Nem merte kiadni az MTA a Magyarország problémáival szembenéző kötetet, mert „politikailag nagyon nem lenne jó"

„Huszonhat évvel ezelőtt adtam ki a Bibó-emlékkönyvet. Az a kötet volt a Kádár-rendszernek szerintem intellektuálisan a vége, szimbolikusan a sírköve. (...) Ezt a (másik) kötetet nem én akartam kiadni, és azt sem tudom, ez hogy született. 

Ezt a kötetet a Magyar Tudományos Akadémia adta volna ki, ő finanszírozta volna. Általam beláthatatlan okok miatt az Akadémia kihátrált belőle.

(...) Egy hónappal ezelőtt felhívott az András (Jakab András, a kötet szerkesztője), hogy baj van, nem lesz kötet, és azért szálltam be. (...) Azért lettem könyvkiadó valamikor harminc évvel ezelőtt, mert a Gondolat Kiadónál egy olyan kéziratot utasítottak el, ami szerintem fontos volt. Ezért most a déjà vu, és nem szeretném, ha Magyarországon még egyszer ilyen helyzet lenne." 

A fenti idézetben szereplő mondatokat Gyurgyák János, az Osiris kiadó vezetője mondta el szerda késő délután a Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon című, Jakab András és Urbán László szerkesztésében megjelent könyv bemutatóján. 

A kötetből több fejezetet az Osiris kiadó engedélyével az Indexen is közzéteszünk, illetve közzétettünk. Az online is olvasható írások:

Orbán Krisztián: Száz év szorongás. Miért ellenségei a magyar rezsimek az ország felzárkózásának?

Kapitány Balázs, Spéder Zsolt: Hitek és tévhitek a népességcsökkenés megállításáról. 

A 28 szerző által írt, 23 tanulmányt felvonultató, első körben 1500 példányban kinyomott kötet Magyarország problémáiról állít fel diagnózisokat, a felemás múltfeldolgozástól a bankrendszeren és az energiapolitikán át az egészségügyig – a könyv megszületésének körülményei azonban legalább annyit elmondanak arról, milyen országban élünk, mint maguk az elemzések. 

Mindenek előtt érdemes tisztázni, hogy itt egyáltalán nem valamiféle szélsőbaloldali, vadliberális, esetleg Soros-pénzekből finanszírozott könyvről van szó, hanem egy polgári, jobbközép, konzervatív liberális kör (jórészt az Eötvös József Csoport figurái) által felkarolt projektről:

• a kötet megmentésére siető Gyurgyák a régi időkben a Századvég alapítója és motorja volt,
• kiadásra pénzt végül a Magyar Jezsuita Rend egyik kutatóintézetétől, a Társadalmi Reflexió Intézettől kaptak, 
• a Hegymenet szerzői között nem csak közismerten jobboldali értelmiségiek, de egyenesen Orbán Viktor több egykori szövetségese is feltűnik, mint Tölgyessy Péter, Mellár Tamás vagy Urbán László (nemrég vele is interjúztunk),
• a könyvhöz Szelényi Iván szociológus mellett Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, Sólyom László volt köztársasági elnök és Chikán Attila, az első Orbán-kormány gazdasági minisztere írt ajánlást,
• a könyvbemutatón a pódiumon pedig Chikán mellett felbukkant többek között Balázs Zoltán politológus, XV. kerületi fideszes alpolgármester és Csaba László, az Orbán-kormány volt tanácsadója,
• a közönség soraiban pedig Bod Péter Ákos, Jeszenszky Géza és Sárközi Mátyás is.

Bár ez a Kossuth Klubban tartott könyvbemutatón nem hangzott el, de a nehézségek akkor mélyültek el, amikor az eredetileg az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontja (TK) által indított projekt keretében készült írások közül az Index előzetesen megjelentette Orbán Krisztián Száz év szorongás című, komolyabb visszhangot kiváltó esszéjét, mely keményen bírálta a NER-t, vagyis a Fidesz-kormány rendszerét is. Az írás megjelenése után az MTA TK főigazgatóságától egy levelet kaptunk, amelyben elhatárolódtak Orbán Krisztián szövegétől, arra hivatkozva, hogy az nem tudományos állításokat tartalmaz és nem az MTA TK álláspontját képviseli. 

Gyurgyák János azonban a szerdai könyvbemutatón már egészen más típusú érvelést idézett:

Az történt, hogy egy intézetcsoport főigazgatója azt az üzenetet küldte el (...), hogy az MTA felső vezetéséből valaki azt üzeni – nem az elnök –, hogy nagyon nem lenne jó politikai szempontból az MTA-nak, ha ez ott jelenne meg.

– részletezte Gyurgyák, hogyan zajlott az Akadémia kihátrálása a kötet megjelentetéséből. Bár neveket nem említett, de az üzenetet közvetítő főigazgatónak kizárásos alapon Rudas Tamásnak, az MTA TK vezetőjének kellett lennie, az üzenetet megfogalmazó akadémiai vezető pedig több forrásunk szerint is Török Ádám MTA-főtitkár lehetett. (Törököt ezzel kapcsolatban emailben kerestük meg, de cikkünk megjelenéséig nem reagált.)

A jelek szerint a Hegymenet ráadásul egy, az MTA-n belüli politikai-tudománypolitikai küzdelem középpontjába került, ugyanis az akadémiai kihátrálás ellenére a bemutatón nem csupán több akadémikus, de még Vékás Lajos, az Akadémia egyik alelnöke is demonstratívan megjelent. Magát a kötetet négy akadémikus méltatja, a kötet hátán három akadémikus ajánlása szerepel, a szerzők közt három akadémiai intézetigazgató, egy akadémikus és két MTA-doktor szerepel. (Az MTA végül cikkünk megjelenése után, csütörtök délután adott ki közleményt, ez jobboldalt olvasható.)

A bemutatón később Csaba László közgazdász is kitért az MTA szerepére. Megemlítette, hogy korábban maga az Akadémia elnöke „lobogtatta" és dicsérte Jakab Andrásék egyik előző kötetét (A magyar jogrendszer állapota), amiért az végre kortárs, közéleti kérdésekkel foglalkozik. „Úgy látszik, ez az üzenet alsóbb szintekre nem jutott le" – tette hozzá szarkasztikusan Csaba.

Azoknak szól, akik még nem adták el a lelküket

A kötethez, ahogy említettük, Sólyom László volt köztársasági elnök és Chikán Attila is írt ajánlást. Chikán szerint a kötet „bizonyíték arra, hogy a magyar elit képes szembenézni az ország problémáival, sőt kiutakat is képes megjelölni." Sólyom pedig arról ír, hogy

a tőmondatokra zsugorodó propaganda, a közhelyekre és indulatokra épülő közbeszéd korában küldetésük van a gondolkodásra serkentő könyveknek.

Visszatérve a könyvbemutatón elhangzottakra, a kötetet szerkesztő Jakab András szintén arról beszélt, hogy a politikai propaganda helyett érveket akartak hozni, a könyv pedig „a közügyekről való racionális beszéd szimbóluma lehet". Később a kötet nyitófejezetét jegyző Tölgyessy Péter ugyanezt jelölte meg az értelmiség feladataként az Orbán-rendszerben: fenntartani a racionális beszédet. Tölgyessy szerint ez, mármint a racionális beszéd a rendszernek inkább csak tehertétel, mivel az egy alternatív valóság megteremtésében érdekelt. 

„Nem mintha túl sokat gondolnék a saját osztályomról, de ennek a mai közbeszédnek az értelmiségellenes kirohanásai gusztustalanok és undorítóak, és számomra az a legdurvább a mai helyzetben, hogy olyan emberek teszik, aki fiatalabbak nálunk" – ezt már Stefano Bottoni történész mondta a közbeszéd színvonaláról, aki szerint a magyar oktatási rendszer totális bukását is jelenti egyben, hogy

olyan emberek vannak az apparátusban vagy tapsolnak körülötte, amilyenek. Részben a saját haverjaim. Ez a könyv azoknak szól, akik még nem döntöttek el, hogy teljesen eladják a lelküket, vagy van bennük egy olyan érzés, hogy azért mindenhez nem adják a nevüket. Talán legalább bizonyos réteget elbizonytalaníthat a könyv.

