Elérkezett az új kitántorgás kora

„Ingó, zengő tengeren” nekivágott Amerikának, „hogy lefülelje bátoran a természetes jószerencsét”, és mert „el is keserült, meg is csappant érdeke itt, az óhazán”. Így ír 1937 nyarán József Attila az apjának általa tudott emigrálásáról (később, halála előtt nem sokkal nővérétől, Jolántól megtudta, hogy a szappanfőző József Áron valójában mégsem hajózott el a tengeren túlra, hanem a monarchia területén élt, Temesváron halt meg). Száz év távlatából, a téma szakértőinek véleménye alapján az látszik, hogy a költő nagyjából jól leírta a kivándorláshullám okait és körülményeit, amelyben, ahogy egy másik versében írta, „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

Minden tizedik magyar elindult

Nagyjából épp száz éve ért véget ez az emigrálási láz, ami az újkori történelemben a legnagyobb mértékű magyarországi exodus volt. Bő harminc év alatt, az 1880-as évek elejétől az első világháború elejéig körülbelül négymillióan vándoroltak ki a Monarchia egészéből, közülük csaknem 1,4 millióan hagyták el a magyar területeket (a magyar királyság területén, Horvátország nélkül, 13-14 millióan éltek az időszak kezdetén).

A vándorlás elsődleges célpontja Amerika volt – mondta az Index kérdésére Frank Tibor, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének igazgatója, a téma kutatója. Az emigrálók – akik egy kisebb része nem kitelepült, hanem csak munkát vállalni ment, és később hazatért – emellett Kanadába, Brazíliába, Argentínába utaztak még viszonylag nagyobb számban. Frank elmondta, sokan közülük többször is megfordultak a Egyesült Államokban, miután a jobb élet reményében kint vállaltak munkát. Amerika és az európai kontinens között a századforduló környékén körülbelül kétezer hajó ingázott, hogy a kiutazókat és hazatelepülőket szállítsa.

Száz év elteltével szinte ugyanott tartunk, bár az Amerikába hajózást mostanra az EU-ba fapadozás váltotta fel. A motivációk azonban hasonlóak – nemcsak gazdasági-megélhetési, hanem társadalmi okai is vannak a kivándorlásnak –, ahogyan az is, hogy a most külföldi munkát keresőknek is csak egy része készül később hazatelepülni, sokan tartósan letelepednek új hazájukban. A becslések szerint a külföldön munkát keresőknek körülbelül az egynegyede tért vissza az első világháború kezdetéig a szülőföldjére.

Tízből egy, százból kettő

Továbbá, egyelőre úgy tűnik legalábbis, a mostani exodus nagyságrendjében is hasonlít az akkorihoz. A múlt századfordulón a monarchia magyar területeinek nagyjából minden tizedik lakosa külföldre ment. Most a CV&More online foglalkoztatási portál adatai szerint minden hetedik fiatal magyar el tervezi hagyni az országot (az adatbázisban elsősorban 22-29 éves, nagyrészt (hatvan százalékban) diplomást fiatalok adatai szerepelnek).

A Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézet hasonlóan elképesztő értéket mutatott: a Google Trends felhasználásával arra jutottak (pdf), hogy 2010 ősze óta megugrott, és ez év elején csúcsra nőtt a külföldi munkavállalás iránti érdeklődés és kivándorlási hajlandóság: a 2010 nyarán 40 pont körüli mutató idén januárban 100 ponton volt, vagyis másfél év alatt két és félszeresére nőtt.

Persze nem minden tervezett kiköltözés valósul meg, de az adatok azt mutatják, az elvándorlás sokaknál nem csak szándék.

A német statisztikai hivatal például nemrég azt közölte, hogy 46 százalékkal nőtt a Magyarországról Németországba érkezők száma. Csak az elmúlt két évben több mint hetvenezer, 2008 óta nagyjából 120 ezer magyar telepedett le hivatalosan német területen (a feketén külföldre menők számát természetesen a statisztikákból nagyon nehéz megtalálni, becslések szerint elsősorban Ausztriában és Németországban lehet jelentősebb az arányuk). Tavaly a hivatalos adatok szerint is negyvenezernél több, majdnem egy hódmezővásárhelynyi (46 ezer lakos) magyar választotta magának Németországot.

De nemcsak Németország kiemelt célpont: a brit nagykövet nemrég egy Indexnek adott interjúban azt mondta, London ma a világ ötödik legnagyobb magyar városa lehet az ott élő magyarok száma alapján. A hivatalos adatok is ezt mutatják: 2007 és 2010 között évente 12-15 ezer, tavaly több mint 17 ezer magyar kért hivatalos munkavégzéshez adószámot, de 2004-2006 között is évi öt és tízezer között volt a számuk.

A magyar statisztikai hivatal adatai sem biztatóbbak: „az utóbbi években majdnem kétszeresére nőtt a Magyarországról elvándorolt állampolgárok uniós államokban regisztrált állománya” – mondta korábban az Indexnek a KSH migrációkutatója, Melegh Attila. míg 2005-ben a hazai népesség egy százaléka hagyta el az országot, hogy hosszabb, rövidebb ideig külföldön éljen, mára ez a szám két százalék lett, azaz 180 ezer fő fölé emelkedett. Ez persze elmarad a századforduló tíz százaléktól, de az egy jóval hosszabb időtartam eredménye; arányaiban tehát most semmivel nem tűnik jobbnak a helyzet.

