A bárány hallgat

"Itt elszabadult a pokol"
Az MTV vatikáni tudósítója XVI. Benedek megválasztásakor

Van pápa, most örülni kell, ahogy a múlt héten még szomorkodni kellett; remélem, elrendelik a nemzeti vigalmat, sőt talán egy napra a spangli is szabad lesz, hadd örvendjünk az új uralkodónak. Nem is nagyon merész a párhuzam: azok a tízezrek, akik most Ratzinger megválasztásának csápolnak a Vatikánban, ugyanígy kurjongatnának bárki másnak is. Ez egy más tudatállapot, viszont legális.

Joseph Ratzinger a Vatikán második legismertebb arca volt már II. János Pál idején. Amikor a megboldogult pápa éppen belebotlott valami emberi jogba vagy más modern tereptárgyba, és szentségelni kezdett a nőkről meg a melegekről, a liberális klubok falára Ratzinger képét vetítették azzal a felirattal, hogy lehetne rosszabb. Hát most lesz.

Az egyház a begubózást választotta. Joseph Ratzinger továbbviszi a lángpallost, amit Karol Wojtyla elejtett, de nélkülözi a lengyel pápa fülesmackós aranyosságát. Inkább Hannibal Lecterre hasonlít. Az édi kupakos bácsi helyett egy elszánt arcú német páncélostábornok hörög majd a sátoros ünnepeken.

Félreértés ne essék, a páncélbíborosból lett páncélpápa nem csupán a szabadságjogok elleni bátor kiállással töltötte az életét. Joseph Ratzingernek a doktrína őrzésén kívül a béke is szívügye; elsősorban a keresztény egyházak közötti béke, az úgynevezett ökumené. Ez egyébként katolikus részről abban nyilvánul meg, hogy elvárják a protestánsoktól a visszatérést, de az nemigen jut eszükbe, hogy talán ők is túlszínezték kicsit ezt a Jézus-sztorit.

Ratzinger érdekelt a világbékében is, ahogy művésznevéből kitetszik. De nem ezzel lett híres, és nem ezzel kerül a címlapokra ezután se. A békeharcos pápák súlytalan diplomaták. Sztálin felvetése, hogy ugye hány hadosztálya is van őszentségének, ma is érvényes. Hiába magyaráz ez a vicces jelmezbe öltöztetett figura a haduraknak, békét csak a fegyverek teremtettek eddig. Az előző Benedek is mesélt szépeket a világháborúzó feleknek, azok meg röhögtek rajta jóízűen.

Talán rá kéne hajtania a Vatikánnak az atomfegyverre, és azzal teremteni békét. Odaát a protestánsoknak sikerült.

Vagy talán nem kéne. Az első áldozat a békés Hollandia lenne. I. Panzer pápa aligha fordít hátat 78 évesen eddigi munkájának: a rég várt és rég sürgetett egyházi reformoknak egyelőre lőttek. Marad a cölibátus, marad a nők megalázó megkülönböztetése, a fogamzásgátlás tiltása, marad a régiben minden, amiért ez az egyház már csak a harmadik világban lehet erős. Marad a merev grimasz és az átkozódás.

És most zoom out. Kelet-Európa egyik legszekulárisabb, és talán emiatt leghipokritább országában az egyházak kritikája, az antiklerikalizmus megbízható botránykeltő eszköz. Nem jól van ez így. Nem kellene botránynak kerekednie abból, ha valaki nem tekinti szentnek a pápát, de még abból se, ha egyszerűen globális politikusnak látja, akinek élete és halála is műsor. Az se botránykő, ha mondjuk az egész katolikus struktúrát egy rohadófélben lévő krumplinak látja a polgártárs. Joga van hozzá. Ez nem botrány, hanem vitaalap. Eleget tett ez a struktúra azért, hogy ellenszenves legyen. A részletek két fővonallá állnak össze; két olyan jellemzője van ennek az izének, ami joggal vágja ki a biztosítékokat.

Az egyik a bűnösség eszméje. Én nem élek házasságban, pénteken is eszem hurkát, templomba csak úgy megyek, mint a múzeumba, nézelődni, barátkozom melegekkel meg mindenkivel, aki érdekes. De nem érzem magam bűnösnek. Ha tehát megjelenik valami egyházfi, és kijelenti, hogy bűnös vagyok, sőt még akkor is bűnös, ha mindezeket nem teszem, akkor arra adekvát válasz, hogy a te anyádat, köcsög. Az egy elég komoly vád, uraim, hogy én bűnös lennék, polgári koordinátarendszerben rágalmazási perrel jár. Ha meg csak úgy dobálózunk a szavakkal, akkor ám dobálózzunk, de ne óbégassunk, ha nem kenyérrel dobnak vissza. A katolikus egyház úgy viselkedik, mint egy buta kislány: osztja jobbra-balra a pofont, de ha egyszer visszaütnek, akkor jön a sipogás, hogy itt megvertek egy nőt, egyházellenes támadás, keresztényüldözés meg autodafé.

A másik baj az, hogy ez a szervezet nem fér a bőrébe. Ha mondjuk egy kormány eljut oda, hogy házasodhassanak a melegek, legalizálják a marihuánát, vagy osszanak kotont annak, aki kéri, akkor a katolikus egyház az elsők előtt tiltakozik, tüntet, kiátkoz. Mi az istenért, barátaim? Nem arról van szó, hogy kötelező lenne melegedni, szívni vagy paráználkodni! Aki nem akarja, mert mondjuk a hiedelmei mást diktálnak, annak nem kell. De ugyan mi közötök van a nem katolikusok ágyához és agyához? Semmi. Az igaz hívőknek meg el lehet mondani a templomban, hogy mindez rossz és ellenjavallt és irgumburgum.

Hát ezeket kéne felfogni körülbelül, ha a Vatikán kíváncsi arra, miért beteg az európai egyház. Azért beteg, mert már nem európai. De nem a páncélpápa lesz az, aki ezt megérti, ahogy azt sem, hogy időközben kialakult a fantasy nevű műfaj, ami igen nevetségessé teszi azokat, akik komolyból játsszák a szerepjátékot szűzanyával meg szentekkel. Ez már csak mellékszál, de bizony elég nehéz elképzelni értelmes embereket, amint elhiszik, hogy odafönn egy felhőn, nagy íróasztal előtt ül Szent Antal, előtte egy tucat telefon, és felfaxolja az Úrnak, amit érdemesnek tart. De még ha ezt be is vesszük - politeizmus is volt a világon - akkor se stimmel, hogy a szenteket idelent nevezik ki, és innen faxolják fel a bizonyítványt.

Európa még ráér, de egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz ebből. A vallásnak helye van itt is, mert egy csomó embert csak ez tart vissza attól, hogy mérhetetlen butaságában ártson másoknak. Ha már a hülyék se tudnak hinni, akkor baj van. Úgyhogy ej miatyánk, tyúkanyó kend, tessen intézkedni. Vagy egy új pápát kérünk sürgősen, vagy a kedves fiát küldje el megint egy rövid őrjáratra, mert bajban vagyunk.