Desperado 20

A Desperadót hiba lenne az előzményfilm, Rodriguez első filmje, az El Mariachi nélkül tárgyalni. A legendás történet szerint a 7000 dollárból forgatott filmre úgy szerezte a pénzt, hogy jelentkezett egy gyógyszerkísérletre, ahol valami koleszterincsökkentő szerrel tömték egy hónapig, viszont a kórházban töltött idő alatt volt ideje megírni a forgatókönyvet és kitalálni az egész filmet.

Szüksége is volt az alapos felkészülésre, mert a filmtekercsek megvásárlása után stábra már nem jutott pénz, Rodriguez volt az operatőr, a vágó, a zeneszerző, a trükktechnikus és a sminkes is. Csak délután kezdtek forgatni, hogy ne kelljen ebédet adni a színészeknek, akik természetesen ingyen dolgoztak, és amikor nem szerepeltek, a kamera mellett kellett segédkezniük. A filmet eredetileg a spanyol nyelvű videotékákba szánták, azonban a Columbia Pictures lecsapott rá, elköltött majd egymillió dollárt a mozikópia elkészítésére, és aztán nagy sikerrel vetítette szerte az USA-ban.

A siker után persze meg kellett tartani a rendezőt, eredetileg az angol nyelvű remake-et akarták elkészíttetni Rodriguezzel, de ő inkább egy kvázi folytatást forgatott El Pistolero címmel, de ezt aztán a forgalmazó kérésére lecserélték az amerikai fülnek jobban csengő Desperadóra. 

Az Amerikában 1995-ben bemutatott film hozzánk csak a következő év februárjában érkezett meg, de máig emlékszem, amikor pár hónappal korábban először láttam a moziban a Desperado előzetesét. A kamera ráközelített a hosszú hajú Banderasra, aki megropogtatta a nyakát ,és azt mondta: „Let's play!” Legalább tizenötször láttam ezt az előzetest, és a másfél percnyi, hihetetlenül gyorsra vágott, elképesztően vagány akcióorgiát látva tudtam, hogy számomra az év legfontosabb filmje lesz.

Nálunk Miskolcon a Kossuth volt az elegánsabb mozi, igazi filmszínház, rendes oszlopokkal, gipszstukkókkal, zsöllyével és súlyos, bordó függönnyel a vetítővászon előtt, ami az előadás kezdete előtt hangosan surrogva húzódott szét. A fél 3-as előadásra vettem jegyet, az első négy sorba, mert oda akkoriban még olcsóbb volt.

Nem volt popcorn, nem volt kóla, nem is lett volna rá pénzem, csak én ültem ott meg a film.

És egyszer csak belépett Steve Buscemi abba a koszos kis csehóba, rendelt egyet a húgymeleg Chango sörből, és elkezdte mesélni a sztorit a mexikóiról, aki sorra járja a bárokat a gitártokjával, amiben fegyverek vannak, és keres valakit, egy Bucho nevű férfit, aki megölte a nőjét. És miközben mesélt, láttuk, ahogyan Banderas besétál az említett bárba a gitártokjával, amiben a fegyverei voltak, és amikor a mesélő odaért, hogy „és ekkor valahonnan a kezében termett egy puska”, és a képen azt láttuk, hogy egy bazi nagy puska szó szerint belerepül Banderas kezébe… na akkor én vettem egy hatalmas levegőt – és azt hiszem azóta sem engedtem ki.

Ebben a pillanatban, ezalatt a snitt alatt döntöttem el, hogy én is filmeket akarok csinálni, sőt, hogy ilyen filmeket akarok csinálni, amiben csak úgy belerepülhet egy puska a főhős kezébe, és amikor lelő valakit, az felrepülhet a plafonig egy óriási robbanás kíséretében, és amikor meg elsétál a tetőn a nője kezét fogva, akkor egy tűzgolyó emelkedik fel mögöttük, de pont jókor, és pont akkora, amekkora jól mutat a képen. 

Valami kikapcsolhatott bennem ekkor, mert mikor vége lett a filmnek, csak az volt bennem, hogy látnom kell még egyszer. Ahogy a jegyszedő nénik kifelé terelték az embereket, én elbújtam a vászon elé behúzódó függöny mögött és ott álltam, csendben, míg a fél 5-ös előadás el nem kezdődött. Nem érdekelt a többi néző, hogy mit szólnak ahhoz, ahogyan az iskolatáskámmal kikászálódtam a szétnyíló függöny mögül, én csak a filmet akartam újra látni.

