Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Két és fél órát fagyoskodtunk a hétvégén Budapest egyik legsivárabb lakótelepén, de simán megérte. Kétszer ennyi időt is el lehetne tölteni a gazdagréti panelerdőben, ahol 13 éven keresztül forgatta Horváth Ádám csapata az egyetlen nézhető magyar szappanoperát, a ma is óriási népszerűségnek örvendő Szomszédok teleregényt.
A rendhagyó helytörténeti túrákban utazó Budapesti Aszfaltprojekt munkatársai úgy tűnik, végleg ki akarják lúgozni a köztudatból a "Pózolj a Halászbástyán, aztán megyünk horror áron gulyásozni a Váci utcába"-hangulatú, unalmas városnézéseket, mert most a svábhegyi SS-túra, Budapest ostroma és a belvárosi III/III-as kirándulások mellé egy jóval kevésbé vérzivataros témát is bevállaltak, Gazdagréten a szomszédokkal címmel. Megállni Taki bácsi és Lenke néni ablaka alatt, beülni Jutka osztálytermébe vagy épp támasztani a kocsmapultot ott, ahol 20 évvel ezelőtt a bőrkabátjából kirobbanthatatlan Vágási Feri itta magát az asztal alá: pontosan ez az, amit minden hazai sorozatrajongónak személyesen kell átélnie, mielőtt meghal!
A gazdagréti séta szombati főpróbáját elképesztő médiafigyelem kísérte: a szervezők a korábbi sétákhoz már rutinosan belőtt, 25-30 főben maximalizált létszámot kénytelenek voltak negyven felettire bővíteni a folyamatosan érkező, kamerás-állványos sajtómunkások miatt. A túra kezdőpontjánál, a Gazdagrét téri postánál (kultikus helyszín: Kutya úr itt nyomult mindig a szépkorú pénztároskisasszonyra, és Pattogit is itt akarták mindig meglincselni) ez még nem volt gond, Sümeghy művész úr és a többi szereplő kedvenc törzshelyén, a Szomszédok-stáb által is sűrűn látogatott Muskátli Presszóban viszont már heringesdobozban éreztük magunkat. Amit persze rögtön elfelejt az ember, ha a hidegre való tekintettel bedob egy-két konyakot, pont úgy, ahogy Sümeghy és Kutya úr tette a 264. részben.
Ez ugyanis Szomszédok-túra veleje. Az érdeklődők sorra járják a sorozat kultikus helyszíneit a Lantos utca 8. (valójában: Csiki-hegyek utca 1.) panelháztól kezdve Jutka általános iskoláján át a forgatás alatt felhúzott, majd a cselekménybe is szervesen beépített gazdagréti templomig. Rácsodálkozunk arra, hogy ezen a környéken jóformán semmi sem változott a 90-es évek óta, hogy aztán jólesően bizsergető nosztalgiával nézzük meg az adott helyszínhez kapcsolódó, iPaden levetített Szomszédok-részletet. Miközben jókat röhögünk a III/III-as túrákon edződött kalauzunk, Merker Dávid átvezető szövegein: ő ma már szerencsére egy forgatási vicceket mesélő stand up-komikus könnyedségével nyomja el magában a folyamatosan feltörni akaró, garbós szociológust, aki legszívesebben minden oldalt felolvasna a szocialista építőipar egyenlakótelepeinek társadalmi törésvonalairól szóló PhD-dolgozatából.
Tudták például, hogy a gazdagréti lakótelep felépítése a 80-as évek kiemelt presztízsprojektje volt? És azt, hogy az elvtársak a saját oktatási intézményekkel, bolttal, postával és szórakozóhelyekkel ellátott, élhető egyenlakások csodálatos világát kívánták ezzel megmutatni a nagyvilágnak? Gazdagrét volt az élő példája az épülő-szépülő szocializmusnak: a magyar építőipar élvállalatai egy filoxérajárvánnyal sújtott, kietlen, infrastruktúra nélküli szőlőültetvény helyén, a semmiből hozták létre a kisgyerekes családoktól a vidéki nyugdíjasokig mindenki számára lakható(nak gondolt) környezetet. Ez a vonal természetesen a Szomszédokban is markánsan jelen volt, gondoljunk csak arra, hogy a fiatal házas Vágásiéktól kezdve az M0-ás körgyűrű építése miatt kilakoltatott Takácsékig milyen boldogan költözött be mindenki az 50 négyzetméteres álomotthonokba:
Horváth Ádámék a lakótelep építésekor a Csiki-hegyek utca 1-ben vették meg a komplett első emeletet. A három lakásban forgatták Mágenheimék, Vágásiék és Taki bácsiék jeleneteit, a negyedik lakásban pedig Gábor Gábor stúdióját rendezték be (ezért sem lehetett szinte soha a külső bejáratát látni), és ez volt a színészek öltözője, pihenője is. Utóbbira szükség is volt, mivel ha a heti négynapos forgatás mellé a színészek bevállaltak pár színházi előadást, már nem is maradt idejük magánéletre. Cserébe hihetetlenül jó fizetést kaptak a királyi tévétől, és azok a nézők, akik korábban csak Zenthe Ferencet és Komlós Jucit ismerték, egycsapásra sztárstátuszba emelték az addig leginkább csak vidéki színpadokon látott Kulka Jánost, Trokán Pétert, Epres Attilát vagy a szemünk előtt felnövő Ábel Anitát.
A lehető legkülönbözőbb társadalmi rétegekből származó lakók gyerekeinek persze iskola is kellett. A Szomszédok sulija, ahová Jutka, Hável és a többiek igazából nem is tanítani, hanem politizálni jártak be, ma a környék legmenőbb ökoiskolája Gazdagrét-Csíkihegyek Általános Iskola néven. A sorozatbeli tanári kar kiváló eszköz volt a rendszerváltás bemutatására: a pártvonalról küldött komisszár, Bujáki (Kertész Péter), aki igazgatóhelyettesi posztig küzdötte fel magát, állandó csörtéket vívott a kor liberális ellenzékijét megtestesítő Csabával (Böröndi Tamás), aki minden második mondatában a LIGA szakszervezetet fényezte. Merker Dávid egyébként érdekes kulisszatitkokat mondott el a túrán: a Szomszédok pedagógusainak szájába adott vélemények és ellenvélemények jellemzően az iskola valódi tantestületi vitáiból kerültek át a forgatókönyvbe, a tanárok pedig maguk is statisztaszerepet kaptak a sorozatban.
Az iskola egyébként egyértelműen a túra fénypontja, még a lakótelepi presszót is felülmúlja hangulatban. Minden négyzetcentiméteréből árad a 80-as évek hangualata, mivel a vezetőség pont úgy hagyott mindent, ahogy a Szomszédokban láthattu. Egyedül az ablakokat cserélték modernebbekre, és világos redőnyöket raktak a naftalinszagú, barna függönyök helyére.
Az épületet tényleg átjárja a szocializmus kísértete: a padok, a székek, a lépcsőkorlát, de még a helyettesítéseket felsoroló faliújság is mind olyan, mintha egyetlen perc sem telt volna el 1987 óta. A túrázó szinte már várja, hogy az egyik sarok mögül előlibbenjen Vágási Jutka egy csapat gyerekkel, hogy elmagyarázza nekik a Himnusz helyes éneklését vagy a környezetvédelem és a testmozgás fontosságát.
