A magyar igazságszolgáltatás megbukott a Biszku-ügyben

Öt éve tárgyalja a bíróság Biszku Béla perét, a volt magasrangú MSZMP-vezető és belügyminiszter felelősségét az 1956 utáni megtorlásokban azonban azóta sem sikerült kielégítően tisztázni, annak ellenére sem, hogy még egy kifejezetten rászabott törvényt, a magyar jogi és politikai folklórba csak lex Biszkuként bekerült jogszabályt is elfogadott a Parlament. A Biszkut elmarasztaló első ítélet 2015 nyarán másodfokon csúfosan elbukott, ezután pedig az egyébként konkrét ügyek kommentálásától alapból tartózkodó igazságszolgáltatás szereplői között olyan kemény nyilatkozatháború indult el, ami még Handó Tünde OBH-elnök szerint is rombolta a bíróságok tekintélyét.

Nos, az igazságszolgáltatás respektjét az MTA TK Jogtudományi Intézetében folytatott csütörtöki beszélgetés sem állította helyre, a „Biszku Béla büntetőügye” című vita résztvevői ugyanis köntörfalazás nélkül beszéltek a perről, és többek között az eljáró ügyészség gyakorlatilag teljes szakmai alkalmatlanságát állapították meg.

A bíróságok is tudják, hogy ez egy politikai ügy, a periratokban elképesztő, ahogy folyamatosan magyarázkodnak és mentegetőznek, hogy hát nekik azért a jogszabályokhoz kell tartaniuk magukat

– jegyezte meg Hoffmann Tamás nemzetközi jogász a per kontextusáról. Szerinte a kommunista bűnökkel kapcsolatos felelősségre vonás igénye és az ügy szimbolikus súlya rendkívül nehéz helyzetbe hozta az igazságszolgáltatás szereplőit. „Belső utasítást kaptak, hogy valamiért mindenképpen el kell ítélni Biszkut – így nem lehet normális ítéletet hozni.”

Rainer M. János, az 1956-os Intézet vezetője, a vita történész résztvevője szintén arról beszélt, hogy:

Az indoklásban például arról értekeztek, hogy „a jó oldalon állók” is mondhatnak valótlant és „a rossz oldalon állók is igazat”, ők pedig nem népbíróság, hogy ettől eltekintsenek. Miközben Rainer szerint az ilyen védekező szövegek árulkodóak, a hasonló megjegyzéseket kevésbé tartja problematikusnak Hollán Miklós nemzetközi jogász, akinek tetszettek a jogállamiságot védő kiszólások. Ő azt mondta, nem is nevezné bénázásnak az eljárás egészét, hiszen valóban bonyolult ügyről van szó, ahol természetesek lehetnek az itt megtapasztalt kanyarok.

Biszku Bélát elsőfokon, miután az ügyészség életfogytiglani büntetést indítványozott, a Fővárosi Törvényszék katonai tanácsa 2014 májusában nem jogerősen öt és fél év letöltendő börtönre ítélte, a fő vádpont felbujtóként elkövetett szándékos emberöléssel és bűnpártolással megvalósított háborús bűntett volt. Ezt az ítéletet a Fővárosi Ítélőtábla olyan mértékben megalapozatlannak találta azonban, hogy azt hatályon kívül helyezte és a Fővárosi Törvényszéket új eljárás lefolytatására utasította. A megismételt eljárásban a volt belügyminisztert a legsúlyosabb vádpontban, a salgótarjáni sortűzre, tehát emberölésre való felbujtásban decemberben felmentették és csak kisebb vádpontokban találták bűnösnek, felfüggesztettet kapott. Az ügynek koránt sincs vége, az ügyészség ismét életfogytiglaniért fellebbezett, Biszku védője pedig teljes felmentést akar. Legkorábban 2016 végén várható újabb ítélet, de már most biztosra lehet venni, hogy az ügy, ha a 94 éves Biszku megéli, Strasbourgig is el fog jutni.

Az eddigi tárgyalási körök közül a később megalapozatlannak minősített és hatályon kívül helyezett, Biszkut elítélő elsőfokú kapta a legtöbb kritikát ezen a vitán is. Akkor a bíróság megalapozottnak találta, hogy közvetve Biszku adott utasítást a tömegbe lövetésre az 1956 decemberi salgótarjáni sortűznél, melynek a korabeli hivatalos beszámolók szerint 46 halálos áldozata volt, de valószínűbb, hogy 131-en is meghaltak a nógrádi fővárosban a szovjet katonák és magyar karhatalmisták golyóitól. Mint a vitán is elhangzott azonban, az ügyészség meg sem próbált érdemi bizonyítékokat felhozni arra, hogy az akkor Budapesten tartózkodó Biszku Béla adta volna ki a parancsot, sőt, tudható, hogy a lőparancs oroszul, szovjet tiszt szájából hangzott el.

A forradalom leverése utáni kezdeti megtorlásoknál egyébként sem voltak írásbeli lőparancsok, vagy ilyen irányú direkt utasítások mondjuk a Központi Bizottságtól, “meglepő szintű bürokratikus automatizmus működött, mindenki tette, amiről azt gondolta, hogy elvárják tőle” – mondta Rainer M. János.