– folytatta Bottoni.

Azon túl, hogy mindannyian hisznek az érvelő szövegek erejében, még két dolog köti össze a Hegymenet szerzőgárdáját. Mindegyik szerző nyugatos, és hisz az intézményekben – legalábbis így foglalta ezt össze a szerkesztő, Jakab András az est egyik moderátorának, Ablonczy Bálintnak. Csaba László meglátása szerint ilyen szempontból nemcsak a szerzők, de a szövegek is nagyon hasonlóak. Szerinte pont az az izgalmas a könyvben, hogy bár az egyes tanulmányok egyáltalán nincsenek egymással összedolgozva, de a harmadik-negyedik fejezet után az olvasó rájön, valójában mindegyikben ugyanazt a problémát tárják fel a jelenkori Magyarországon:

Elvonatkoztatni az intézményektől, hagyni ezt a sok nyugatos hablatyot, ezt az értelmiségi dumát. Helyette (a kormány szerint) sámánista politikát kell folytatni, ahol a sámán lát valamit és kikiáltja, a többiek körülötte pedig próbálják kitalálni, mire gondolhatott.

Bottoni szerint is az intézmények szétverése az egyik igazán nagy probléma, ahogy fogalmazott: 

minden ilyen bolsevik módon működik, egyre fiatalabb a káder és egyre hülyébb. Nem csak, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit, de ezek már nem tudnak semmit elintézni. (A hivatalban) nem tudják, hol van a papír. Lehet valaki lojális, de ne legyen ennyire hülye!

Oké, hogy Nyugat, de az meg mi?

A maratoni, háromórás könyvbemutató különböző paneljein egy rendkívül izgalmas vita bontakozott ki a nyugatosságról és a Nyugatról, vagyis mindarról, amit a jelenlegi magyar kormány és Orbán Viktor miniszterelnök már-már ellenségként fest le.

Tölgyessy Péter szerint a jelenlegi berendezkedés egyértelmű elfordulás a magyar történelem nyugatos alaptendenciájától, attól a vágytól, hogy a Nyugattal legyünk sikeresek. Orbán ehelyett „papos, távlatos" beszédeiben egy olyan alternatív elképzelést vázol fel, miszerint a nyugati civilizáció valójában bajt és kizsákmányolást hozott ránk. Ezzel azonban azért is nehéz a kormány ellenfeleinek bármifajta nyugatosságot szembeállítani, mert Szlovákiával vagy Lengyelországgal ellentétben nálunk nincsen igazán nyugatos ellenzék.

Az ellenzék főerői, például a szocialisták osztoznak a Fidesz számos, a nyugati normákkal szakító előfeltevésében – nem véletlen, hogy a különadókat is támogatták –, ők csupán mástól vennék el állami eszközökkel a vagyont, folytatta Tölgyessy. Éppen ezért a magyar értelmiségre hárul az a feladat, hogy ha nincs is komoly nyugatos politikai szereplő, legalább ők tartsák fenn a nyugatos érzetet, vágyat, reményt, „mert bármikor fordulhat a történelem kereke". Tölgyessy úgy véli, a közép-európai térség trendjei egy idő után meg fognak fordulni, és Magyarország akkor lesz sikeres, ha a fordulatkor lesz vízió, hit, tervek és felkészült emberek ennek a levezénylésére. 

Mégis, a nyugati minták szimpla másolása tévút. „Nem egyszerűen a nyugatos tudást kell képviselni Magyarországon, hanem ezt adaptálni kell a magyar viszonyokhoz", elkerülni azt a csapdát, amibe II. Józseftől Károlyi Mihályon és a polgári radikálisokon át az SZDSZ-ig mindazok belesétáltak, akik az országtól teljesen idegen nyugatos igényeket képviseltek – tette hozzá Tölgyessy. Balázs Zoltán politológus azonban már a probléma felvetését is aggályosnak érezte, ő saját magát például azért nem tartja Nyugat-pártinak, mert „a Nyugat problematizálása ilyen szinten egy nagyon keleties vonás", és egyébként is, Balázs szerint

Magyarországon nem lehet kiiktatni, hogy a nyugati kultúrkör részei vagyunk, nincs az a miniszterelnök, aki ezt meg tudná változtatni.