Azt, hogy mennyire komolyan kell venni a kivándorlási hullámot, az mutatja a legjobban, hogy még a kormány is elismeri, sőt, kifejezetten küzd ellene, bár Orbán Viktor szerint akik most elmentek, 2018-ra vissza fognak térni. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium viszont úgy gondolja, van miért aggódni, kisfilmekkel próbálja meg maradásra bírni a távozni készülő fiatalokat.

Akinek lenni jogunk van

A korábban felsoroltakon túl a legfontosabb hasonlóság a mai és a száz évvel ezelőtti kivándorlások között, hogy ahogyan ma, akkor sem csak a nincstelenek és a legreménytelenebb helyzetben lévők költöztek el. A kivándorlók egyik csoportja kétségkívül az ő köreikből került ki, de jelentős arányt képviseltek köztük a tehetősebbek, a nemzet törzsének vagy derekának nevezett középosztályba tartozók is. Ők bátrabban próbálhattak szerencsét külföldön, hiszen egyfelől megvolt az anyagi alapjaik a kivándorláshoz, másfelől egy részük rendelkezett a kellő nyelvismerettel is. Most hasonlónak tűnik a kivándorlók összetétele, részben a legkiszolgáltatott helyzetben lévők – például a lánctartozásokkal és csődökkel sújtott építőiparban sokszor feketén dolgozók tömegei – mellett fiatal diplomások, elvben egy leendő középosztály tagjai keresik a külföldi megélhetés, letelepedés lehetőségét.

Évek	összes kivándorolt	ebből magyar	arányaiban	Nem   magyar	Ebből USA-ba kivándorolt	Ebből magyar	arányaiban
1899–1904	334 458	90 079	26,8	244 379	278 310	81 274	29,2
1905–1907	528 045	154 614	29,3	373 431	464 301	141 383	30,5
1908–1913	528 022	156 430	29,6	371 592	454 136	142 273	31,3'
Összesen:  1899–1913	1 390 525	401 123	28,8	989 402	1196747	364 930	30,8.

Forgács Péter dokumentumfilmjében, a Hunky Blues-ban a chicagói John Szabo adja meg a választ az amerikai magyaroknak szóló Szabadság napilap kérdésére, hogy miért jött Amerikába: Magyarországon „nem az az ember vagyok, akinek lennem jogom van... független, szabad ember”. Ez a szemlélet általános: Hámori Péter történész a tipikus magyar kivándorlót úgy mutatja be, mint az a feltörekvő középosztálybeli, akinek van hat hektár földje, de nem tud hozzá még négy hektárt toldani, ezért külföldre megy, hogy ott keresse meg rá a pénzt – ez a csoport az, amely később jó eséllyel vissza is tért, vagy ha nem, akkor a tengerentúlon futott be kis- vagy középvállalkozói karriert.

Igaz, azt is meg kell jegyezni, hogy a dualizmus időszakában a magyar területekről kivándorlók jelentős része nem magyar nemzetiségű volt, mint az a História magazin egy 1984-es számából idézett táblázatból is látható. Egyes feljegyzések szerint például a felvidéki szlovákok száma néhány évtized alatt negyedével-ötödével csökkent; de az adatokat torzítja az is, hogy ezek a horvát királyság területéről érkezőket is tartalmazzák, márpedig Horvátországban elenyésző volt a magyarok száma (igaz, a teljes Magyar Királyság területén élőknek is csak 48 százaléka volt magyar nemzetiségű 1910-ben).

Kellett volna még egymillió munkahely

A dualista időszakban magyar gazdaság gyorsan, de nagy kilengésekkel fejlődött, mondta Kaposi Zoltán, az MTA doktora, a  PTE Közgazdaságtudományi Karának professzora. Alapvetően agrárország voltunk, a monarchián belül sokáig a gabonakivitelünk volt meghatározó. Az 1873-75 közötti válság azonban megtörte a korábbi konjunktúrát. Ezt követően azonban megindult a hazai gyáripar fejlődése. Eleinte főleg a fővárosban, a századforduló környékén viszont már a nagyobb vidéki városokban is egyre jelentősebb gyáripar épült ki. A foglalkoztatáson is látszik ez a változás: 1867 és 1910 között az iparral foglalkozók aránya 11 százalékról csaknem 20 százalékra nőtt (bár továbbra is a mezőgazdaság volt a legfontosabb ágazat).

Csakhogy az agrárium ekkor súlyos foglalkoztatási válságban volt. A probléma Kaposi szerint azzal kezdődött, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadításnál csak az úrbéresek kapták tulajdonba telküket, az addigi, csaknem milliós nagyságrendű majorsági zsellér nem jutott tulajdonhoz. Őket továbbra is bérleti vagy egyéb szerződéses jogviszony fűzte a földesúrhoz.

