Tíz órán át étel, takaró nélkül a vonaton

Március 14-én elhatároztam, hogy az ünnepek alkalmával haza utazom a 18:28-as gyorsvonattal, és a családommal töltöm a hosszú hétvégét (ami nem kicsit sikeredett hosszúra). Kőbánya-Kispesten álltam, a kijelző és a bemondó tájékoztatott arról, hogy késik a vonat 15 percet. Lesétáltam a peronhoz, majd elkezdtem várni, mert a hóesés és szélfúvás ellenére a felszállók sorában az elsők között szerettem volna lenni, hiszen már az IC-re sem volt semmilyen helyjegy, olyan sokan mentek valamerre. Nem tudtam, hogy ez még csak az előjáték az este folyamán.

Letelt a 15 perc, de a vonat csak nem jött, mobilinternetemnek hála kiderítettem, hogy több, mint fél órát késik, míg az IC 50 percet (ekkor örültem, hogy helyjegy nélkül is hazaérek úgy, mint az IC…). Erről semmilyen tájékoztatás nem hangzott el. Kivártam a maradék negyedórát, ekkor már teljesen átfagyva felszálltam a vonatra.

Nagyon boldog voltam, mert találtam helyet, és úgy tűnt, hogy meleg van. Az idő és a vonat haladtával - mert bizony Szolnokig nem volt semmi probléma – kiderült, hogy a vonat nem fűt, hanem hűt! A meleg levegő helyett hideg levegőt fújt! Megkérdeztem a kalauzt, hogy tudna-e tenni szügyben valamit, mire azt a választ kaptam, hogy nem, mert merülőben az akkumulátor, pontosabban annyit tett, hogy kikapcsolta a levegő áramoltatást. Miután már pulóverben is nagyon kezdtem fázni felvettem az utazó és hátitáskám, majd átballagtam egy másik vagonba, ahol pulcsiban éppen nem fáztam.

Szolnoknál megálltunk, beért minket az IC, és miután kiderült, hogy nem kell rá pótjegy, így páran átszálltunk. Ezzel elkezdődött az igazi kaland. Mivel egyetlen egy ülőhely sem volt, a vagon kis előterében gyűltünk össze. Megemlíteném azt a férfit, aki Grazból jött, és Nagyváradra ment volna csütörtökön, mivel pénteken konferenciája lett volna (nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik). Eltelt egy óra, semmilyen tájékoztatást nem kaptunk addig, hogy miért nem megyünk, ezután bemondták, hogy felsővezeték-szakadás történt, és hogy határozatlan ideig itt leszünk.

Ez volt az utolsó tájékoztatás a nap folyamán, a többire úgy tettünk szert, hogy megkérdeztük valamelyik hivatalos szervet az állomásokon. Újabb egy óra elteltével kiderült, hogy megy vissza Budapestre egy vonat, ajánlott visszafordulni. A többség nem tette meg. Ismét eltelt egy óra, és hallottuk a kinti hangosbemondón, hogy mindenki szálljon át a gyors vonatra. Ez az információ első sorban a kint kérdezősködő, akkor pont visszaszálló utasoktól jutott el hozzánk, mert az IC-re nem hallatszódott fel, hogy ki mit mond odakint…

Akkor a cuccokkal újra nekivágtunk, átmentünk a gyorsvonatra, és annyi szerencsém volt, hogy pont egy olyan vagonba ültünk be, ahol volt fűtés. Mivel a végeláthatatlan vagonok többségében hideg levegőt fújtak csak. Végül, de nem végezetül éjfél múltával sikeresen elindultunk! Nagyon örültünk neki, talán mégis hazaérünk hajnalra, ismerős által sikerült telefonos kapcsolatot tartani az előttünk lévő vonattal, ami 1 órával hamarabb indult a Nyugatiból, és kiderült, hogy az is megrekedt. Mentünk Szolnoktól kb. öt percet  (pontosabban tötyögtünk), mire újból megálltunk a semmi közepén! Lassan kezdett elveszni az időérzékünk, így hajnalban, de biztos, hogy legalább egy órát vesztegeltünk ott is. Újabb pár perces utazás után begurultunk az állomásra… Szajolra.

