Téged is feltartanak a lassú bringások?

Minden bringás kerékpáros, de nem minden kerékpáros bringás – ahogy minden személyautó gépjármű, de nem minden gépjármű személyautó. Az utóbbiakat szépen meg is különböztetik a szabályalkotók, az úttervezők és a rendőrök, ugyanakkor egy kalap alá veszik a biciklivel iskolába járó kisgyereket a munkába ingázó felnőttel, a túrázóval, vagy éppen a sportemberrel. Mintha azért tiltanák ki a Suzukit belvárosból, mert nem férnek el a kamionok.

Pedig a kerékpárosok korántsem egyöntetű sokaságot képeznek, sőt nagyobbak a különbségek a különböző válfajaik között, mint a gépjárművek esetében. Például egy nagy teherautó maximum nyolcvannal mehet az autópályán, a Porsche elvileg legfeljebb százharminccal, a különbség alig több, mint másfélszeres. A kerekező nénike és az energiáit levezető sportbringás között viszont háromszoros a differencia. A nénit úttestre, a versenyzőt a járda sárga csíkkal leválasztott részére kényszeríteni életveszélyes.

Az úthálózat és az egész közlekedési infrastruktúra a gépjármű-közlekedés szempontjait figyelembe véve alakult ki, és a kerékpárosnak sokszor nincs helye az úton, vagy kellemetlen élményekben van része. Paradox helyzet, de a bajok forrása éppen a kerékpározás fellendülése: míg régen simán járta a nagyvárost és az országutat az a néhány megszállott biciklista (mint jómagam), mert észre sem vették őket, ma már odafigyelnek a hatóságok, az úttervezők, az útfenntartók és a „szervek”, de mivel nem értenek hozzá, hibát hibára halmoznak.

Miért nem értenek hozzá? Egyszerű.

Valaha a gyerek biciklizett, aztán átült segédmotoros kerékpárra, majd igazi motorra, és idővel autóra tett szert. Tapasztalatból ismerte mindegyik jellegzetességeit. Mostanra viszont generációk nőttek fel úgy, hogy az autó gyerekülésében kezdték, majd az anyósülésen folytatták, mígnem a volán mögé telepedhettek. Biciklizni ha tudnak is, rutinjuk, rendszeres tapasztalatuk semmi, vagy nagyon kevés. Az ilyen embernek fogalma sincs arról, hogy milyen oldaltávolságból biztonságos kikerülni egy kerékpárost, de arról sem, hogy miképp kéne ésszerűen kialakítani például egy kerékpárutat.

Mivel a bajok gyökere ott rejtőzik, hogy nem ismernek minket, mutatkozzunk be! Mutassuk meg, milyen sokfélék vagyunk mi, kerékpárosok.

Biciklista

Ezúttal egyszerűen biciklistának nevezem az olyan embert, aki célszerűségből kerekezik. Nagy kiterjedésű településen lakik, iskolába és boltba jár, hátsó ülésen viszi a gyerekét, utánfutón zötyögteti a gázpalackot.

Strapabiciklije („tanyabringa”, „parasztbicikli”) vagy egyszerű, olcsó mountain bike-jellegű járgánya van, ma már szerencsére jórészt fénydiódás világítással ellátva, egyre inkább használja a sárga mellényt, de sisakot nem visel (legfeljebb a gyerekre ad), patentpedálról nem is hallott. Jellemző sebessége 13-15 km/óra körüli, ezzel aránylag hamar eléri néhány kilométeres körzeten belül eső célpontjait, anélkül, hogy komolyabb erőt kéne kifejtenie, vagy megizzadna. Életkoruk kisiskolástól idős néniig és bácsiig terjed.

Csúcsidőben nagy számban mozoghatnak a településen belül. A helyi

Különösen akkor, ha egy kalap alá veszik az éjszaka részegen, lámpa nélkül kóválygó kísértetet a kulturáltan közlekedő kerékpárosokkal, és az előbbiek baleseteire hivatkozva korlátozzák az utóbbiakat.

Ingázó

Hívjuk most ingázónak a sportosabb beállítottságú, szinte kivétel nélkül fiatal egyéneket, akik utálják a tömegközlekedést, tudatosságból vagy praktikus szempontokból igyekeznek redukálni autóhasználatukat, ezért inkább bringával járnak dolgozni.

A közepestől a drága kategóriáig terjedő, igényes gépet használnak, amely hétvégéken edzésre, túrázásra is szolgálhat. Nagyon jól – gyakran nappal is – kivilágítják magukat, minőségi bringás cuccokat hordanak, természetes a sisak és a patentpedál. Szenvedélyükre tekintélyes összeget áldoznak, és már csak ennek az adótartalmára gondolva is elvárnak valamit.