Horváth Ádám 1987. februárja és 1999. decembere között futó, 13 évadot megélt teleregénye a korszak legnépszerűbb tévésorozata volt a Dallas mellett. Nem véletlenül. A magyar nézők szerették ugyan az egymással rivalizáló, cowboykalapos olajmágnásokat, mert a Ewingok egy irigylésre méltó csodavilágban pusztították a whiskyt és dobálóztak dollármilliókkal, a túlhajszolt mentőorvos, a panelház pincéjében panaszkodó kisnyugdíjas vagy az úri családba beházasodó, bőrdzsekis-fülbevalós nyomdász kálváriája viszont jóval emberibb és hétköznapibb problémákat mutatott be, amivel sokkal könnyebben tudtunk azonosulni.
Rengetegen vannak (természetesen közéjük tartozik a cikkiró is), akik a gazdagréti lakásokhoz hasonló, kétszobás panelek nappalijában követték hétről, hétre, hogyan próbálják kihúzni a hó eleji fizetésig Vágásiék és Mágenheimék, és hogy vajon lesz-e olyan hét, amikor nem rabolja ki senki Almáék bisztróját.
A Szomszédok emellett nemcsak a napi megélhetési gondokról szóló kesergő volt, hanem a rendszerváltáshoz vezető út és a hirtelen nyakunkba szakadt vadkapitalizmusból való teljes kiábrándulás hiteles krónikája: ezért tekinthető még ma is az összes hibája ellenére retróelemekben tobzódó, szociológiai tanulmányokba illő kor- és kórképnek.
A Szomszédok-fanatikusok mellett akadnak persze olyanok is, akik a teleregény legnagyobb hibájának épp a bosszantóan szájbarágós erkölcsi tanulságokat és a kicsit sem bújtatott politikai kortesbeszédeket tartják. Ezeket a készítők többnyire a stáblistába csempészték be, két kamerába nézős monológ és a "Bőhm úr, megint duplájára emelték a csirkefarhát árát!"-típusú kesergés közé. A sorozat azonban ezekkel együtt is tabudöntögetőnek számított: Etus 56-os emlékei vagy Bajor Imre életművének egyetlen értékelhető szerepe, az egyértelműen homoszexuális Oli úr mind-mind olyan ingoványos témékat hozott be a tévén keresztül a köztudatba, amiket korábban előszeretettel söpört szőnyeg alá a Kádár-korszak vezetősége.
Sokáig lehetne még elemezgetni a Szomszédok szociológiai vetületét, mesélni a forgatási kulisszatitkokat, és dicsérni a nosztalgikus helyszíneket, de hagyni akarunk felfedezni valót a kedves Index-olvasóknak is. Mert igaz ugyan, hogy a forgatások fő helyszínét, a négy panellakást a jelenlegi lakók magánszférájának védelme miatt sajnos nem lehet meglátogatni (és óriási csalódás, hogy a pincét sem, ahol Rozsomák közös képviselő zugkocsmát nyitott!), de a két és fél órás Gazdagrét-túra így is bőven megéri két mozijegy árát. A szervezők ráadásul folyamatosan dolgoznak a program változatosságán: a közeljövőben például maga a rendező, Horváth Ádám fog érdekességeket mesélni. Ha Gazdagrét Batmanje, Vágási Feri lesz egyszer a séta alkalmi idegenvezetője, mi is visszanézünk!
Bár a túra célállomása, a Muskátli Presszó ma is autentikus Szomszédok-díszlet, ráadásul ideális afterparty-helyszín egy Gazdagrét-túra utáni, nyerítve röhögős konyakozáshoz, ahol okostelefonon nézzük újra a sorozat youtube-ra felpakolt részeit, tudni kell, hogy Alma presszós jeleneteit nem itt, hanem az az Alkotás utca és a Tartsay Vilmos utca sarkán lévő, mára erősen átalakított épületben vették föl. Sajnos a Szomszédok-sétán már Lenke néni ABC-jét és Etus kerámiaműhellyel egybeépített villáját sem láthatjuk: előbbi a Spar majd a Plus kivonulása után gazdátlanul és üresen kong, utóbbit pedig már le is bontották.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