Másodszorra sem múlt el a csodálatom, lenyűgözött a ritmus és a zene, a humor és az akció, a lazaság és a vagányság eme tökéletes elegye. Még többet akartam belőle, meg akartam érteni, magamba akartam szívni minden kockáját, úgyhogy a végén megint a függöny mögé bújtam, és a fél 7-es előadást is végignéztem. Amikor aztán a harmadik vetítés után, sajgó fenékkel mentem hazafelé, a buszon már a saját filmes terveimet szövögettem. Rodriguez végleg megfertőzött, és én azóta is szorgalmasan szövögetek.

Amit csak lehetett, elolvastam a filmről, az újságokból kivágtam a képeket, és egy füzetbe ragasztottam. Bár nem nagyon tudtam még angolul, az amerikai unokatesómmal elküldettem magamnak Rodriguez könyvben is kiadott, az El Mariachi alatt írt forgatási naplóját, és egy szótárral a kezemben olvasni kezdtem. Szóval valahol azt is neki köszönhetem, hogy megtanultam angolul, ráadásul minden oldal után egyre jobban akartam magam is filmet csinálni. A Rebel without a crew egyébként a mai napig a valaha írt egyik legjobb és mindenképpen az egyik leglelkesítőbb filmes könyvként van számon tartva, úgyhogy aki teheti, olvassa el, simán felér egy filmes iskola elvégzésével.  

Banderasról ekkorra már tudni lehetett, hogy jó színész, a kamera is, a közönség is szerette, túl volt már a korai Almodóvar filmjein, a hatalmas sikerű Philadelphián és az Interjú a vámpírral-ban már Brad Pitt és Tom Cruise mellett feszíthetett. De ezekkel együtt is, kevés szerep volt képes ennyire kidomborítani Banderas macsó, telivér latinó karakterét, mint a Desperado bosszúvágy fűtötte Mariachi karaktere. Közös munkája Rodriguezzel olyan sorsszerű és tökéletes egymásra találás, mint amilyen David Fincher Brad Pittre való rákattanása, vagy ahogyan Tim Burton megtalálta Johnny Deppet (és soha többé nem eresztette), vagy Martin Scorsese rajongása De Niro, majd később DiCaprio irányába.

Jó pár közös film következett még, a vicces Négy szoba, az eleinte nagyszerű, majd igencsak elfáradó Spy Kids sorozat, a Mariachi-trilógia záró darabja, a Volt egyszer egy Mexikó és még a Machete folytatásában is feltűnt, de ezek sikere és minősége meg sem közelítette a Desperadót. Kettőjük együttműködésének megkoronázása az évekig tervezgetett Zorro lehetett volna – belegondolni is borzongató, hogy mire lehettek volna képesek ketten azokban az években, amikor még Rodriguez is alkotói energiája teljében volt. Azonban a gyártó stúdióval és a projektgazda Steven Spielberggel való nézeteltérések miatt Rodriguez végül kiszállt a projektből, állítólag a büdzsén, konkrétan egymillió dolláron vesztek össze, ami egy ekkora filmnél annyira jelentéktelen összeg, hogy szinte biztos, hogy más lehetett a háttérben.

Mindenesetre Rodriguezen már ekkor látszott, hogy nem nagyon megy neki a közös munka más stúdiókkal, akkor van igazán elemében, ha mindent ő irányít, ha a saját stúdiója a gyártó, ha írhat, operatőrködhet, vághat, a maga háza táján forgathat Texasban és környékén, és ha az utómunka is az ő garázsműhelyében készülhet. Nem kizárt, hogy többek között ez az önfejűsége vezetett aztán a csillaga későbbi erőteljes hanyatlásához. A Zorrót egyébként Martin Campbell vette át és készítette el egészen tisztességesen, de messze nem zseniálisan. 

Az, hogy a Desperadóban már nem Carlos Gallardo, az El Mariachi főszereplője játszotta a főszerepet (egy kisebb, de emlékezetes szerepben, a géppuskás gitártokos Campa figurájaként azért feltűnik), okozott némi zavart az erőben. A Desperado elején van egy kvázi álomjelenet, amiben a Mariachi visszaemlékszik a múltra (az előző részre), ahol megölték a nőjét, meg gonoszul átlőtték a gitárforgató kezét.

