Kilátástalan káoszban kellene dönteni az EU vezetőiről

Bő egy héten belül másodszor ülnek össze vasárnap az uniós tagállamok vezetői, hogy megpróbálják kiosztani a legfontosabb tisztségeket az EU-ban. A május végi európai parlamenti választásokkal új ötéves időszak kezdődik, ami azzal indul, hogy ki kell találni, ki álljon a fő intézmények élére.

Elsőre hülyeségnek tűnhet, hogy egyszerre próbálják lemeccselni, ki legyen

• az uniós kvázikormány, azaz az Európai Bizottság,
• a tagállami vezetőkből álló Európai Tanács,
• az Európai Parlament elnöke
• és az uniós kvázi-külügyminiszter, a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő,
• plusz még esetleg hozzácsapják az euró jegybankjának, az Európai Központi Banknak a vezetőjét is,

de csomagban könnyebben ki tudják egyenlíteni a viszonyokat. Így elérhetik, hogy minden nagyobb pártcsaládnak, „régi” és „új” tagoknak, keletieknek és nyugatiaknak, északiaknak és délieknek jusson hely.

Mielőbb lezavarnák

Az európai tanácsi csúcstalálkozókat elnöklő Donald Tusk már közvetlenül az EP-választás utánra összekürtölte a vezetőket, hogy kipuhatolják a helyzetet, múlt héten pedig nagyjából éjjeli 1-ig tartotta bent a vezetőket, hogy köhögjenek már végre ki neveket – hiába. Most van az utolsó esély, hogy az EP jövő heti alakuló ülésére már legyenek nevek – köztük magának a képviselő-testületnek a vezetésére.

Donald Tusk azért rohan ennyire és sürgeti a döntést szinte mindenhol, ahol mikrofont dugnak az orra alá, mert az új EP-nek már parlamenti elnököt kellene választania, ami a csomag része. Közben tornyosulnak a feladatok az EU előtt, mint például a brexit-megállapodás letárgyalása.

Jól jellemzi a hangulatot, hogy

Természetesen az sem kizárt, hogy még addigra se lesznek nevek, de lehet, hogy ezen egyszerűen túllendülnek. Antonio Tajani mostani EP-elnök a csúcstalálkozó közben egyszerűen közölte, hogy majd ők megválasztják az utódját, az állam- és kormányfők meg csak alkudozzanak nyugodtan. Ezt állítása szerint velük is közölte. Így szűkülne a mozgásterük, de a másik lehetőség az lenne, hogy az EP addig csak bénán malmozgasson, ami senkinek se lenne jó.

Végleg jegelik a csúcsjelölti rendszert?

Alapesetben a legfontosabb posztról már nem is kellene vitatkozni. Az uniós kvázikormány, az Európai Bizottság élére minden pártcsalád megnevezett egy-egy csúcsjelöltet, az előző Európai Parlament pedig nagy többséggel leszögezte: csak közülük hajlandó bárkit is megszavazni. A jelölés joga ugyan a tagállami vezetőké, de „figyelembe kell venniük” az EP-választás eredményét. Hogy hogyan, azt nem tisztázták az uniós alapszerződések, és ebbe a kifejezésbe kapaszkodva egy másikkal együtt („megszavazza” és nem jóváhagyja a bizottsági elnököt) az EP már az előző választáskor, 2014-ben gyakorlatilag kicsavarta az Európai Tanács kezéből a jelölés jogát.

Akkor főleg a britek próbálták letörni a parlamenti próbálkozást, de csak Orbán Viktort tudták magukkal húzni. Most a szocialistáknak és a liberálisoknak, főleg az utóbbiak közül Emmanuel Macron francia elnöknek savanyú a szőlő, amiért nem a saját emberüket tolhatják be a legfontosabb uniós posztra. Így viszont pont oda tértünk vissza, amivel a csúcsjelölti rendszer leszámolna: az időrabló, zárt ajtók mögötti átláthatatlan alkudozáshoz. A nagyobb uniós országok vezetői még Japánban, a teljesen más miatt összehívott G20-as csúcson is az uniós intézményi kérdésekkel foglalkoztak ahelyett, hogy csak az ottani témákra, főleg az éghajlatváltozásra figyeltek volna a világ más vezető gazdaságaival együtt.

Több mint egy hónappal az EP-választás után vagy egy tucat név kering a sajtóban, miközben nyilvánosan még az se világos, sikerült-e egyáltalán valakit kizárni. A múlt heti csúcs után úgy tűnt, legalább abban sikerült megegyezni, hogy a csúcsjelölteket lehúzhatják a listáról. Donald Tusk három nevet hozott, akik az állam- és kormányfők nyilatkozatai alapján a néppárti és a szocialista csúcsjelölt, Manfred Weber és Frans Timmermans, valamint a liberális Margrethe Vestager voltak. Emmanuel Macron a találkozó után arról beszélt, hogy egyikük mögött sincs többség. Arra utalt, hogy ezzel már nincsenek is az asztalon, Orbán Viktor pedig hasonlóan nyilatkozott:

„Manfred Weber és Frans Timmermans elbukott”.

Merkel cáfolta Orbánt és Macront

Azonban a néppárti csúcsjelölt a támogatóival együtt továbbra sem adta fel az utóvédharcot – annak ellenére sem, hogy a szocialisták és a liberálisok az előző csúcs napján az EP-ben is megvonták tőle a támogatást. A két pártcsalád szószegésével gyakorlatilag kizárt, hogy a döntést végső soron meghozó testületben többsége legyen. Innen már valószínűtlen, hogy vissza lehetne jönni, hiába fenyegetőzött a Néppárt vezetője, Joseph Daul egyenesen azzal, hogy ha kell, a mostani bizottsági elnökkel is elketyeg az EU.

Manfred Weber a héten újságcikkben győzködte az EP-t, hogy ne adja már fel, amit öt éve elért, és egy vacsorán is részt vett Angela Merkel, valamint a német CDU és bajor testvérpártja, a CSU vezetőinek társaságában. Manfred Weber az utóbbi tagja, és az uniópártok között feszültséget okozhat, ha Angela Merkel nyilvánosan kifarol mögüle, bár a Die Welt szerint a német kancellár már elengedte a dolgot. Ennek némileg ellentmond, hogy szombaton arról beszélt: a valódi csúcsjelöltek közül kell választani, és sem Manfred Weber, sem Frans Timmermans nem esett ki a versenyből.

„Egyre világosabb, hogy a csúcsjelölti folyamat fontosabb szerepet játszik, mint azt néhányan a legutóbbi Európai Tanácson mondták”

– szúrt oda azoknak, akik szerint már végleg elbukott a rendszer.

Timmermans a favorit, már koppgázon a brüsszelezés

Ha viszont tényleg lemondott Manfred Weberről, de csúcsjelöltet akar, az akár azt is jelentheti, hogy a szocialista Frans Timmermans előtt nyílt meg a kapu.

A volt holland külügyminiszter és a mostani Európai Bizottság kettes számú embere tapasztalt, több nyelven beszélő diplomata, de hozzá tartozott a jogállamiság kérdése, így elég sokat ütközött a magyar és a lengyel kormánnyal. A Politico szerint négy keleti tagállam (valószínűleg a visegrádi négyekre gondoltak, bár köztük van a baloldali Smer vezette Szlovákia is) tiltakozott ellene, de az a cikkünk végén található szavazós alkalmazáson is ellenőrizhető, hogy önmagukban mennyire messze vannak a vétótól.

Angela Merkeltől és a néppártiaktól óriási engedmény lenne, ha átadnák a posztot az EP-választáson második szocialistáknak, amit nem igazán látni, mivel tudnának ellentételezni, de úgy néz ki, mégis van erre esély. Orbán Viktor levélben figyelmeztette Joseph Dault, hogy

„a német és a francia állami vezetők alkut kötöttek a legfontosabb európai uniós pozíciókról. Ezt a megállapodást terjesztik be ma az Európai Tanácsnak. A megállapodásnak több eleme van. A megállapodás értelmében Frans Timmermans lenne az Európai Bizottság elnöke.”

Azt ugyanakkor a magyar miniszterelnök is elismeri, hogy

„a Fidesz Európai Néppárti tagsága jelenleg fel van függesztve. Azzal is tisztában vagyok, hogy ilyen körülmények között a Fidesznek semmilyen ráhatása nem lehet az Európai Néppárt politikájára.”

