Szexműsor és tumultus az új metrón

"Ön jelen engedély átvételével tudomásul vette, hogy a BKV Zrt. területén nem fotózhat és forgathat olyan jelenetet, amely sérti a közerkölcsöt, az emberi jogokat, illetve etikailag kifogásolható." Ez a záradék olvasható az első Alstom-metrószerelvény pénteki forgalombaállására szóló sajtóengedély alján – egyből zavarba is jövök: a Budapesti Közlekedési Központ kreatívjai valami iszonytató gyalázattal készültek a nagy napra, amiről ráadásul még beszámolni se lesz szabad?

A világért se zavarnám meg az Örs Vezér terén a szélső vágányon álló szerelvényen a transzszexuális kényszerrúdtáncosok felkészülését a korbácsolós sztriptízműsorra. Inkább Tarlós István főpolgámester beszédére koncentrálok, csak épp a hangosbemondó állandóan ismételt közleménye a garázsba tartó baloldali szerelvényről valószínűleg pont a szellemes mondatokat nyomta el.

Így csak sablonos vagy talányos foszlányokat tudok elcsípni: "a fővárosi polgárok már várták", "korszakváltás", "megkezdik végtelen útjukat", "rozsdásan csörögve", "utolsó pillanat", "új szellemiség", "mondhatni nagyszerű", "apróbb kellemetlenségek előfordulhatnak", "primitív vagdalkozás".

Végre felszállunk. A szerelvény szép és légkondicionált, pont mint a civilizált nagyvárosok korszerű metrói az elmúlt 30 évben. A rúdtáncosokat lekéshettem, mert sehol se látom őket (valójában szaftos műsort adtak az utazóközönség aktív közreműködésével, de a részletekről nem írhatok, elnézést).

Lassan elindulunk, szegény főpolgármester úrral nem tudnak betelni a kamerák és a fotósok, de tűri, rendületlenül. A sajtó után az utasokat is beengedik: a teljes hosszában egyterű szerelvény így eléggé megtelik, legalábbis az ajtóknál.

A Pillangó utcánál még nincs gond, de ahogy a forgalmasabb megállókhoz érünk, az ajtókban hatalmas tumultus keletkezik, míg bent továbbra is sok a hely: az új szerelvény első útja nem írja felül az utasok évtizedes szokásait. Pár percet késünk is a teljes vonalon, pedig az ajtókban biztonsági őrök noszogatják a népet, és kézi urh-s főellenőr is kíséri.

Az ülések szépek, de kicsit kemények és kényelmetlenek, osztásonként négy-négy párnával: itt aztán nem lesz az, mint a régi üléssorokon, ahol az ember egy fél helyre némi határozottsággal még beszuszakolhatta magát.

Halk süvöltéssel suhanunk, nyoma sincs a szokásos futóműcsattogásnak. A megállókat bemondó Szalóczy Pált viszont alig hallani, ahogy az ajtók záródására figyelmeztető diszkrét búgást se. Van helyette csilivili kijelző, ami az időt és a megállók csatlakozó BKV-járatait is mutatja.

Bizonyos sebességtartományokban sivító, ugató hang hallatszik, de mivel ez a szerelvény már átment a Nemzeti Közlekedési Hatóság szigorú vizsgáján, nem aggasztom magam. Megálláskor viszont ugyanakkorát ránt, mint a régi orosz kocsik: vagy a sofőr nem érzi még a féket, vagy az automatika nincs beállítva, hogy az utolsó pillanatban csökkentse a fékerőt. A megálláskor a régi szerelvények fékei által generált, otthonos hőhullámnak viszont nyoma sincs.

A mellettem ülő BKV-s (BKK-s?) szakik azon sopánkodnak, hogy hideg az ülés, meg hogy hiába nem tettek felső kapaszkodót az ajtókhoz, az emberek mégis oda állnak. Sőt, nekidőlnek az ajtónak! – csóválják rosszallóan a fejüket.

Ahogy közeledünk a Déli pályaudvarhoz, előresétálok, hogy megnézzem, van-e rá esély, hogy egyszer, sok év múlva, amikorra a foncsor lekopik a vezetőállás ablakáról, az én gyerekem is kukucskálhat majd a lyukon, hogy azt lássa, amit a vezető. De erről már csak mesélni tudok majd neki: az ajtón nincs ablak.