A népesség szaporodásával egyre rosszabb anyagi és szociális helyzetbe kerültek. Egy részüket ugyan cselédként, béresként foglalkoztatták a nagy-és középbirtokon, néha a gazdagabb parasztok is tudták munkát ajánlani, de egyre több munkanélküli szegény élt már a mezőgazdaságban. A századforduló felé a mezőgazdaságban végbement változások tovább rontottak a helyzeten: a belterjes állattartás terjedése kevesebb munkaerőt igényelt, mint a hagyományos szántóföldi termelés. Így a munkanélküliek tömege gyorsan nőtt, és a legnagyobb probléma a mezőgazdasági foglalkoztatottságban látszott.

Irány Budapest

Voltak azonban olyan tényezők, amelyek segítettek ennek a válságnak az átmeneti kezelésében, teszi hozzá Kaposi. A 19. század második felében megindult infrastrukturális beruházások tömege, vagyis a vasútépítések, a folyószabályozások, a közútépítések (Duna, Tisza, Dráva). De ilyen volt a nagyvárosi középítkezések megkezdése is. Ezek az 1880-as évek közepéig-végéig segítettek a munkanélküliek átterelésében: a vidékiek a frissen egyesített Budapestre vagy a város környékére vándoroltak, és az építési munkákban vettek részt.

A budapesti fejlesztések ugyanis nagy tömegeknek adtak munkát, jelentettek megélhetést. Ebben az időszakban épült meg egyebek mellett a Margit, a Szabadság (akkor Ferenc József) és a régi Erzsébet híd, a Parlament, a Millenniumi Földalatti Vasút – sorolta Király Dávid várospolitikai szakújságíró. Ugyancsak ebben az időszakban közeledett a végéhez a dunai rakpartok kiépítése, az 1800-as évek utolsó negyedében készült el a Nyugati és Keleti pályaudvar.

A munkák során a fél város megújult – ám az építkezések végével rengeteg ember került utcára, és újabb beruházásokra nem volt esély, a kormányzat is ekkoriban fogyott ki a pénzből, amivel addig a nagyberuházásokat finanszírozta. És nemcsak Budapesten, hanem az ország más részein is ekkorra értek véget a nagy, jelentősebb földmunkákat igénylő, és így a képzetlen munkaerőt is felszívni képes közmunkák. Befejeződött a Tisza-szabályozás és a nagy vasútépítési hullám is.

Persze a nincstelen agrártömegek egy részét nem a közmunkák szívták fel, hanem a nagyvárosokban gyorsan fejlődő gyáripar is. Ám amikor az infrastrukturális beruházások üteme csökkent, akkor a gyáripar – ma úgy mondanánk, a versenyszféra – tevékenysége is visszaesett. A nagyobb városokban Kaposi szerint a városszéli nyomornegyedek mutatták az idő változását. Probléma volt a lakásviszonyok javítása, a cselédviszonyok központi szabályozása, az orvosi ellátás megszervezése és a járványok megszüntetése is. A városok mindenkori vezetése lassan és nehezen igazodott hozzá a gyorsuló mobilizációhoz, ahogyan nem tudott mit kezdeni a nemzetiségi kérdéssel sem – pedig kellett volna. Csak Budapestre hatalmas nemzetiségi tömegek érkeztek, a 19. század végéhez közeledve például már mintegy 30 000 szlovák élt a fővárosban.

Majdnem még egy Trianon

Nem csoda, hogy a kivándorlás korai szakaszában a hivatalos politika támogatta az emigrálást. Kedvezményeket adtak a hajójegyekre, ugyanis úgy látták – nagyrészt joggal –, hogy az ország gazdasága nem tud annyi embert eltartani, mint amennyien benne laknak, mondja Hámori. Ez szerinte csak akkor fordult a visszájára, amikor a sorozásoknál kiderült, hogy nincs annyi fiatal férfi az országban, amennyit szeretnének.

A XX. század elején már beindult a kormányzati gépezet a kivándorlások ellen. Zemplén megye alispánja 1901-ben óva intette a kivándorolni készülőket, ugyanis az amerikai gyárak szerinte sorra bocsátották el a magyar alkalmazottakat. Széll Kálmán miniszterelnök belügyminiszterként figyelmeztetést küldött a hatóságokhoz az olaszországi hajótársaságok, főleg a „La liguan Americana” üzelmei tárgyában. Ezek a társaságok ügynökeik útján szerinte mindent elkövetnek, hogy Magyarország szegény lakosait kivándorlásra bírják. (Egyébként a monarchia egészében már jellemzőbb volt, hogy a szegények mentek el, főleg a galíciai területekről.)

A kivándorlási hullám az 1910-es évek közepére szinte véget ért, de teljes lezárását az 1920-as évek eleje jelentette jelentette. Az addig legfőbb célpontnak számító Amerika gyakorlatilag bezárta kapuit, az addig beengedett tömegek helyett már csak évi párszáz magyart engedtek be. Sokan úgy gondolják, hogy csak emiatt nem következett be 1920 után újabb trianoni méretű katasztrófa a magyar népességszámban, mondja Frank.