Vagyis az EP-választás előtti brüsszelezéssel gyakorlatilag kigolyózta magát a döntésből. A néppártiak csúcsot megelőző ülésén se vett részt, ahonnan a Politico szerint Angela Merkel hamarabb távozott, a többiek pedig úgy döntöttek, harcolnak Manfred Weberért, a jobbközép csoport összezárt a Merkel-Macron alku ellen.

Orbán Viktor belpolitikailag mégis nyereségbe próbálhatja forgatni, ha Frans Timmermans lesz a befutó. Ahogy azt már Manfred Weber elutasításánál is írtuk, az a lépés is alkalmat adott arra, hogy szinte nyakló nélkül támadják az Európai Bizottság vezetőjét, ha az a bajor politikus lenne.

Jól jelzi, mit hozhat a szocialista jelölt győzelme, hogy az Origo és a Magyar Nemzet oldalát már vasárnap este 7-re ellepték a sorosozó-timmermansozó cikkek.

Vestagernek nagyon haloványak az esélyei

Margrethe Vestagert szokták a liberálisok csúcsjelöltjeként emlegetni, holott ők eleve annyira meg akarták torpedózni a rendszert, hogy nem is egy, hanem több nevet mondtak be. Csak utólag nevezték ki a hétből az eddigi versenyjogi biztost, aki többször is súlyos eurómilliárdokra vágta meg az Egyesült Államok techcégeit, kiakasztva Donald Trump elnököt. Az amerikai elnök „a maguk adóhölgyét” az oszakai G20-csúcson is betámadta, mint aki „gyűlöli az USA-t”, és továbbra sem volt hajlandó kimondani a nevét.

Margrethe Vestager viszont nem csak az egyesült államokbeli vállalatokkal keménykedett, a franciákat és főleg a németeket is felbosszantotta a Siemens-Alstom fúzióval tervezett „vonatos Airbus” megbuktatásával. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy Angela Merkel egy szombati nyilatkozata alapján csak a „valódi” csúcsjelölteket, Manfred Webert és Frans Timmermanst támogatná, és úgy néz ki, Macron is cserbenhagyta, amivel alaposan kiakasztotta a liberálisok egy részét. Pedig időközben az egyik legnagyobb akadály elgördült előle: az új, szociáldemokrata dán kormány annak ellenére (vagy talán épp azért) Brüsszelben tartaná, hogy Margrethe Vestager a fő politikai ellenfelükhöz, a liberálisokhoz tartozik. Természetesen a Frans Timmermans és Manfred Weber körüli viharban még az se kizárt, hogy ő lesz a nevető harmadik.

Előhúznak egy néppártit a kalapból?

Ha viszont egyik csúcsjelölt se fér bele, akkor bárki mással előállhatnak. EP-választási győztesként az Európai Néppártból szoktak neveket felkapni. A legtöbbet emlegetettek között van Michel Barnier brexitfőtárgyaló. Az ő legerősebb támogatója Emmanuel Macron lehet, aki azzal ekézi Manfred Webert, hogy ne számítson már, ki milyen nemzetiségű, és ne ezért tartson ki mellette Angela Merkel, miközben ő a nem is a saját pártcsaládjához tartozó volt francia pénzügyminisztert tolja. Természetesen még véletlenül sem azért, mert francia, hanem mert tapasztaltabb, azaz volt már miniszter.

Mit akarnak Orbánék?

A magyar kormány kezdetben Manfred Webert támogatta, majd Orbán Viktor májusban közölte, hogy egy kijelentésével megsértette „a magyarokat” (a bajor politikus a miniszterelnökről és a Fideszről beszélt). Orbán Viktor felháborodásának őszinteségét árnyalja, hogy akkor már több mint egy hónapos volt az idézet. A Fidesz többször is alkalmatlannak nevezte Webert.

Legutóbb Orbán Viktor arról beszélt, hogy „a nevek kimondásával azért kell ügyesen bánni”, mert van, akinek növeli, és van, akinek csökkenti az esélyeit – ez meglepően őszinte beismerése annak, hogy az ő támogatása még akár vissza is üthet egy jelöltre. Miután a miniszterelnök a saját pártcsaládján belül is eljátszotta a maradék jóindulatot az EP-kampányban, most inkább a visegrádi négyekre számíthat.