Ezt most szépen újra kellett forgatni Banderasszal, de Rodriguez becsületére legyen mondva, hogy a főszereplőt kivéve mindenkit visszahívott az előző részből, és aztán kockáról kockára, mozdulatról mozdulatra ugyanúgy vette fel újra a vonatkozó snitteket. A főhős átlőtt keze aztán többször fókuszba kerül a filmben, egyszer a csodálatos Salma Hayek nézegeti sajnálkozva az ágyban… khm… gitározás közben (erre a jelenetre még visszatérek, de igen, tényleg gitároznak… legalábbis eleinte). Aztán meg ott van az a fantasztikus jelenet, amikor Banderas az utca szélén ülve tanítja gitározni a kis utcakölköt – na, ez a rövid szekvencia, főleg az utolsó pár snitt, amikor a szétlőtt kezével lecsapja a húrokat, megpörgeti a gitárt, és visszaadja a gyereknek, számomra az esszenciája annak, hogy mire képes Rodriguez, és mennyire menő Banderas ebben a filmben. 

Mert ha már a vágásnál tartunk, akkoriban ahogy Rodriguez vágott, úgy nem vágott senki (emiatt nemcsak rendezni akartam, hanem vágni is elkezdtem tanulni, hogy biztosan felnőjek a feladathoz), például azt a trükköt, ahogy egy hosszú snitt különböző fázisait egymásra úsztatjuk, én a mai napig Rodriguez-vágásnak hívom. A film elején, mikor Banderas az út szélén bandukol gitártokjával a kezében Santa Cecilia városa felé, akkor is ezt láthatjuk, és ugyanitt megcsodálhatjuk a fekete skorpiós dzsekijét is, amivel kapcsolatban meggyőződésem, hogy Nicolas Winding Refn innen nyúlta a Drive-ban Ryan Gosling skorpiós dzsekijét.

Egyébként azt sokáig nem is akartam elhinni, hogy Banderas maga énekelt és gitározott a főcímbeli Los Lobos számban, pedig tényleg így volt (a színész egészen kiváló énektudását amúgy az Evitában is meg lehet csodálni, ahol sokszor simán leénekli Madonnát). Rodriguez maga is nagy zenebuzi, a gitárját a forgatásokon sem tette le, forgatási fotók és werkfilmek tömkelege bizonyítja, hogy a rendezői monitor mögött is a gitárjával a kezében üldögélt és a jelenetek visszanézése, de még a színészek instruálása közben is folyamatosan bazsevált a hangszerén. Később Chingon néven saját együttese is lett, a Kill Bill 2 zenéjének például aktívan is részesei voltak. 

És akkor Salma Hayek…. az istennő. A Desperado előtt kizárólag mexikói szappanoperákban és mindössze egy spanyol nyelvű filmben játszott, ráadásul diszlexiája miatt angolul is alig tudott, mikor a stúdió tiltakozása ellenére Rodriguez és producer felesége, Elizabeth Avellan ráosztotta a női főhős, Carolina szerepét. Az eredmény őket igazolta: Hayek karrierje meglódult, egyre több és jobb szerepeket kapott Hollywoodban, 2002-ben pedig Oscar-díjra is jelölték Frida Kahlo megformálásáért. Évek kemény munkájával kiérdemelte magának, hogy igazi színésznőként tekintsenek rá, és ne csak a kinézetéért szeressék, de a Desperadóban még eléggé egyértelmű, hogy mit látott benne Rodriguez: a Nőt. Az édeset, a cserfeset, a szexit, a vadat, a sebezhetőt, a szexit… a szexit.

Végig valami elképesztő üdeséggel játszik Banderas mellett, az is jól áll neki, mikor felemás cipőben toporogva dupla csövű fegyverrel lövi keresztül a betolakodókat, ráadásul végig isteni az akcentusa. A legfontosabb kérdésben persze megoszlanak a vélemények, hogy az Alkonyattól pirkadatig-ban lejtett kígyós tánca-e a szexibb, vagy az itt, a Desperadóban a gitározásnak induló ágyjelenete Banderasszal, de mivel én utálom, ha kígyó tekereg egy nő nyakában, erősen erre szavaznék. A filmkészítők javára írandó, hogy még az előjáték, az improvizált gitározgatás is szuper lett, de aztán ahogyan egyre jobban belemelegednek, és az a sarkantyú végiggördül azon a valószínűtlenül kerek popsin, hát arra nincsenek szavak. És akkor még nem is beszéltünk arról, milyen jól van vágva a jelenet, hogy milyen jó a zenéje, vagy hogy utána az ágyban elénekelt dalocska milyen megkapó, ami szintén nem csalás, maga Salma Hayek énekli, szóval rendesen kitettek magukért az alkotók.

És a jellegzetes mellékszereplők, akik aztán állandó szereplői lettek a rodriguezi életműnek: a jellegzetes arcú mexikói komikus, Cheech Marin, a még jellegzetesebb arcú Danny Trejo alias Machete, az országos cimbora, Quentin Tarantino, akivel egyszerre indult a karrierjük és jó darabon teljesen párhuzamosan is futott, mígnem aztán Tarantino erősen beelőzött, valamint Rodriguez unokaöccsei, húgai és egyéb ágú rokonai mind-mind feltűntek a rendező számos további filmjében.