Gyorsak, utazósebességük 30 km/óra körül lehet, és nem ijednek meg hosszabb távolságtól sem. 

Nagy részük iskolázott, művelt, közlekedési szempontból is képzett ember, aki magabiztosan használ számítógépet, okostelefont, személyes tapasztalatok alapján és internetről van összehasonlítási alapja a külfölddel, így nem szereti, ha dedósként kezelik, és rosszul tűri a hülyeséget. Biztonságos kerékpártárolást, a munkahelyén zuhanyozási, átöltözési lehetőséget vár el.

Terepes

Neki az aszfalt csak átrágni való kásahegy, hogy kiérjen vágyai színterére, a szabad természetbe, majd onnan haza. Gyakran autóval viszi ki a bringáját az erdőszéli parkolóig, országutat főképp a hegyvidékeken vesz igénybe. Biztonsági felszerelése kiváló, a világítást gyakran a testén vagy hátizsákján viseli. Sisak nélkül el sem képzelhető.

Nagyszerű járműuralásának, sziklákon és gyökereken csiszolt ügyességének köszönhetően mozgása a forgalomban is fölényesen magabiztos, de utazósebessége általában, a testhelyzetből adódó légellenállás és a ballonos gumik miatt nem túl nagy. A hobbista kirándulótól az elkötelezett amatőrig terjedő skálán rendkívül sokan helyezkednek el, számuk Magyarországon tízezres nagyságrendű lehet.

Az államháztartásnak jelentős adóbevételt generálnak, és a szabályozásokra ők is érzékenyek, erősen kifogásolták például a kerékpárosokat kiszorító erdőtörvényt, majd méltányolták annak kedvező megváltoztatását. Közúti viselkedésük, igényeik az ingázókéhoz hasonlók.

Országútis

Azért ül kemény, rázós, kényelmetlen, kényesen finom szerkezetű országúti bringára („oúti”), hogy veszteség nélkül, azonnali reakciókkal alakuljon át sebességgé az izomereje. Megy is, mint a villám: bolyban tekerő csapat könnyedén tart 40 fölötti utazósebességet, de egy-egy sprintben ezt majdnem meg is duplázhatja. Ráadásul erre eléggé hosszú, száz kilométert jóval meghaladó távokon képes. Sportjának helyszíne az aszfalt, lakott területen és kinn az országúton.

Egy év alatt húsz-harmincezer kilométert is megtesz. Reflexeit a villámgyors helyezkedést megkövetelő mezőnyversenyeken tartja karban, kerékpáros technikája bámulatra méltó, képes akár átugratni egy felbukott vetélytársat. Bizonyos forgalmi helyzetekben pillanatok alatt – és szabályosan! – hagyja faképnél az ügyefogyottabb autóst.

Egyrészt, mert az nagyon kényelmetlen a gépével, másrészt, mert nem erre edz. Ugyanarra a kerékpárútra vagy ne adj isten burkolati jellel gyalogos és biciklis térfélre osztott járdára kényszeríteni, ahol anyukák babakocsit tolnak, emberek kutyát sétáltatnak és János bácsi az unokájával biciklizget, abszurd, mindkét félnek veszélyes. És, ha az a kerékpárút olyan hitvány minőségű, mint amilyenre ezer példát látunk, akkor még veszélyesebb, mert az aszfalt hibái defektet, bukást okozhatnak, amely az ő tempójánál nem tréfadolog.

Magyarországon kiemelt sport lett a kerékpározás, annak egyik elitgárdája az országúti versenyzőké. Bizarr helyzet, hogy milliárdos költséggel felújítjuk hazánk egyetlen kerékpárpályáját, a Millenárist, ugyanakkor tiltásokkal, érzéketlen egy kalap alá vonással akadályozzák az országúti bringázást. Márpedig ma ezt teszik. Ha betartanának minden korlátozást az „oútisok”, kihalna a sportág!

Távolsági

Kerékpárral akármilyen hosszú utat meg lehet tenni. Mindennaposak az Európából Kínába vezető túrák, de földkerülés is előfordul: lásd Zita-Árpi nászutaspár vagy az erdélyi Kobra blogját.

Természetes, hogy kis hazánkon belül bárhová, viszonylag hamar el lehet kerekezni, akár munka ügyében, akár turisztikai-testedzési jelleggel. Jómagam is ebbe a csoportba tartozom, teljesítménytúrákon hajtok, munkába járásként egy nap alatt járom meg Budapestről oda-vissza Baját, Hódmezővásárhelyt, Tolnát vagy Kaposvárt. Lelkileg felfrissülve érek oda, majd egészséges fáradtsággal haza. És azzal a rossz érzéssel, hogy már megint tilosban jártam, bírságnak és kellemetlenkedésnek tettem ki magam, mert megannyi kerékpározni tilos táblát voltam kénytelen figyelmen kívül hagyni.