A kormányközeli Magyar Hírlap nem sokkal az EP-választás után Michel Barnier uniós brexitfőtárgyaló nevét dobta be, azaz eszerint Orbán Viktor terve, hogy a liberális Emmanuel Macron emberét tolja. Az azóta elhangzott hivatalos nyilatkozatok nem cáfolták, hogy így lenne, többek között a Miniszterelnökséget vezető Gulyás Gergely is elfogadható jelöltnek nevezte, a Fideszhez jól bekötött Magyar Nemzet pedig kormányzati forrásokra hivatkozva szintén arról írt, hogy őt ajánlhatják a V4-ek.

Az Euractiv nevű brüsszeli lap szerint Krisztalina Georgieva volt bolgár bizottsági alelnök „Orbán jelöltje”, bár ehhez egyetlen névtelen néppárti forrást tudtak csak összekaparni. Nőként jobbak az esélyei a Világbank mostani főigazgatójának, de a forrás szerint soha nem választották meg semmilyen posztra, a schengeni övezeten kívülről jön, ráadásul biztosként annyit utazgatott, hogy az már az Európai Parlamentben is kérdéseket vetett fel. A lap arra utalt, hogy az ENSZ-főtitkári kampányára használhatta az uniós pénzen tett utakat – egy rotációs rendszer miatt a közép-európai országoknak jó esélyük volt a poszt megszerzésére. (Épp ekkortájt kezdett el Áder János is nagyon nyilvánosan bezöldülni, bár nyilvánosan tagadta, hogy ő is a főtitkárságra hajtana a környezetvédelem iránti lelkesedésével.)

A Magyar Nemzet szerint a V4-ek inkább az uniós kvázi-külügyminiszter helyére hajtanak a szlovák Maroš Šefčovičcsal. (Mellette a cikk a lengyel Krzysztof Szczerskit emlegette, bár elismerte, hogy a magyarnál uniós berkekben nagyságrendekkel népszerűtlenebb lengyel kormánnyal a háta mögött ő nagyjából esélytelen.) Valóban elképzelhetőnek tűnik, hogy Maroš Šefčovič tapasztalt karrierdiplomataként és volt EU-biztosként megszerezze az uniós vezetői helyek közül legkevésbé fajsúlyos külügyi és biztonságpolitikai főképviselői széket, és így pipálják ki a keleti tagállamokat. Itt az se hátrány, hogy a szlovák politikusnak se volt sikere demokratikus megmérettetésen – ő volt az, akivel szemben egy politikai újoncot, Zuzana Čaputovát választottak pár hónapja szlovák köztársasági elnöknek.

Kettős többség kell

Az EUrologus lenti szavazós alkalmazásával látszik, miért nehéz a döntés. Nem kell mindenkinek beleegyeznie, de minősített többségre, annak is (az Európai Tanács sajtószolgálata alapján) a megerősített formájára van szükség. Ilyenkor a tagállamok számának közel háromnegyede kell úgy, hogy az EU lakosságának majdnem kétharmadát képviseljék.

A néppártiak Orbán Viktorral nyolcan (a néppárti támogatású átmeneti osztrák kormányfővel kilencen), míg a szocialisták és a liberálisok heten-heten vannak. Utóbbiak önmagukban (ha mindenki szavaz) nem tudnak vétózni, ahhoz pont nyolc tagállam kell. Olyan kombináció se jön ki, hogy csak két pártcsalád fogjon össze és döntsön.

Az alkalmazással az is hamar ellenőrizhető, hogy Gulyás Gergely hiába bizonygatta: Emmanuel Macronnal együtt a V4-ek bárkit is vétózhatnának. Öten is csak az uniós lakosság alig több mint negyedét teszik ki, vagyis még vagy tíz százalékot képviselő országot, vagy három tagállamot kellene maguk mögé állítaniuk.

Frans Timmermanst a kormányközeli KESMA-oldalak szerint a V4-ek és Olaszország ellenzi. Ha csak ők szavaznának nemmel vagy tartózkodnának, még átmenne a szocialista jelölt, de

Így már 11 ország lenne ellene, holott nyolc is elég az elgáncsolásához.

(Borítókép: Manfred Weber 2019. május 26-án. Fotó: Anadolu Agency / Getty Images)