A maradék 200 milliárd is kell a kormánynak

DVETT20101125040
2014.11.24. 13:59 Módosítva: 2014-11-24 15:45:09
47 hozzászólás

A kormány olyan szabályozást kreál, amivel biztosítani tudja a megmaradt nyugdíjpénztárak működésképtelenségét. Az új javaslat szerint be kell zárni azokat a pénztárakat, amelyek esetében a vizsgálat előtti hat hónapból volt legalább két olyan, amikor a tagok kevesebb mint 70 százaléka fizetett tagdíjat.

Mielőtt mondandómat kifejteném, nyilvánosságra hozom személyes érintettségemet: magán-nyugdíjpénztári tag maradtam. És ezzel nem jártam jobban, mint bárki más: a mai szabályok elvileg egyenlő feltételeket jelentenek a megmaradt tagok és a visszalépők számára.

Aki tag maradt, az arra az időszakra vonatkozóan, amikor a járulékának egy részét a magánpénztárba is fizette, csak az állami nyugdíj 75 százalékára jogosult, a többit a pénztári vagyonából kell majd fedeznie, amikor nyugdíjba megy. Ez a fedezet nagyjából 200 milliárd forintot jelent, ez az a pénz, ami a megmaradt négy pénztár cirka 60 ezer ügyfelének a számláján van.

Az idő igazolta a döntésemet.

Az volt a fő érvem a maradás mellett, hogy mire elérem a majdani nyugdíjkorhatárt, addigra a magyar államnak mindössze arra marad pénze, hogy minden idősnek kifizessen egy mai értéken legfeljebb 40-50 ezer forintos nyugdíjat, teljesen függetlenül attól, hogy az illető mennyi járulékot fizetett élete során – következésképp attól is függetlenül, hogy az 1997 és 2010 között a magánpénztárban felhalmozott megtakarítását mostanában odaajándékozza-e a kormánynak, vagy sem.

Ha pedig ez így van, akkor nyilvánvalóan jobban megéri a felhalmozott pénzt most megtartani, és kivárni, amíg abból tényleges magánnyugdíjat lehet vásárolni, ami majd kiegészíti az állami 50 ezret.

Fő állításom, hogy a nyugdíjpénzek lenyúlásával a kormány valójában azt vallja be, hogy a 2015-ös költségvetésben méretes lyuk tátong.

Az államadósság ellen való orvosság

Azt a kormány is elismeri, hogy az EU-források 2015 utáni visszaesése miatt 2016-ban visszaesik a növekedés, ami nyilván okozhat költségvetési problémákat. De 2015 eddig még rózsaszínűnek látszott.

Emlékezzünk vissza a 2011-es évre: a 2010-ben bevezetett személyi és társasági adócsökkentések 600 milliárdos lyukat ütöttek a költségvetésben. Abban reménykedve, hogy az ezektől várt növekedési többlet 2012-re már rendbe teszi a költségvetést is, a kormány a 2011-re adódó költségvetési hullámvölgyet a magán-nyugdíjpénztári pénzekkel akarta feltölteni. Az akció annyira „jól” sikerült, hogy a betervezett 600 milliárd forint helyett 2700 milliárd hullott az állam ölébe. Ettől aztán lett is 4 százalékos költségvetési többlet és pillanatnyi adósságcsökkenés, mert az EU akkori statisztikai szabályai szerint az ilyen vagyonátadást teljes összegében, azonnal költségvetési bevételként kellett elszámolni.

Azóta viszont változott a statisztikai módszertan. Az új szabályok szerint már nem lehet az ilyen lenyúlást egyszerű bevételként elszámolni, mert az EU is elismerte végre, amit a józan paraszti ész is diktál: a mostani pénzért cserébe később magasabb (elvileg) magasabb nyugdíjakat kell az államnak kifizetnie, tehát a költségvetés hosszú távú fenntarthatósága távolról sem javult.