Lépten-nyomon beléjük botlom, néhol csak rövid szakaszon, ami az összefüggéseket nem látó, átgondolatlan közlekedésszervezés bizonyítéka.

Külföldön sokkal népszerűbb a távolsági biciklitúrázás. A Duna-menti útvonalon sokan érkeznek hozzánk, akiket idáig a németországi, ausztriai, és a mienknél bizony sokkal jobb szlovákiai szakasz kényeztetett. Jórészt az idősebb korosztályból kerülnek ki. Mercedest, de legalább egy jó középkategóriájú kocsit hagytak otthon, éles szemmel figyelnek, ajkukon gúnyos mosoly játszik a leányfalui „kerékpárút” rázatóján. Hajlandók jócskán költeni, de tapasztalataik alapján kétszer meggondolják, hogy ajánlják-e Magyarországot az ismerőseiknek.

Milyen kár, hogy hazánk „bukéját”, afféle fals hungarikumként, Szentendre blőd bringaellenessége jelenti nekik! Hányszor igazítottam útba német, holland, angol társaságot, akik kellő jelzések híján tévelyegtek...

A távolsági turistára jellemző a jól felpakolt bringa. Pakktáska elöl, hátul és a kormányon, néha még hátizsák is, vagy pedig utánfutót húznak. Széles és nehéz a járművük. Vállalják az ezzel járó erőfeszítést, de nem szeretik a mesterséges akadálypályát, mint a magasra ívelő kis fahidakat Verőce-Kismaros-Nagymaros térségében. Miként az önállóan bicikliző gyerekeikkel úton levő szülők sem.

Két- és háromnyomú

Hány kereke van a biciklinek? Nem feltétlenül kettő! A KRESZ 2 § szerint

Kerékpár: olyan, legalább kétkerekű jármű, amelyet emberi erő hajt, és ezt legfeljebb 300 W teljesítményű motor segíti. A kerékpáron utánfutó vontatására alkalmas berendezés helyezhető el.

Nincs meghatározva, hogy milyen széles lehet, csupán annyit mond a 6/1990. (IV. 12.) KöHÉM rendelet, hogy a kettőnél több kerekű és 0,80 méternél szélesebb kerékpárt mindkét oldalon fel kell szerelni világító vagy fényjelző berendezéssel, illetve, hogy a kerékpárhoz legfeljebb 0,70 méter széles és legfeljebb 70 kilogramm össztömegű, egy kerekű vagy egytengelyű, két nyomon futó utánfutó kapcsolható.

Akkor is, ha a Magyarországon közlekedő kerékpárok csaknem mindegyike kétkerekű, nálunk is léteznek háromkerekűek (trike), karosszériás velomobilok és kétnyomú utánfutók. Ezek használóit ugyanolyan jogok illetik meg, mint bárki mást. Ezért a kerékpáros közlekedést úgy kell szabályozni, hogy ezeket sem lehetetlenítsék el. Ha egy vasúti átjáróban olyan cikkcakk-korlátot alakítanak ki, amelyen nem fűzhető át egy tandem, az olyan, mintha az autók aluljáróját kizárólag személykocsikra méreteznék.

Lelki füleimmel már hallom is a felhorkanó, vagy lekezelő választ: nem lehet egy-két különleges, „flúgos” kerékpárra méretezni, tervezni az infrastruktúrát, mert megfizethetetlen lenne! Ezt persze készséggel elismerjük. Nem is kell! Csak ne kényszerítsenek tilalomtáblákkal oda, ahol nemcsak nehézkes és veszélyes, hanem fizikailag lehetetlen közlekednünk. Szóval nem többe kerül, amit követelünk, hanem éppenséggel kevesebbe: megspórolhatnak sok-sok drága KRESZ-táblát.

Színpöttyök

Vannak más színpöttyök is a kerékpárosok mozaikján, őket is illik megemlíteni. A rengeteget tekerő és tapasztaló kerékpáros futárt, a fixis városi vagányt, a komoly terhet továbbító teherbringást ("viszikli”), a BMX-es srácot, a mozgáskorlátozottságuk okán kézi hajtásos gépet („handbike”) használó nagyszerű sportembereket, akik nem hagyják, hogy legyőzze őket a sors – de egy érzéketlen hivatalnok azért legyőzheti, egyetlen fölösleges tiltótáblával.

És ti hogy látjátok? Mennyire zavarók az eltérő kerékpáros igények? Na és persze hogyan lehetne ezeket szerintetek kibékíteni?