Ennél kevés rosszabb akciófilmet láttunk

Azt hittem ugyanis, hogy egy, már papíron is világosan láthatóan borzasztó, ámbár elég szépen fizető akciófilm elég ahhoz, hogy egy ideig kihúzza, de a Támadás a Fehér Ház ellen 2 – London ostroma azt igazolja, hogy Butler valahol 2009 környékén úgy döntött, hogy szarik ő a filmművészetre, és inkább addig keres sok pénzt öreg napjaira agyatlan akciófilmekkel, míg nem tűnik olyan nevetségesnek, mint a lassan hetvenéves Liam Neeson, akitől tulajdonképpen csak egy félvak és/vagy félhülye albán gengszter kapna frászt a valóságban. Ezért vállalhatta el a világ legfeleslegesebb folytatása címre és az Aranymálnára már most, az év elején nagyon esélyes film főszerepét.

Ha valakinek esetleg nem ugrana be elsőre, mi történt az első filmben, a Támadás a Fehér Ház ellen című agyatlan akciófilmben, hát tessék: észak-koreai fegyveresek foglalják el a Fehér Házat, mert valami nagyon titkos kódot akarnak kiszedni az elnökből (Aaron Eckhart). Igen ám, de a házban bent van Mike Banning, a titkosszolgálat embere, az elnök testőre, Chuck Norris reinkarnációja, aki egymaga egy egész háznyi terroristát lő le, döf agyon, robbant fel vagy belez ki puszta kézzel. A végén pedig lassított felvételben lobog az amerikai zászló.

A film abból a szempontból szórakoztató volt, hogy egyfajta Die Hard-parafrázis volt, egy kőarcú, mindenkit legyakó, tárgyalás- és érvelés ellen beoltott ügynökkel, aki rém változatos módon tudott kinyírni bárkit. Antoine Fuqua az erőszakos akciójeleneteket kurva jól megcsinálta, a film pedig minden ostobasága ellenére fogyasztható volt.

Fuquának több esze volt, mint Butlernek, és a második részre nemet mondott, ami a forgatókönyv láttán érthető is, én biztos sírtam volna, ha azt hozza valaki oda nekem, hogy “egy sok civil áldozatot követelő dróntámadást megbosszuló arab gazember a brit miniszterelnök temetésén megöli a világ prominens országainak vezetőit, de az amerikai elnököt Mike Banning védi, így szopás.”

Ez, mármint a korábban elkövetett, és személyes tragédiát megbosszuló nem amerikai gazember motívuma több helyről ismerős lehet, ha más nem, a 24 első évadából, amiben Jack Bauer azért hajtotta csapágyasra a szopórollert, mert egy régi, szerbiai akcióban kinyírta a Dennis Hopper alakította balkáni maffiavezér valamelyik rokonát. Jó, az első film is lopta az alapmotívumot, miért pont a második ne tenné, ugye, és ha ebből valami értelmezhetőt, izgalmasat tudott volna összehozni az iráni migránsból svéd állampolgárrá lett Babak Najafi, akkor semmi baj nem lenne a nyúlással, de hát ez nem sikerült.

A sztori pontosan annyi, amit fent leírtam, azzal a kis csavarral, hogy az amerikai elnököt a Gonosz Terrorista Tervben nem akarják felrobbantani, hanem az internet nagy nyilvánossága előtt szándékoznak lefejezni, mert hát statuálni kell, apuka, ahogy azt Pelikán elvtársnak mondták a nagyságrendekkel jobb, A tanú című filmben. A statuáláshoz viszont élő elnök kell, aminek kissé ellentmond, hogy miután a gonoszok felrobbantották fél Londont, hogy kinyírhassanak pár államfőt (az olasz éppen egy fiatal nővel hetyeg, amikor rárobbantják a Westminster Abbey-t, a francia egy hajón pezsgőzik, amikor egy uszály felrobban mellette, és romba dönti a Westminster palotát, a japán miatt egy híd robban darabokra, és így tovább), az amerikait szitává akarják lőni, majd amikor ez nem jön össze, a helikopterét is kilövik. 

Sok értelme tehát a tervnek sincs eleve, arról nem is beszélve, hogy az egész katyvasz arra épít, hogy a Nagyon Dühös Gonoszember, aki egyébként annak ellenére csak hatodik (!) az FBI körözési listáján, hogy a Morgan Freeman alakította alelnök szerint több ember halála szárad a lelkén, mint bárki másnak a világtörténelemben (mi kell az első helyhez???), két év alatt az embereit beépíti a királynő testőrségétől a londoni rendőrségen át a brit titkosszolgálatba, és senki, soha nem bukik le, a terv minden pontja takkra bejön, kivéve az amerikai elnököt illető részét, mert nem számoltak Mike Banninggel, az arab terroristák nagy ellenségével, aki rezzenéstelen arccal lő le, szúr agyon, robbant fel és belez ki mindenkit, aki az elnök környékére téved.

Mindezt egy nyaktörőnek szánt, de effektíve csak követhetetlen akcióorgiában, ami másfél órán át fárasztja az embert. A legtöbb jelenet teljesen követhetetlen, nem lehet tudni, hogy ki, kire lő és miért, a legbiztosabb az, ha Banningre hagyatkozunk, akire ő lő, az úgyis geci, ugye. Banning nem téveszt cél, nem lő mellé, és ha döf, az mindig fontos szervet ér, és döf, perszehogy, olyan kéjes szadizmussal irtja a támadókat, mint aki ebben leli legtöbb örömét - az ilyen embereket persze soha nem veszik fel egy ilyen pozícióba, de hagyjuk, ez csak egy faszság a hatvanhatból, amit az első 14 percben megszámoltam. A film pontosan olyan egyébként, amilyet Donald Trump rendezne, a legvadabb republikánus rémálmok manifesztációja zanzásítva. 

Az a fura, hogy a rasszista felhangokkal teli, minden nem fehér embert terroristának tekintő filmet pont egy bevándorló rendezte, úgy, hogy egy jelenetben tulajdonképpen saját magának is beszól (az elveszik a rendes emberek munkáját motívum előrángatásánál), ami vagy arra utal, hogy ő maga sem értette a forgatókönyvet, vagy csak szart az egészre. Az viszont kifejezetten érdekelne, hogy tudták rávenni Melissa Leót, Angela Bassettet, Robert Forstert, Jackie Early Haleyt és Morgan Freemant, hogy az arcukat adják ehhez a mocsokhoz. Jó, a pénz nagy úr, és mivel a büdzsé java része a fizetésekre mehetett el, érthető, miért nem maradt a trükkökre, és lettek rémesen gagyik a robbanások és London látképe, amikor nem valami filmtárból vett jelenetekkel, hanem CGI-képsorokkal ábrázolták.

A filmtárakból beszerzett nyersanyagra viszont nem nagyon figyeltek oda, ezért kifejezetten nevetségesek azok a képsorok, melyeken londoni utcák láthatók a robbantások után, tele emberrel, akik láthatóan gondtalanul, a körülöttük zajló Armageddonról tudomást sem véve sétálnak a napfényben. Igaz, ők még nem látták ezt a hulladékot, majd lesznek sokkal szomorkásabbak is.