Dekriminalizáció = MENŐ

Odáig már hónapokkal ezelőtt eljutottunk, hogy kábítószereket fogyasztani nem különösebben menő foglalatosság. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a narkó, mint jelenség nem csak unatkozó hülyegyerekek és izgalomra vágyó fiatal felnőttek súlytalan játéka, hanem a világ egyik legsúlyosabb problémája, alig lemaradva a globális felmelegedés, a terrorizmus és a tragikus óbudai étkezési lehetőségek mögött. A kábítószer szerencsétlen százmilliók életét teszi tönkre. Természetesen nem az élvezőiről van szó, hiszen az ő túlnyomó többségük a fejlett világban valóban csak élvezi a természet különös ajándékait, hanem azokról az országokról, amelyek ellátják a művelt nyugatot a hétvégi betevővel. Burmától Afganisztánon át Kolumbiáig az Amerika által erőltetett szigorúan tiltó drogpolitika nyomorúságot, tengernyi gyilkosságot, működésképtelen államot és paramilitáris akciócsoportokat eredményezett. Jót meg semmit. Ezért örvendetes igazán a hír, hogy több évtizedes állóháború után először látszik jó irányba mozdulni valami.

A kábítószerek legalizálása, de legalább dekriminalizálása olyan axióma, mint a szólásszabadság vagy a piacgazdaság. Éppen ezért hasonlóan fárasztó érvelni mellette, úgyhogy csak nagyon szűken vegyük át, amit épeszű embernek illik tudni a témában. A drogok ártalmasak, akárcsak az alkohol és a túlzottan zsíros étrend. Tiltásuk azonban semmire nem vezetett és nem is fog vezetni, és az állam helyett inkább a bűnözők zsebét tömi meg . A Nixon amerikai elnök által éppen negyven éve meghirdetett háború a kábítószerek ellen szinte semmilyen eredményt nem hozott, sem Amerikában, sem máshol, viszont borzasztó sok pénzbe került, és számos szerencsétlen országot tett gyakorlatilag működésképtelenné. Ma pedig már nagyon-nagyon-nagyon kevés olyan ember van a világon, aki nem húz közvetlen hasznot a merev tiltásból, látott már közelről kábítószer-használót, és mégsem akar lazítani a jelenleg a világot, fogyasztókat, szakembereket, termelőket és élelmes kereskedőket gúzsba kötő szabályozáson.

Ebbe a lecsóba csapott bele a héten Argentína legfelsőbb bírósága, amikor ítéletében kijelentette, alkotmányellenes egy felnőttet marihuánahasználatért vagy -birtoklásért büntetni, ha ezzel nem veszélyeztet magán kívül senkit. Egy másik ítéletben a bírák azt is kimondták, hogy aki nem nyilvánosan kábítószerezik, azt nem kell büntetni, az állam pedig inkább egészségügyi kérdésként kezelje az ügyet, és koncentráljon inkább a terjesztők elleni harcra. "Erkölcsről az állam nem dönthet" - tették hozzá igen erkölcsösen. Az ítélet persze álságos, hiszen nem valószínű, hogy a droggal játszadozók maguknak termeljék meg a szükséges anyagot, így dílerekre mindig szükség lesz, a lépés a helyes irányba azonban egyértelmű. És ez nem csak jogi csűrés-csavarás ám, helyesli a döntést az argentin kormány is.

Kétségtelen, hogy az argentin politikusokat nem csak a józan ész, hanem az amerikai oroszlán bajszának húzogatása is vezérli, amikor a hivatalos gringó drogpolitikával szembe mennek. Nyilván ez is motiválta a kábítószer-szabályozáson a közelmúltban szintén lazító Venezuelát, Brazíliát és Ecuadort is. Az USA örökös szövetségesét, az éppen jobboldali vezetésű Mexikót azonban már hiba lenne provokálással gyanúsítani, pedig ők még az argentinoknál is messzebb mentek egy héttel korábban. Mexikóban ugyanis szabályosan dekriminalizálták a kismennyiségű kábítószer birtoklását, és nem ám csak a marihuánáét, hanem az LSD-ét, kokainét és a heroinét is. A mexikói döntés mögött csak a józan ész áll. Az utóbbi egy-két évben az ország jelentős része szabályos csatatérré vált, ahol a kokain- és egyéb kábítószerek kereskedelmének ellenőrzéséért harcoló bandák háborúja csak tavaly 11 000 halálos áldozatot követelt. Az amerikai határhoz közeli területek különösen reménytelen helyek lettek, hiszen erre megy át a teljes drogforgalom. Az egyik határállomás, Ciudad Juárez már hivatalosan is a világ legveszélyesebb városa, és a másik jelentős maffiaközpont, Tijuana sincs mögötte sokkal lemaradva.

