Egy James Bond-film mindig a kor lenyomata

Christoph Waltz évtizedekig volt megbízható színházi és tévés színész Ausztriában és Németországban, amikor Quentin Tarantino az ismeretlenségből egyenesen az Oscar-díjig repítette az intelligens, vicces, és brutális náci tiszt, Hans Landa szerepével a Becstelen brygantikban. Waltz a való életben is egy picit olyan, mint a leghíresebb szerepében - természetesen azzal a különbséggel, hogy nem egy képzeletbeli gonosz náci. Megnyerő, művelt, és okos, akit hallgatni olyan, mintha egy egyetemi előadásra ült volna be az ember, egy kerekasztalos interjú helyett. A 007 Spectre - A Fantom visszatér főgonoszát, Franz Oberhausent alakítja, ennek kapcsán beszélgettünk vele. 

Mi volt eddig a viszonya a Bond-filmekkel?

Ha én taníthatnék egy filmelméleti kurzust, James Bond lenne a vezérmotívumon. 1962-ben kezdődött a sorozat és most, 52 évvel később, itt van a 24. film. Nem rendszeresen érkeztek, de megállás nélkül. Mindig az idő szerint változtak, a mi látásmódunkkal együtt. Van-e kedvenc Bond-filmem? Mindegyik, amelyiket láttam, mert a korának egy lenyomata volt mindegyik, és az ilyesmi filmeknek pont erről kell szólniuk. Látni az adott világunkat az adott látásmódunkkal. Csodálatosan működik ez a Bond-filmekkel, hiszen többé-kevésbé az összes alaphelyzete ugyanaz. Ezért olyan vonzóak. Ugyanannak kell lennie az alapjaiknak. Mostanára megvannak a paraméterei. És ugyanezen okokból ezeknek a paramétereknek meg kell felelni. Nem lehet csak úgy átszakítani őket, hiszen akkor Bond ideája is tönkremenne. Én ezeket a filmeket mindig a commedia dell'artéhoz (a középkori színház egyik típusa, előre meghatározott, visszatérő karakterekkel - KD) hasonlítom. Mindig megvan az Arlecchino, a Brighella, a Pantalone, és mindegyik ugyanazt műveli, és így rögtön értjük, hogy mi történik a színpadon. Ezeknek a figuráknak megvannak a saját jellemzőik. Ebből áll a popkultúra. Ez volt a XVIII. és a XXI. században is.

Hogyan lett ez a film a kor lenyomata ön szerint?

Úgy, hogy egy nagyon fontos és sürgető témával foglalkozik: a megfigyeléssel és az adatok manipulálásával. A hatvanas években a hidegháború volt a téma, a gonosz a lebernyege alatt egy atombombát rejtegetett. Szerencsére azóta már nem félünk annyira az atombombáktól. Mostanában inkább a… Úgy értem, most Londonban ülünk. Meg vagyok győződve, hogy ebben a szobában is van egy kamera.

Említette, hogy a szerep megkíván bizonyos paramétereket. Hogyan lehet ezeknek megfelelni?

A fenyegetés érzését kell megtartani. És ha az megvan, akkor le lehet küzdeni az akadályokat.

De egyáltalán mennyi teret ad egy színésznek, hogy egy ilyen skatulyába kerül, mint egy Bond-gonosz?

Charles Eames formatervező mondta, hogy egy tervezőnek szüksége van korlátokra. Mert nem lehet ezek nélkül dolgozni. A korlátok határozzák meg a munka módját. Habár egy színészt és egy formatervezőt nem lehet összehasonlítani, mert a terv általában készen van a munka előtt, a színész pedig gyakran változtat a terven. Mi mondhatjuk azt, hogy jó, ez most nem egy repülőgép, hanem egy tengeralattjáró. De az alapvető formának ugyanannak kell maradnia. Jó, bevallom, ezt a repülőgépes hasonlatot azért mondtam, hogy kicsit fontosabbnak tűnjön a színészek munkája!