Miközben senki nem kérdőjelezi meg a történészek között, hogy Biszkunak valódi felelőssége volt az ‘56 utáni megtorlásokban, már az is nehezen érthető, hogy az ügyészség miért éppen a sortüzek miatt akarta elítéltetni Biszkut – fogalmazott Gellért Ádám. Bár neki nem volt formális szerepe a perekben, Gellért kulcsfigurája a Biszku elleni eljárásoknak. Nem véletlenül ülte végig az összes tárgyalást; Skrabski Fruzsina és Novák Tamás dokumentumfilmje után gyakorlatilag a fiatal nemzetközi jogász állt a jogi felelősségre vonás élére, ő szövegezte meg a fideszes Gulyás Gergely által benyújtott lex Biszkut is.

Gellért Ádám szerint azonban:

Eredetileg ő emberiesség elleni bűncselekmények miatt tett feljelentést, elsősorban Biszku 1957 január utáni, már belügyminiszterként játszott szerepe miatt. Ezt azonban az ügyészség elutasította, és két és fél év után a hasonló tartalmú jobbikos feljelentés ügyében is megszüntette a nyomozást. Ennek indoklása Gellért szerint dodonai. Bár szerinte Biszku felelőssége érdemben vizsgálható lenne a Nagy Imre-per kapcsán is (a belügyminiszter volt az előterjesztője és az aláírója az összes vonatkozó politikai határozatnak), az ügyészség itt a Nagy Imrééket halálra ítélő vérbíró Vida Ferenc 30 évvel későbbi, erősen megkérdőjelezhető mondataira mutogatott, miszerint nem volt politikai nyomás, így ezt nem lehet bizonyítani.

„Ennél aztán sokkal kevesebb alappal bizonyítottnak találták a sortűzben a felelősségét. Világos volt, hogy a salgótarjáni sortűzben Biszkunak legfeljebb csak marginális szerepe lehetett, erre nem vonatkozott az eredeti feljelentés, mégis ebben indítottak nyomozást – az eredményt látjuk.”

Az ügyészség ráadásul teljesen következetlenül járt el Gellért szerint. Miközben Biszku esetében arra alapoztak, hogy ha nincs is konkrét lőparancs, Biszku a megtorlást jóváhagyó politikai testület tagjaként is jogilag felelősségre vonható, amikor Novák Előd hasonló indoklással feljelentette Nyers Rezsőt (a későbbi reformszocialista politikus a többi KB-taghoz hasonlóan szavazatával támogatta a Nagy Imréék elleni eljárás megindítását), ezt már elutasították.

A csütörtöki vita résztvevői szerint már a jogi besorolás is fából vaskarika volt: Biszkut háborús bűnökkel vádolták, valójában azonban emberiesség elleniekkel kellett volna, a nemzetközi jognak ehhez a részéhez azonban a magyar igazságszolgáltatásban gyakorlatilag senki nem ért. Ennek oka, hogy ez a nemzetközi jogintézmény korábban nem volt kodifikálva a magyar jogban, a lex Biszku éppen ezen változtatott, azonban a jogalkalmazók továbbra sem nyúlnak hozzá, a vita résztvevői szerint azért,

A Lex Biszkut tehát hiába alkotta meg a kritikák szerint személyre szabott törvénykezéssel a Parlament, a gyakorlatban azt nem használják, a „kommunista bűncselekmények” elévülését felfüggesztő részek miatt pedig az a feltevések szerint Strasbourgban amúgy is biztosan elbukna. „A magyar igazságszolgáltatási szervekben egyszerűen hiányzik a szakértelem ennek a tényleg bonyolult kérdésnek a tisztázásához” – összegzett a vitát moderáló Jakab András.

Nem a vérügyész beszél belőlem, de a Biszku-ügyet nem szabad futni hagyni

– mondta Gellért Ádám. Ehhez szerinte a történeti és a jogi kutatást szorosabban kellene összekapcsolni, ahogy az Lengyelországban és Romániában is történik. Ennek a Nemzeti Emlékezet Bizottságával nálunk is megcsinálták az erős jogkörökkel felruházott intézményét, de a gyakorlatban a NEB nem nagyon foglalkozik a jogi felelősség kérdésével. „A politikai felelősséggel nem tudok mit kezdeni, számomra ez egy megfoghatatlan fogalom. Itt konkrét személyek döntöttek” – emelte ki Gellért.

„A kérdés, hogy mit kezdünk a jogi és a politikai felelősség kettősségével és azzal az erkölcsi paranccsal, hogy a bűnt büntetésnek kell követnie” – mondta Rainer M. János, hozzátéve, hogy miközben Biszku politikai felelőssége vitathatatlan, az szerinte csak ugyanakkora, mint a döntésekben résztvevő testület többi tagjáé. Rainer azért azt is jelezte, hogy történészként azért mérsékelt a lelkesedése a kutatók igazságszolgáltatásban játszott szerepével kapcsolatban: „nagyon nem lenne jó, ha az ügyészség vagy a törvényhozás határozná meg a kutatók napirendjét”.

Hoffmann Tamás azt hangsúlyozta, hogy a nemzetközi jog most egy radikálisan új megközelítést képvisel, mely a nem elévülő bűncselekményeknél kifejezetten az egyéni felelősségre fókuszál, kiszakítva azt a kontextusból és az életpálya egészéből. „Ez egy értékváltás, de kérdés, hogy tényleg el lehet-e választani az egyéni felelősséget a politikai rendszerétől. És közben nyilvánvaló, hogy most Biszku elítélése azért fontos, mert rajta keresztül az egész rendszer bűnösségét lehet kimondani”.

Ezt egyszerre ellenpontozta és rímelt rá Gellért Ádám zárókérdése:

Ha Biszkuval szemben képtelenek vagyunk eljárni, akkor kivel szemben járjunk el?