A mexikóiak most abban bíznak, hogy a fogyasztókat békén hagyva a rendőrök inkább tudnak majd a maffiaháború felszámolására koncentrálni. A logika, akárcsak Argentína esetében, itt sem tökéletes, az új törvény azonban minimum érdekes. Ennél pedig már csak az érdekesebb, hogy az Egyesül Államok, amely néhány éve még mindent megtett azért, hogy sikerrel elgáncsoljon egy hasonló mexikói kezdeményezést, most nemcsak nem tett keresztbe, hanem utólag sem tiltakozott. Sőt, Gil Kerlikowske, az amerikai drogpolitika legfőbb irányítója, amely poszt betöltőjét hagyományosan drogcárnak szokás nevezni, csak annyit mondott, az amerikaiak megvárják, mi lesz az új törvény eredménye.

A nemzetközi drogügyi stratégia legfontosabb irányítójaként az amerikaiak nélkül elképzelhetetlen bármilyen globális elmozdulás. Valószínűtlen, hogy Obama hirtelen legalizációpártivá váljon, ám amerikai politikusok ma már olyan dolgokat mondanak a kábítószerekről, ami néhány éve még elképzelhetetlen lett volna. Arnold Schwarzenegger, aki régen egy színész volt, most viszont már Kalifornia kormányzója, azt találta például mondani az idén, hogy ő ugyan nem akar marihuánát legalizálni, de a drogügyi párbeszédnek ez a verzió is részét kell, hogy képezze. A letüdőzést letagadó Bill Clintonnal szemben nem csak a füvezést, hanem egy kis kokaint is bevalló Obama pedig többször nyilatkozott arról, hogy eddig megszokott formájában a drogok elleni háború neki kifejezetten nem szimpatikus. Néhány napja maga a drogcár, Kerlikowske is azt mondta, hogy a háborúnak vége, új megközelítést kell találni a problémához. Az amerikaiak egészen biztosan elgondolkodtak azon is, hogy az egyre puskaporosabbnak és hordóbbnak tűnő Afganisztánban soha, semmilyen eredményt nem lehet addig elérni, amíg az onnét származó heroin feneketlen pénzeszsákot jelent a radikális iszlamista terroristáknak.

Az utóbbi években Európa több országa is lazított a kábítószerügyi törvényein, Spanyolországban és Portugáliában példul fogyasztásért már nem ját büntetés. Vannak nyugat-európai országok, amelyek továbbra is a szigorú törvényekben hisznek, ám ezek kábítószerügyi statisztikái sem nagyon különböznek a liberálisabb megoldást preferálóékétól. A teljes legalizációt pártoló vélemények egyre hangosabbak, a gazdasági világválság hatására pedig egyre többen mondják, hogy hülye az az állam, amely potenciális adóbevételeit önként átengedi bűbandáknak. Jó érzés azt látni, hogy az éveken át homokba dugott fej is képes néha elgondokodni, és belátni, hogy tévedett. A tiltás nem működött, a világ jó részére pokoli körülményeket szabadított, így épp ideje megpróbálkozni valami mással. Az első lépések óvatosak, ám annak fényében, hogy sokáig egy centi haladás nem volt, ez is nagy eredmény.

Magyarországon természetesen ez is máshogy működik, mint a világnak azon a részén, amelyhez Magyarország magát tartozónak szeretné látni. Komoly közszereplő legfeljebb a mostani relatíve szigorú törvények minimális lazításáról beszél, lényeges előrelépésről nem. Abban az országban, amelynek lakosai az alkoholizmustól kezdve az egészségtelen táplálkozáson át a testmozgás teljes mellőzéséig minden élvezetet mániákusan halmoznak, a művelt nyugathoz képest kevesen kábítószereznek, és a túladagolás olyan ritka hír, hogy simán be tud kerülni az újságokba, a droggal még mindig rá lehet hozni a frászt az emberekre. Amíg az EU nem ad ki ilyen irányú direktívákat, valószínűtlen, hogy bármi a dekriminalizáció felé mozduljon. Az érintettek a várakozáson kívül nem sokat tehetnek. Esetleg fel lehet képelni minden olyan magyar politikust, aki pályafutása során nem beszélt legalább harmincszor annyit a magyar alkoholproblémáról, mint a kábítószerekről.