Ami viszont nem igaz. Az, hogy pályán vagyunk, semmivel se elegánsabb, mint jó kezekben lenni.

De ne álmodozzunk emberarcú miniszterről. Nem fogja beismerni, hogy törvénytelen ostobaságot művel. Azt a pénzt el kell költeni, mégpedig arra, hogy elhiggye az ország, hogy ő jó.

Viszont egy apró kármentő ötletem volna. Fogjuk ezt a pénzt, és csinálunk vele szerencsejátékot. Hetente kiválasztunk egy szegény öreg nénit, és adunk neki húsz millát. Piti összeg a pályánlevéshez képest. Használni kell a médiát, nem megszállni vagy megvenni. Semmi dizájn, odamegyünk, kezébe nyomjuk a bankkártyát, csókolom. Ő meg örül, és ezt megmondja a szorosan utánunk, rangsorrendben érkező Fókusznak, Aktívnak, Friderikusznak, helyi rádiónak. Hogy mostantól soha nem kell karácsonykor csirkefarháttal ünnepelnie, és vehet egy télikabátot, és talán otthon már nem kell hordania. Merthogy vannak manapság, akik megfagynak. A pálya szélén. A mindenkori ellenzék nyilván akkor is hőbörög majd, hogy a randomizált közpénzherda sem tisztességes. De legalább az a pár száz milliót nem tehetségtelen, üresfejű kreatívok költik el kokainra, hanem megment egy tucat életet. Azért már jár egy fa a Yad Vashemben. Ezért most, így, semmi se jár, csak megvetés.