Továbbra sem tudtunk semmit, hajnali 2 után is ott álltunk teljesen tudatlanul, legutoljára kalauzt az IC előtt állva láttunk… És megtörtént. Kikapcsolták a fűtést, és a fél világítást. Mint később kiderült, mi még jól jártunk, voltak olyan kocsik, amelyekben teljesen lekapcsolták a világítást és vaksötétben ültek bent a kabinokban az emberek fűtés nélkül, vagy álltak tömött sorokban előtte. Folyamatosan terjedt mindenféle hír, attól, hogy egyáltalán nem megyünk tovább addig, hogy csak két órát várunk.

Hajnal, négy óra húsz perc. Kezd kihűlni a vagon, és lemerülni a telefonom. Anyának írok még egy sms-t, hogy tudja hol és hogy vagyok, aztán kikapcsolom. Jön az újabb hír, kijön a katasztrófavédelem, és hoznak meleg teát. Közben jön a hír telefonon, hogy az előttünk lévő vonat túljutott az akadályokon, mert dízelmozdonyt használtak. Nekünk sajnos már nem jutott, meg kellett várjuk, amíg megjavítják a vezetéket.

Háromnegyed ötkorkor belép két rendőr/polgárőr és megkérdezik, hogy van-e ott iskolás csoporttag. Mint kiderült, a debreceni Ady Endre Gimnázium szokásos évi színházelőadását nézte Budapesten, és szerettek volna hazajutni, azaz a vonat tele volt gyerekekkel! Képzeljék el, hogy sokan családostul utaztak, babakocsis gyerekekkel! Közölték, hogy menedéknek használhatjuk az iskolát, az állomáson kapunk teát, kekszet és nem messze kinyittattak egy boltot…

A vonat tervezett indulásától számítva tíz óra kellett nekik ahhoz, hogy előálljanak valamivel! Tíz órán keresztül víz, vagy bárminemű étel, esetleg takaró nélkül ültünk a vonaton. Szakadó hóban és szélben sikerült eljutni a boltba, mert az rendben van, hogy kapok egy pohár teát, de utána haljak szomjan? Arról már nem is beszélve, hogy a vonat vécéiben nem volt víz! Nem tudta az ember se lehúzni a vécét, se kezet mosni!

Viszont szeretném, ha mindenki tudná, hogy ennél emberségesebben nem bánhattunk volna társainkkal. A boltban 45 percig kellett sorban állni, hajnalban és mégsem volt nagy tolakodás, veszekedés, vagy bármi hasonló. A vonaton véletlen meglöktem egy fiút, és miután bocsánatot kértem tőle még kb. megállított, hogy nem, ő kér bocsánatot. Olyan szintű szolidaritást mutattak az emberek, hogy nem hittünk a szemünknek.

Újabb fejlemény… kiírják, hogy valószínű hatkokor indulunk (a szóbeli tájékoztatás ismét hiányzik), de ekkor már senki nem hiszi el, hozzáteszem jogosan. Mindenki visszakecmereg a vonathoz, amelybe immáron beszűrődik a reggeli fény, de ennek ellenére maximumra felkapcsolják a lámpát, viszont a fűtés továbbra is stagnál. Reggel hét óra, a kimerültségtől már kezdek rosszul lenni, hiába van rajtam csizma a lábam kezd lefagyni. És elindulunk, senki nem hiszi el. Elérünk Karcagra, ahol ismét állunk, igaz itt már „csak” 15 percet. Végül 15,5 órás menetidővel sikerül hazajutnom Debrecenbe, még ha most már kicsit betegen is. El sem tudom képzelni azokkal mi lehet, akik Záhonyig akartak jutni.

Ezúton is szeretném megköszönni az utastársaimnak, mert nagyon sokat segítettek azzal, hogy folyton elvicceltek mindent. Illetve Szajol polgármesterének, és a polgárőrségnek, rendőrségnek is. A MÁV-nak pedig üzenem, hogy embertelen körülmények között tartás és a tájékoztatás teljes hiánya miatt nem egy feljelentést fognak kapni.