Stefano Bottoni azonban már nem csupán a magyarországi nyugatossággal, de a Nyugattal, illetve a saját Nyugat-fogalmainkkal szemben is kritikus volt, ugyanis mindkettő megváltozott.

A magyar lakosság ma is az 1989-es Nyugatot akarja, de az az Ausztria már nincs

– mondta Bottoni, aki szerint nemcsak a '90-es évek felzárkózási vágya-ígérete-hazugsága, a „nyugatosodás imitatív szakasza" bukott meg, de a Nyugat is átalakult. Az értelmiségiek által közvetlenül megtapasztalt nyugati közeg mögött valójában óriási a társadalmi leszakadás, a perifériák helyzete pedig sokkal reménytelenebb, mint harminc-negyven éve. „Ez egy új nyugat. És több Nyugat kezd lenni. Van egy mag-Nyugat és egy periféria-Nyugat", folytatta a Bolognában született Bottoni, aki szerint például nemes egyszerűséggel „Dél-Olaszországnak gazdaságilag, társadalmilag annyi". Ezért is könnyű a dolga Orbánéknak, amikor a magyarokat arról győzködik, hogy a mostani Párizs nem kell, és ezért óriási kihívás a mai nyugatosoknak, „hogy kitalálják azt a Nyugatot, amit el lehet adni", és hogy a Nyugat maga is egy problémahalmaz lett. 

Az ellenpólust Tóth Csaba politológus, a liberális Republikon Intézet vezetője képviselte, aki azzal érvelt: ha valaki végzős magyar gimnazistákkal beszélget, az azt tapasztalta, ők pontosan tudják, mi az a Nyugat – ahogy az a sok százezer magyar is, aki inkább külföldre megy dolgozni. Tóth szerint ugyanakkor odáig jutottunk, hogy a nyugatosság ma már nem egy politikailag semleges pozíció: ez egyértelműen a kormánykritikus, sőt ellenzéki oldalra sorolja azokat, akik magukat nyugatosnak és intézményhívőnek tartják. 

Lehet-e sikeres Orbán illiberalizmusa?

A könyvbemutató másik fő kérdése, hogy bár a kötet tanulmányai részben sötét és lehangoló képet festenek a mai Magyarországról, részben markánsan más alternatívát vázolnak, mint amit a kormány követ egy-egy szakterületen, mégis, vajon nem lehetséges-e, hogy az orbáni rendszer mégis elért eredményeket, működőképes, és hosszú távon fenntartható? Kövér György történész kiemelte, hogy a kötet egyik tanulmánya sem mondja azt, hogy itt minden egy-két évben belül összeomlana. A tanulmányok helyzetleírásával és borúlátásával kapcsolatban viszont viccesen megjegyezte:

Úgy éreztem, mintha megint a nyolcvanas években lennék. Visszakaptam tőlük a fiatalságomat.

Nyitó előadásában Tölgyessy az Orbán-rendszerről azt mondta, mivel az fönntart bizonyos pluralizmust, vannak például ellenzéki pártok, melyek elvileg le is győzhetnék a hatalmat, mindez intelligensebbé, visszacsatolásokkal telivé teszi a rendszert, amit, ha végzetesen a semmibe kezdene futni, vissza lehet még rántani. Ez tehát segíti a rendszer túlélését. Ráadáásul Tölgyessy szerint Orbánéknak számottevő eredményeik is vannak, például a foglalkoztatottságban vagy a rendkívüli (külső) adósságfinanszírozás elkerülésében.

Chikán Attila máshogy látja, szerinte ezeknek az eredményeknek nagyon súlyos ára van, ehhez pedig elég a fővároson kívül körülnézni. „Ezt lehet kendőzni azzal, hogy a televízióban nem mutatunk képeket, amik a kórházak belsejét mutatják, vagy nem mutatunk chartokat a PISA-felmérésről", azonban a tényeket nem lehet megváltoztatni. Szerinte nincs más lehetőség, mint fordulatot végrehajtani, vagy katasztrofálisak lesznek a körülmények. Két dolgot emelt ki, melyek miatt szerinte nem lehet hosszú távon sikeres ez a rendszer. Az egyik a korrupció:

Az etikai-kulturális háttere olyan szinten kifogásolható, hogy arra nem lehet nemzetépítést alapozni. (...) Számomra nem elfogadható, hogy kétségesen tehetséges emberek kezébe adunk százmilliárdokat.