Tarantino egyébként tényleg hatalmas haverja, forgattak együtt Négy szoba-epizódokat, aztán a Grindhouse dupla film párdarabjait, QT belerendezett kicsit a Sin Citybe, komoly szerepet játszott az Alkonyattól pirkadatig-ban, és itt a Desperadóban is azt csinálja, amihez a legjobban ért: beül a képbe, és csak dumál. Kábé 3 percen keresztül mesél iszonyat szórakoztatóan egy csak közepesen jó viccet, és mikor fejbe lövik a mellette ülő figurát, akkor akad csak a torkán a szó és a sör. 

Apropó, fejlövés: azt mondják, elég sok mindent ki kellett vágni a filmből, mert a cenzorok túl véresnek találták, főleg a fejlövéseket és az egyéb testrészekbe csapódó lövedékeket. Ez leginkább a záró leszámolásban látszódik, ahol miután Banderas kabátujjaiból előkerülnek a fegyverek és tüzelni kezd, vele szemben mindenki más is fegyvert ránt, és eszeveszett lövöldözés kezdődik – illetve csak kezdődne, mert a kép lassan kifehéredik… Na, oda most képzeljünk el egy olyan tűzharcot, ami az amerikai cenzoroknak nem fért bele még az R-besorolásba sem, és annál is durvábbat akartak neki adni. Rodriguez meg nem akarta a jelenetet kiherélni, úgyhogy inkább az egészet kivágta, és szépen kiúsztatta a képet fehérbe.  

Bár én egy-két évente leülök és megnézem a filmet, üdítő érzés volt a minap némileg kritikus szemmel végignézni. Mert az az igazság, hogy nemigen fogott rajta az elmúlt húsz év. Nincsenek benne számítógépes effektusok, amik mára már idejétmúltnak tűnhetnek (nem úgy, mit az elég gagyi Volt egyszer egy Mexikó túlzásba vitt házibarkács CG effektjei). Ott még mindent megcsináltak rendesen, ami robbant, az igazából robbant, a kaszkadőrök tényleg elszálltak, Salma Hayek valóban ilyen gyönyörű volt, Banderas meg akkor volt a legnagyobb király korszakában. Egy dupla csövű fegyver gyorsra vágott újratöltése, majd a dobhártyarepesztő durranása meg ugye sosem megy ki a divatból.  

És akkor a kissé szomorkás epilógus: azóta Rodriguez is készített jó pár filmet, a minőségük azonban egyre megkérdőjelezhetőbbé vált. Lassan tovatűnt a hatalmas lelkesedés, az elsöprő kreativitás, az egydimenziós, de szerethető karaktereket felváltották az egydimenziós, de antipatikus figurák. A filmjei egyre laposabbak, kiszámíthatóbbak és lelketlenebbek lettek, az utolsó Sin City és Machete filmet bevallom, már meg sem néztem.

A Terrorbolygó forgatásán összejött a géppuskalábú, szexbombának kikiáltott főszereplőnőjével, és ez a rövid viszony 16 évnyi házasságnak vetett véget korábbi filmjei producertársával, akivel öt (fura nevű) gyereket neveltek közösen. Rodriguez kamaszosan őszinte mosolyú, családcentrikus imidzse odalett, és vele együtt még valami…. attól félek, pont az, ami miatt én rajongva imádtam a filmjeit.

Azóta saját kábeltelevíziós csatornát alapított El Rey néven, forgatott 3D, sőt 4D (???) filmeket, animációs filmekben gondolkodik, és a legújabb hírek szerint jövőre újra 7000 dollárból készül filmet forgatni, hogy bebizonyítsa, hogy ő még mindig ugyanúgy, de tényleg, de igazából…. de én már nem tudom. Örökre hálás leszek neki, hogy akkor, ott a Kossuth moziban berántott a filmezésbe, hogy évekig inspirált és lenyűgözött – de azt hiszem, maradjunk is ennyiben. Persze, ha egyszer majd találkozom vele, azért még hátba veregetem. Mégiscsak felröpítette azt a puskát a levegőbe!

Madarász Isti filmrendezőnek eddig kisfilmjeit (Előbb-utóbb, Superdigital) és tévéfilmjét (A legyőzhetetlenek) láttuk, most szeptemberben érkezik a Fekete múmia átka című Rejtő-filmje és az időkavarós Hurok.