Az államadósság viszont az új statisztikai szabályok szerint is csökken, mivel a benyelt pénzzel azonnal csökkenthető az adósság (pl. elég csak kevesebb állampapírt kibocsátani), a nyugdíjígérvény viszont nem növeli az adósságot (csak ún. egyéb kötelezettségnek számít).

Éppen itt jön az ügy kapóra a kormánynak.

A kormány az újabb és újabb adóemelésekkel és más ad hoc intézkedésekkel a költségvetési hiányt be tudja szorítani a 3 százalékos maastrichti küszöb alá, csakhogy ezek jellemzően rombolják a növekedést, ezért az adósság és a GDP hányadosaként adódó adósságráta nagyon nem akar csökkenni (főleg, ha közben még államosítgatnak néhány céget).

Adott tehát a probléma, hogy deficit ugyan rendben van, de az államadósság nincs.

Márpedig az adósságráta csökkentése nagyon is fontos, mivel az idén hatályba lépő, új EU-s szabályok szerint az EU-források esetleges megvonásával is fenyegető túlzottdeficit-eljárás már nem csak az egyenlegcél, hanem az adósságráta alakulása miatt is megindítható.

Ha a kormány mélyen hinne a saját 2015-ös költségvetési javaslatában, amely 2,4 százalékos hiányt mutat, nem volna éppen most szüksége arra a maradék 200 milliárdra, ami a pénztárakban dekkol. A 3 százalékos hiányküszöb ugyanis látszólag jó messze van, ahhoz 200 milliárddal kellene romlania az egyenlegnek, hogy felszínre kerüljön a probléma. Ha ez meg is történik, nem akkora nagy a baj egészen a 3 százalékos küszöbig, viszont az adósságráta elszállhat. A nyugdíjpénzt elszipkázása ez utóbbit hivatott megakadályozni.

Miért pont most?

A kormány logikájából az adódna, hogy a manyup-rendszer „enni nem kérő” maradékát most békén hagyja, és csak akkor vegye elő a befőttes üvegből, amikor arra tényleg szüksége van mint „új ötlet” az adósságráta csökkentésére.

Ám úgy tűnik, a kormány szerint most van itt ez az idő.

Ha jobban megnézzük a 2015-ös költségvetési javaslatot, pillanatok alatt találunk több mint 200 milliárd forintnyi problémás tételt.

  • A legnagyobb ezek közül nyilván az a 169 milliárd forint vagyonértékesítési bevétel, amelynek konkrét tartalmáról még városi legendák sem tudtak kialakulni.
  •  Szorosan utána következik a – hivatalos kommunikáció szerint – eredetileg 25 milliárd forinttal betervezett internetadó,
  • aztán a 30 milliárd körüli, gyakorlatilag visszavont cafeteriaszigorítás,
  • a 40 milliárdra megálmodott útdíjbevételi többlet, amit Varga Mihály szerint azok a buszok fizetnének, amelyekre a kormány nem kívánja a rendszert kiterjeszteni, stb.

Elég, ha ezeknek az intézkedéseknek az egyéb adókiesések nélküli hatásait vesszük figyelembe – így is legalább 200 milliárdos egyenleg-probléma marad.

Mástól már nem lehet elvenni

Utolsó pillanatban vagyunk, az adótörvények ki vannak hirdetve, a költségvetési törvény módosítására nyitott időablak a parlamentben rövidesen bezárul, bizonyára nem cél újabb szavazói csoportok elidegenítése újabb adókkal. Mit lehet ilyenkor tenni? Keresni kell egy politikailag érdektelen célcsoportot és jól megsarcolni. A külföldi tulajdonú kiskercégek, a bankok, a média már rajta van a listán, meg hát 200 milliárd azért mégiscsak egy nagyságrenddel nagyobb tétel, mint amit ezeknél még be lehetne söpörni.