Ez pedig egy olyan elv, amit én is próbálok követni. Fel kell tenni a kérdést: mi szükséges? Én nem hiszek abban, hogy a korlátozások eltörlése teljes szabadsághoz vezethet, és ezt az élet minden területére értem. A szabadság érzése abból fakad, ha tudjuk, hol vannak a határok. És aztán azok szerint viselkedünk.

Tanulmányozta a korábbi Bond-gonoszokat?

Nem, dehogy. Az, hogy is mondjam, ipari kémkedés lett volna. Engem jobban érdekel az, hogy élvezzek egy alakítást, mint hogy lemásoljam azt.

Van esetleg olyan, akit nagyon élvezett?

Mindig Gert Fröbe jut eszembe, mert olyan személyisége volt, mint egy gőzmozdonynak, mindig fújtatott. Szórakoztató volt. A hatvanas években valahogy máshogy álltak az iróniához. Én nagyon sajnálom, hogy az irónia kezd eltűnni manapság, vagy legalábbis rossz megítélése van.

Nem az amerikaiakra gondolok, hanem az irónia kritikusaira. Úgy érzik, hogy mellőzve vannak, mert nem tudnak a sorok között olvasni. Nem vág elég gyorsan az agyuk. De ebben a filmben az tetszik, hogy visszajött az irónia, ami egy fontos eleme James Bondnak, csak hogy visszakanyarodjak a képzeletbeli filmes kurzusomhoz.

Tudna egy példát mondani, hogyan ironikus ez a film?

Általánosságban. Mint egy hangulat, vagy egy hozzáállás. Nem a viccekre gondolok, hanem egy látásmódra. Ezt a fajta erőszakot, ami ebben a filmben van, nehéz komolyan venni. Egy példát mondok: a verekedés a vonaton. Szétverik a kocsikat, jobban, mint egymást. Találkoztak már Dave Bautistával? Akkor majd megértik, hogy mire gondolok. Vele nem érdemes packázni.

El tudja képzelni, hogy Quentin Tarantino rendez egy Bond-filmet? Pár éve akart, de állítólag nem hagyták.

Könnyű azt mondania neki, hogy évekkel ezelőtt akart egy filmet csinálni! Hogy el tudom-e képzelni? Persze, hogy el tudom képzelni. De el tudnak önök képzelni egy Bond-filmet, amit Jean Renoir rendez? Nem. Rendezhetett volna egyet? Természetesen, de milyen film lett volna? Nem olyan, amit a filmes kurzusomon felhasználnék. Ugyanez vonatkozik Tarantinóra. Érdekes lenne, ha készítene egy Bond-filmet, de az nem lenne az igazi.

Ha ennyire érdekelték élete során ezek a filmek, akkor milyen érzés a James Bond-család részévé válni?

Csodálatos. Mert tényleg olyan, mint egy családban. Van bennem egy furcsa vonzódás a régi, patriarchális stúdiórendszerhez. Nem mintha itt most erről lett volna szó, de egy nagyon nagy cég, amiben nagyon erősek a családi kapcsolatok. James Bondként ugyanolyan problémákkal lehet szembesülni, mint egy gyereknek a szülőkkel szemben: beleszólnak a mindennapi dolgokba, miközben a gyerek meg már kirepülne a fészekből.

És úgy képzelem, hogy ilyen lehetett Jack Warner, David O. Selznick, vagy Louis B. Mayer korában. Ők jó szándékú diktátorok voltak. Barbara Broccoli és Michael G. Wilson nem diktátorok, de tudják, hogy mit csinálnak. Nagyon kedvesek, de ez nem azt jelenti, hogy könnyen palira lehet őket venni. Kérdezték tőlem, hogy mennyire számít a szerencse abban, hogy a Bond-sorozat sikeres. Erre azt válaszoltam, hogy az első, '62-es Bond-film nagyrészben szerencse volt. De 52 évig tolni a szekeret: ez már nem szerencse.

Elvállalna még egy Bond-filmet?

Nem kaptam forgatókönyvet. Ön tud esetleg részleteket?