Viccen kívül, egy jó Nicolas Cage-film

Azt, hogy Nicolas Cage-nek mostanában nem volt túl sok szerencséje, már mi is rengetegszer megírtuk: a Kick/Ass-től eltekintve (aminek második részéből még ki is írták) az elmúlt tíz évben semmilyen normális filmszerepe nem volt. A Joe-ról viszont már az előzetes láttán olyanokat írtunk, hogy Nicolas Cage visszatalált önmagához - és szerencsére ebben nem is tévedtünk.

Fotó: Worldview Entertainment

A filmrendező David Gordon Green is küzdött egy kis identitásválsággal, legutóbb ott hagytuk abba, hogy próbál visszatérni a gyökereihez: a George Washington és Az Igazi rendezője a szmóker komédiák (Ananász expressz, Király!, A bébisintér) után előző filmjében, a Prince Avalance - Texas hercegében valami egészen mással próbálkozott. A Berlinben díjazott film a nyolcvanas évek végén játszódott, mindenféle nagy akció hiányzott belőle, egyszerűen csak két ember életéről mesélt. Ilyen szempontból abszolút hasonló a Titanic fesztiválon is bemutatott, Joe című filmje is, ebben egy 15 éves kisfiú és egy jó útra tért bűnöző kapcsolatát állítja a középpontba.

Ráadásul a Prince Avalanche-hoz hasonlóan itt is egy erdőben kezdődik a történet: míg az előző filmben a gyógyulás/gyógyítás és az újjáépítés volt a fő motívum, itt éppen ellenkezőleg: méreggel gyilkolják a rossz fákat, hogy ki lehessen őket vágni, hogy újakat ültessenek a helyükre. Száraz időben nap mint nap kora reggel felkerekednek a kétkezi munkások Joe (Nicolas Cage) vezetésével, hogy egy permetezőszerűséggel üssék bele a mérget a fa kérgébe. Ebbe a csapatba jelentkezik az erdőben kallódó 15 éves Gary (Tye Sheridan), mert próbálja életben tartani alkoholista apja által testi-lelki terrorban tartott családját. 

Ez a történet folytatódhatna úgy is, hogy Joe és Gary egymás kölcsönös segítségével társa lelnek egymásban, talpra állnak és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Larry Brown regénye alapján Gary Hawkins írta a forgatókönyvet, és inkább arról akart szólni, hogyan nincs kiszállás ebből az egészből. A börtönviselt Joe hiába akar kényszeresen jó lenni, kísérti a múltja, a lezáratlan ügyei és a heves természete. Gary pedig egyszerre örlődik a bántalmazott anya mantrája (a család a legfontosabb, rajtunk kívül semmid sincs), és a pénzét rendszeresen elkobzó, szélsőségesen erőszakos apja között. 

Szomorú aktualitást adott a film tavaly augusztusi premierjének Velencében, majd Torontóban, hogy a filmben white trashként, félhajléktalan módban tengődő apa, azaz Gary Poulter nem élte meg a film bemutatóját: a valóban fedél nélkül élő férfi már a forgatás alatt rákbeteg volt, majd 2013-ban elején holtan találták egy Austini tóban. Az alakítása hátborzongatóan erős, az állati szint legaljára ért embert mutat be, aki egy üveg piáért nemcsak a fiát üti le, de embert is képes ölni. Egy igazi gonosz, borsódzik az ember háta, amikor megjelenik a filmben. 

Fotó: Worldview Entertainment

A rendező David Gordon Green Velencében éppen az Index tudósítója mellett sörözgetett az Excelsior teraszán: két visszatérést is ünnepelhetett. Ő is és Nicolas Cage is végre egy igazán erős drámai filmben mutathatták meg tudásukat. Márpedig egy jó szerep már annyira kellett Cage-nek, mint egykoron a teljes karrierfazonírozás útjára lépő Matthew McConaughey-nek. A kritikusok által ünnepelt Joe filmes unokatestvére éppen az a Mud, ami egyrészt fontos mérföldkő volt McConaughey újrapozícionálásában, másrészt ugyanaz a Tye Sheridan játszik benne, mint itt a Joe-ban. Jól csinálja a gyerek, novemberben lesz 18 éves, de már szerepelt Brad Pittel Az élet fájában, Matthew McConaughey-jal Mudban, és most a Joe-ban Nicolas Cage-dzsel, és jelenleg 5 filmje készül, ezekben olyan színészekkel játszik, mint John Travolta, Ewan McGregor vagy Christina Hendricks. Velencében Marcello Mastroianni-díjjal jutalmazták a Joe-ban nyújtott alakítását. 

A film egyébként sok hasonlóságot mutat a Jennifer Lawrence áttörését jelentő Winter’s Bone - A hallgatás törvényével is, abban is a legidősebb testvér próbált családfőként viselkedni, és kellett bizonyos értelemben szembeszegülnie a családfővel. Az a film is megdöbbentő hitelességgel próbált Amerika legmélyére próbált nézni, hogyan élnek emberek egyik napról a másikra. 

Talán ez a film lehet Nicolas Cage szerencsemalaca is, akit tényleg évek óta nem láttunk ilyen jónak. A címszereplő Joe eleve jó karakter, hiába egy egyszerű texasi bunkó, a maga módján törődik a körülötte lévő emberekkel, és hiába próbálja távol tartani magát mások ügyeitől, mégis be kell avatkoznia a család életébe. A Joe egyetlen hibájáról még csak nem is ő tehet, a rendező egyszerűen nem tudott ellenállni a melodrámának, és az addig meglepően szikár filmet a befejezésben totál nyáltengerbe tolta el, a színészek meg sajnos engedelmeskedtek neki, ha erre az egy percre félrenézünk, akkor viszont közel tökéletes filmélményben lehet részünk. 

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!