Itt van egy társaság, aki már 2011-ben sem volt hajlandó semmilyen ígéret vagy fenyegetés hatására átadni a pénzét a kormánynak. Az idő, ami alatt a kormány a többiek pénzét gyakorlatilag felélte, őket igazolta. Elsöprő részük a kormány számára politikai értelemben értéktelen, szavazatuk reális áron nem megvásárolható.

Külön „előnye” az ötletnek, hogy nincs rövid távú növekedésfékező hatása. A mostanra érdemi gonddá cseperedett nemzetközi megítélésünkre tekintettel jó lenne fenntartani azt a látszatot, hogy a kormány az érintettek érdekében cselekszik, de a fentiek miatt arra nem lehet számítani, hogy önként bármibe is belemenjenek, aminek része az, hogy most lemondjanak a pénzükről.

Külön-külön nem érdek, együtt már közérdek 

A kormány korábban szándékosan olyan szabályokat konstruált a megmaradt tagoknak, hogy külön-külön senkinek ne legyen érdeke tagdíjat fizetni, holott együttesen mindenkinek érdeke lenne.

A pénztáraknak eddig sem volt joguk kötelező érvénnyel pénzt szedni, csak önkéntes adományokat fogadhattak el, és ezen az új szabályozás sem változtat. Olyan ez, mintha egy országban lennének ugyan adók, de nem lenne adóhivatal, amelyiknek jogában áll azokat behajtani. Ki fizetne akkor adót?

A vagyon kezelése a tagok szempontjából ugyanilyen közjószág. Ahhoz, hogy a finanszírozás meg legyen oldva, a résztvevőknek kooperálni kell, megfelelő mechanizmusokat kell kitalálniuk és működtetniük. A kormány természetesen úgy kalkulál, hogy ez nem fog megtörténni – majd némi sajnálkozás közepette nyugodtan lehúzhatja a rolót.

Mit lehetne tenni, ha a kormány tényleg meg akarná menteni a rendszert?

Ha a kormány egyáltalán esélyt akarna adni a megmaradt manyup-rendszer működőképessé tételére, volna miről egyeztetésre hívnia az érintetteket. Kézenfekvő megoldás lenne például, ha nem a 70 százalékos fizetési arányt figyelné a szabályozás, hanem egy most leadandó új tagi nyilatkozat feljogosítaná a pénztárakat arra, hogy ha valaki 6 hónapon belül másodszor (vagy harmadszor) nem fizeti be az előírt (és törvénnyel felülről limitált) tagdíjat, akkor őt magát (de nem a többieket!) visszaléptethetik az állami rendszerbe.

Természetesen nem így történik. Hiszen a kormánynak bevételre van szüksége, és nem működő magán-nyugdíjpénztárakra.

A pénzüket most veszélyben látó tagoknak nyilván mindent meg kell tenniük annak kinyilvánítására, hogy a kormány az ő akaratuk ellenében cselekszik, és ezt meg is fogják tenni.

Hahó, EU!

Van viszont még egy szereplő, akiről nem szabad elfelejtkeznünk. Ez pedig az EU. Ha már 2010-ben hatályban lettek volna azok a statisztikai elszámolási szabályok, amelyek ma hatályban vannak, akkor a kormány nem tudta volna a 2011-ben végrehajtani a GDP 3 százalékát közelítő költségvetési lazítást, és akkor nem lett volna szükség 2012-től arra a még nagyobb megszorításra, a kiigazító csomagok tucatjára, amely olyan drámaian rombolta – többek között – az ország hosszú távú növekedési kilátásait.

Bizonyos szempontból úgy is fogalmazhatunk, hogy az EU asszisztált a fenntarthatatlan és növekedésellenes költségvetési politikához.

Most itt van egy újabb helyzet, amikor az általában nagyon keveseket érdeklő statisztikai szabályok nagyon is húsba vágó következményekkel járhatnak. Kérdés, hogy mit tesz Brüsszel.