Ez lehet a kedvenc diáknapi filmünk

A #Sohavégetnemérős producere, Lévai Balázs a Dob + Basszus után szép sorjában teszi rá a mancsát a magyar könnyűzene legnagyobb neveire: ő volt a Kispál és a Borz búcsúkoncertjének art directora, írt könyvet Lovasiról, készített dokumentumfilmet a Quimby legnagyobb slágeréről, a Most múlik pontosanról (amit a Csík zenekar még nagyobbá tett), Kovács ‘Női Princípium’ Ákosról, roadmovie-t a Tankcsapdáról, nemrég az éppen tízéves Esti Kornél kisfilmjében olvasott fel egy kanapén ülve, tavaly nyáron pedig a Wellhellót pécézte ki magának.

A sztori nagyjából annyi, hogy a 2015-ös Volt fesztiválon Lévainak szemet szúrt, mennyire rohadt sokan gyűltek össze a Wellhello koncertjére, aztán megkereste Fluorékat a film ötletével, akik persze igent mondtak. A történet további része innen már nagyjából ismert, a nyáron még a film forgatásán is jártunk, amikor épp a #Sohavégetnemérős nyitójelenetét vették fel a Dunán – mármint nem a vízen, hanem egy nosztalgiahajón. Lévai itt mesélt nekünk arról, hogy szerinte milyen lényegretörőek Fluor szövegei, illetve hogy mennyire hasonlítanak manapság a frissen érettségizettek és a korai harmincasok. "A 32 éves ugyanúgy csajozik, tinderezik, romkocsmázik, vagy szétcsapja magát péntekenként, mint a frissen érettségizett. Ezzel szemben én annak idején nagyon éreztem, ha valaki nálam mondjuk tíz évvel idősebb volt" – mondta nekünk akkor a producer, aki szerencsére nem negyvenes apukaként szerette volna megmondani a tutit arról, hogy milyenek is a mai fiatalok, hanem egy tényleg fiatal, elsőfilmes stábot hozott össze.

Az idei év egyik legkellemetlenebb mozis élménye számomra egyértelműen egy 1977-es francia film remake-je, az Egy őrült pillanat volt, amiben az idén ötvenéves Vincent Cassel a legjobb barátja tizenéves lányát csinálja meg egy közös nyaraláson, és amiben sikerült annyira idegesítően ábrázolni a Z-generációt, hogy az tényleg rettenetesen fájt. A filmből nagyjából az jött le, hogy egy átlagos tizenéves 2016-ban lépten-nyomon az istenverte wifit keresi, és kizárólag arról képes pofázni, amit a Facebookon látott. A #Sohavégetnemérős viszont szerencsére nem ilyen. Amikor az egyik kissé bogaras, de azért – lássuk be! – pragmatikus szereplő a randiján egy iszonyatosan nyomasztó monológban levezeti a vele szemben ülő lánynak, hogy 26 éves nőként nagyjából mire számíthat még az életben, akkor azért tényleg megnyugodhatunk: az alkotók nagyon jól ismerik ezt a nemzedéket, a dilemmáinkat, a rezdüléseinket, hogy milyen, amikor a fácsén állandóan kísért bennünket az exek szelleme, vagy csak úgy minden emlék nélkül, gyötrő másnappal felébredünk valaki mellett. A #Sohavégetnemérős ebben tényleg nagyon jó. Sokszor már túlságosan is, és olyankor egy túl jól sikerült diáknapi filmre emlékeztet leginkább, annak minden előnyével, és persze hátrányával – nem mindig teljesen világos például, hogy mi történik, vagy min kellene nevetnünk éppen, de spoilerveszély miatt konkrét példát inkább nem említek.

A diákmozik másik nagy betegsége – a nem mindenki számára egyértelmű, összekacsintós poénok mellett –, hogy bár tele vannak tök jó és szellemes ötletekkel, úgy érezhetjük, mintha a kapkodás miatt ezeknek nem lett volna elég idejük kiforrnia magukat, és a #Sohavégetnemérőssel is pont ez van, ami egyébként szintén elég gyorsan készült. Valószínűleg emiatt van, hogy a történetek színvonala is ingadozik. Ja, mert hogy egy szkeccsfilmről van szó, ezt nem biztos, hogy említettem eddig: a film hat megismerkedés történetét meséli el hat magyar városban, az egyes sztorikat pedig a Wellhello dalszövegei, pontosabban azok egyes sorai, inspirálták, bár a hülye hashtagelés meg egybeírás miatt én ezeket sem mindig tudtam megfejteni, vagy összekapcsolni a látottakkal.

Szóval a fentiek miatt a #Sohavégetnemérős nem feltétlenül jó, sokkal inkább szerethető film. Sőt, ha már itt tartunk: nem is feltétlenül filmként izgalmas, hanem projektként. Tök izgalmas nem Wellhello-rajongóként elmerülni Wellhello-szövegekben, aztán sztorikat írni hozzájuk, tök izgalmas elsőfilmesként egy mainstream popzenekarról filmet készíteni, a Filmalapot megkerülve kivitelezni azt, mozivásznon korábban még nem látott arcokat keresni hozzá (a rendező, Tiszeker Dániel tényleg tök jó ebben, annak idején a Made in Hungária castingját is ő csinálta), a végterméket pedig vidéken turnéztatni, és olyan városokba eljuttatni, ahol egyébként már nem is üzemelnek mozik.

A #Sohavégetnemérősre épp a projektjellege miatt nem érdemes filmként tekinteni, teljesen értelmetlen lenne mondjuk az Aranypolgárhoz hasonlítani, de még a Kávé és cigihez is.  És nem igazán passzol a legtöbb zenés film sorába sem: se nem musical, se nem backstage-, koncert- vagy dokumentumfilm, de még csak az A Hard Day's Night-típusú zenekari filmekre sem igazán hasonlít. Meg különben is: nem a Wellhello egyik sztori főszereplője sem, Flour és Diaz csupán házigazdái a filmnek.

Ahogy a forgatás kapcsán már leírtuk, a film egyedi jellege miatt az alkotók meg sem próbáltak a Filmalapnál pályázni, az Új Nemzedék Központ, illetve néhány szponzor azonban támogatta az ügyet. Ezért cserébe néhány mérsékelten zavaró termékmegjelenítést kell elviselnünk, bármennyire is igyekeznek ezek illeszkedni a történet szövetébe. Én például nagyon jókat mosolyogtam annál a résznél, amikor egy szlovák tartós tejekből épült bárpultnál randizik az egyik pár valamelyik teszkóban. A húsvásárlás metaforájával meg a túlgondolás dilemmáival nekem egyébként ez a csemegepultnál vásárlós történet lett a kedvencem.

Még emlékszünk arra, ahogy kópé felvágottat majszolunk uzsonnára, csak már nem mindig jut eszünkbe a neve. Bassza a csőrünk, ha letilt minket a legutolsó igazi az életünkből, de közben azért örülünk is, hogy legalább nem kell azon izgulni, vajon mikor jönnek szembe velünk az esküvői fotói. És akkor még ott vannak az istenverte pokémonok is. Most még nehéz lenne megmondani, hogy a #Sohavégetnemérős egyszer felsorakozik-e majd a VAN és a Moszkva tér mellé, de 2016-ban tényleg ilyen volt bézik magyar fiatalnak lenni.