A másik a nyugati trendektől és a távlatos gondolkodástól való teljes elszakadás. Chikán szerint nyugat-európai konferenciákon teljesen másról beszélnek, mint amit a magyar kormány csinál. Míg a magyar oktatási-képzési rendszer a nagyvállalatok jelenbeli igényeit akarja kielégíteni, fogalmunk sincs, hogy húsz év múlva ezek az emberek milyen munkaköröket fognak betölteni. Az első munkahelyükre képezzük ki ezeket az embereket ahelyett, hogy az iskolától egy általános műveltségi alapot kapnának, és egy olyan mentalitást, ami a folyamatos átképzésüket megkönnyítené. A technológiai fejlődéssel kapcsolatos kérdések nagyon hiányoznak a közbeszédből, és ha nem foglalkozunk velük, baj lesz.

Szelényi Iván szociológus nem túl hízelgő történelmi hasonlatokat hozott azon állítása bizonyítására, miszerint „az autoriter rendszerek is működhetnek, de viszonylag rövid az élettartamuk" – például Pinochet a vérfürdők árán sem tudta rendszerét fenntartani. A látványos eredmények nem jelentik azt, hogy valami fenntartható: bizonyos területeken, mondjuk a repülésben a sztálinizmus is átütő eredményeket ért el, amíg a mérnököket el nem vitték Szibériába, ahogy a korai hitleri rendszernek is voltak gazdasági sikerei. Szelényi szerint a társadalomtudományok feladata többek közt pont az, hogy a fenntarthatóságra felhívja a figyelmet.

Egy másik érdekes probléma, amit az illiberalizmus nem tud megoldani, hogy ha valóban igaz az, hogy az egyén feletti érdek magasabb rendű, és ezt a közérdeket az egyén nem láthatja, akkor vajon mégis ki képes ezt átlátni? A kötetből példaként Szalai Ákos tanulmányát említette az államközpontú gondolkodás kritikájáról, melynek fontos tétele, hogy az állam és az intézmények nem lehetnek aktorok, csakis az egyének; továbbá, hogy nincs olyan közérdek, amit az egyének ne tudnának belátni.

Csaba László pedig az Orbán-kormány óriásberuházásait emelte ki annak példájaként, hogy ami látványos eredménynek látszik, az hosszú távon nem fenntartható, és biztos bukás lesz. „Ha valaki fordítva ül a lovon, viszonylag ritkán tud vágtát nyerni", mondta Csaba arra utalva, hogy olyan területeken végez óriásberuházásokat a kormány, ahol azok nem fognak megtérülni, például a paksi bővítéssel az energetikában.

Ez ugyanakkor egy történelmi minta: a központosított rendszerek legitimitásához kellenek azok a nagy projektek, amit teátrálisan át lehet adni és az utódok is látni fogják, csakhogy ettől még nem lesznek hatékonyak, vagy szimplán csak értelmesek. Ilyen mondjuk a négyes metró esete, melynek megépítéséről még a hetvenes években döntöttek, és azért vezették a nyomvonalat a mai II. János Pál pápa tér felé (korábban Köztársaság tér), mert akkoriban még ott volt a pártszékház.

Akkor is meg kell építeni, ha annak semmi értelme nincsen, és akkor is tovább kell működtetni. Ha egyszer egy tévedés végbement, nincs olyan mechanizmus, ami kijavítsa

– mondta Csaba a központosított rendszerekről. Chikán ehhez csatlakozva hozzátette, egyszer már kipróbáltuk mindezt egy egész társadalmi rendszer keretében, és jól látszik, hogy nem vált be. A mostani illiberális rendszer gigaberuházásai pedig nagyon rossz irányt képviselnek egy olyan világban, ahol a rugalmasság egyre fontosabb – triviális ugyanis, hogy egy nagy és hosszú ideig tartó projekt minden, csak nem rugalmas.