Tony Curtis és a tokaji aszú

Milyen örvendetes, hogy a fiatalok egyre odaadóbban érdeklődnek a borkultúra iránt. Milyen nagyszerű, hogy a magyar kormány is szereti a bort. (Igaz, hogy inkább csak a vöröset és a száraz fehéret, a tokajit nem nagyon, mégis.) Milyen kár, hogy még 2007-ben is megszívathatják a világ legjobb borvidékét.

Az úgy van – alaposan leegyszerűsítve –, hogy a személyiségfejlődés során az ember előbb-utóbb eljut az igazi édes borokig. Cukrozott-sűrítményezett merlot-kkal és muskotályokkal kezdi, aztán elsznobosodik, kizárólag száraz vörösöket hajlandó vedelni – amelyekből lehetőleg üvölt a barrique –, majd nyitottabbá válik, komoly fehéreket is szívesen kortyolgat, végül pedig rájön, hogy a tokajinál semmi sem nagyobb a világon.

A kormány még nem tart itt. Bizonyára ezért nem tüntetett ki augusztus 20-án tokaji borászt, és ezért nem szól árva szót sem, amikor szégyenszemre erőművet akar építeni Hegyalján a korábbi szocialista párti tagozatfőnök nagyvállalkozó. Igaz, azt egykettőre megtudtuk, nem kormányzati kompetencia ez, a környezetvédelmi minisztérium szerint nekik közük sincs az erőműbotrányhoz.

Minden gondja-baja-nehézsége ellenére a borágazat produkálta a rendszerváltás utáni csekély számú magyar sikertörténetek egyikét. A kombinátos időszakból kikecmeregve sorra szedték össze magukat a minőség mellett elkötelezett termelők, akik bár világhírnévre eddig nem tettek szert, azt nagyjából bebizonyították, hogy a semmiből is bírnak várat építeni. Ebben a 90-es évek elején a villányiak, később a tokajiak jártak élen.

Utóbbiaknak köszönhetően már tisztában vagyunk vele: a Tokaji borvidék adottságai abszolút kivételesek, következésképpen világviszonylatban is a legértékesebb nemes édesborokat készíthetik a tehetségesek. Másképpen: nem Tony Curtisnek és Baumgartner Zsoltnak kellene a legmarkánsabb országimázsképző erőnek lennie, hanem a tokaji aszúnak. Mert nincs más, ami magyar, és világszínvonalú. Maximum a Rubik-kocka.

Más kérdés, arról, hogy a borvidék lejtői és pincéi frenetikus értékeket rejtenek, egyelőre legfeljebb a legtájékozottabbak tudnak tengeren innen és túl, a széles néptömegeket bonyolult lenne felvidítani valami hatputtonyos Szepsyvel. Mélyről és messziről indultunk, és senki-semmi nem segít, hogy gyorsabban haladjunk. Nemhogy országmarketingre nincs pénz, nemhogy a világnak nincs gőze rólunk, itthon is alulinformáltak és/vagy cinikusak azok, akik a döntéseket hozzák.

Különben hogyan lehetett volna engedélyezni tíz évvel ezelőtt, hogy Monokon, a világ legjobb borvidékén akkumulátorgyárat építsen a Perion? Különben hogyan lehetett volna engedélyezni, hogy Bodrogkeresztúr határában, a világ legjobb borvidékén monstruózus szemétlerakót létesítsenek? Különben hogyan hagyhatják, hogy a világ legjobb borvidékének zseniális dűlői között és településein keresztül naponta kamionok ezrei dübörögjenek keresztül? Különben hogyan lehetett engedélyezni, hogy Szerencsen, a világ legjobb borvidékének kapujában szalmatüzelésű erőművet építsenek?

Alighanem csakis úgy, hogy ebben az országban semmi sincs a helyén. Hogy senki nem tud, nem ért semmit. Hogy mindig elsikkad a lényeg. Hogy üresség van a fejekben. Meg bornírt sötétség.

Nem állítom, hogy Hujber Ottó tervezett erőműve nem teljesít minden előírást, amelyet kell. Ilyen értelemben a szemétlerakóval sincs gond. Az sem vitás, hogy ha valaki munkahelyet teremt egy munkahelyekkel gyatrán ellátott régióban, az jó.

Csakhogy néha vannak kifinomultabb szempontok. És néha tíz év alatt sem változnak az érvek. Amikor Tokajról beszélünk, egész Magyarországról beszélünk. Az, hogy a borvidék presztízse és hírneve kiteljesedjen, egész Magyarország érdeke. Gazdasági érdeke is, mellesleg. És ez az, aminek keresztbe tesz a szemétlerakó, a kamionforgalom, a szalmaerőmű, az akkumulátorgyár.

A Perion beruházását 1998-ban megakadályozták. Tiltakoztak, hangosan, sikerült. A példa adott.