Az ázsiai napelemgyártó konkurencia és a válság
ezzel indokolja Sandra (Marion Cotillard) főnöke, hogy miért kell kirúgnia a depressziójából éppen felgyógyuló nőt a Dardenne testvérek új filmjében, a Két nap, egy éjszakában. De hogy másoknak se legyen könnyebb, Sandra munkatársai dönthetnek: ha lemondanak év végi bónuszukról, ami fejenként ezer euró is lehet, akkor Sandra mégis maradhat. A nőnek egy hétvégéje marad arra, hogy a hétfő reggeli szavazás előtt meggyőzze a kollégáit.
A Két nap, egy éjszaka ennek a pokoli hétvégének a története, sok-sok végtelenül kínos, megalázó, elszomorító beszélgetéssel, ahol egyik félre sem lehet haragudni. Sandra kuncsorgó turnéja során belepillanthatunk a belga gyári munkások hétvégéjébe, azokba az életekbe, ahol az a bizonyos ezer euró fejben már réges régen el lett költve, és nem thaiföldi nyaralásra, hanem a gyerek tandíjára, gázszámlára vagy lakásfelújításra. És mondanom sem kell, hogy ezek az életek messze szerencsésebbek, mintha a Két nap, egy éjszakát Magyarországon forgatták volna.
Film ennél életszagúbb már nem is lehetne: kevesen vannak, akik legkésőbb 2008 óta ne ismerték volna meg a munkanélküliségtől való rettegést, egymás féltékeny lesését, hogy ha lecsap a létszámleépítés, a racionalizálás, a költségcsökkentés, vagy kialakítják a szinergiákat jobban érvényesítő szervezetet, akkor vajon ki fog először repülni.
port.hu: 8,5
IMDb: 7,6
Rotten Tomatoes: 96%
Metacritic: 92
Index: 10/9
Az már lelkialkat kérdése, hogy ki hogy reagál arra, hogy az egyébként nem túl jól fizetett, és nem is túl izgalmas munkáért is rettegni kell: összeomlik, depressziós lesz, agresszívvá válik, vagy simán leissza magát minden este. Sandra kollégái az összes verziót produkálják, és sajnos éppen ő az egyik leggyengébb közülük. Bár van két szép gyereke és egy támogató férje, nehezen birkózik meg a megpróbáltatásokkal, úgy kapkodja befele a Xanaxot, mint a cukorkát. Olyan az alakja, mint egy modellnek, de nem a diéta vagy a személyi edző, hanem a folyamatos szorongás miatt.
Cannes-ban ünnepelték a filmet, de azért nem volt mindenki elájulva tőle. Akik fikázták a Két nap, egy éjszakát, elsősorban azért tették, mert szerintük Marion Cotillard egyszerűen túl szép az elgyötört gyári munkásnő szerepéhez. Aki szép, az ugye smink nélkül, tök egyszerű ruhában, zsíros hajjal is az, de egy színésznő attól színésznő, hogy ez ne befolyásoljon minket a film nézése közben. Cotillard pedig jó színésznő, így engem például egyáltalán nem zavart, hogy a napelemeket nem csak előnytelen külsejű emberek gyártják.
A Két nap amiatt is nagyszerű, hogy nincsenek benne sem fekete-fehér helyzetek, sem fekete-fehér karakterek. Igen, sajnáljuk a főhőst, és drukkolunk neki, de közben azt is tudjuk, hogy ő volt az, aki hosszú időt töltött távol a munkahelyétől, miközben a többiek miatta is túlóráztak. Ez is olyan helyzet, amivel minden nap szembesülünk: szánjuk és próbáljuk segíteni a beteg, a kisgyerekes, a várandós, a magánéleti válsággal küzdő munkatársunkat, de nekünk is van életünk, aminek legalább egy kis részét szeretnénk nem munkával tölteni.
Aki a moziba álmodozni, elandalodni, szórakozni, lazítani jár, az ne nézze meg ezt a filmet. De aki szereti érezni, hogy nincs egyedül, kíváncsi rá, hogy mások hogyan élik meg ugyanazokat a problémákat, és szereti, ha a filmesek köldöknézegetés helyett az életre reflektálnak, az ne hagyja ki. Kevés ilyen jó film készült a gazdasági válság következményeiről, az életünkről az utóbbi néhány évben.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon