Bocs, de így nem beszél senki

2017-ben nem szenvedünk hiányt a magyar filmekből, érkeznek nagyszabású történelmi filmek, akciók és zenés vígjátékok egyaránt. A komoly állami támogatási rendszeren kívül is van ám élet, és néha-néha feltűnik egy film, ami elsősorban azért készült el, mert az alkotói nagyon akarták és kevés pénzből is igyekeztek összehozni. Moll Zoltán Art+ Cinemaban múlt héten bemutatott  Víziváros című filmje is ilyen. Az 50 perces, középhosszú filmet 400 forintos jegyár mellett lehet megnézni, és azért csak itt, mert forgalmazója egyelőre nincs. Fogalmunk sincs, hogy szélesebb közönséghez is eljuthat-e, pedig biztos sokakat érdekelne, hiszen érezhetően generációs filmnek szánták, és ezekből mostanában nem készül túl sok.

Amiért nagy kár, mert lenne több filmre elegendő történet és nem feltétlenül csak a harmincas fővárosi, vagy onnan elköltözött fiatalokról szólhatnának ezek. A Víziváros viszont róluk szól, így szinte elkerülhetetlen az összevetés, ami nem a film sara, csak a hazai helyzetnek köszönhető. A Vízivárosnak sikerül másfajta irányból megközelítenie az egészet és kevésbé koncentrál arra, hogy egy személyes történetet meséljen el.

A főszereplő, Igor (Dömötör András), elköltözött Hollandiába, de most télen visszatér Budapestre néhány hétre. Legjobb barátja, Márk (Vajda Milán), nem is igazán tudta elfogadni a helyzetet, hogy nincs itt a legjobb barátja. Ez rögtön az első jelenetben kiderül, abban, amiben a két férfi a kedvenc helyükön találkoznak, ahol Márk szerint a világ legjobb kávéját főzik, ám ő mégsem járt ide, míg nem volt itthon a legjobb barátja. Ez pedig egyből rá is világít arra, hogy milyen film szeretne lenni a Víziváros.

Nyilvánvalóan szándékosak ezek a túlírt mondatok, ám nem igazán éri el vele a célját a film.

Igor míg itthon van Márkéknál lakik, akiknek viszont olyan kicsi az albérlete, hogy kénytelenek hárman, Márk párjával együtt, egyetlen franciaágyon osztozni. A hosszabb távon nem túl kellemes helyzet ellenére viszont Márk nem akarja, hogy barátja újra elhagyja a várost, mert együtt élvezhetik igazán a gondtalan téli napokat.

Hiába 30 felettiek a szereplők, a házasság, a megállapodás, a gyerekvállalás csak érintőlegesen kerül elő a filmben. Igor megismer egy lányt, Polinát (Kurta Niké alakításában), akivel ki is alakul közöttük valami, de ez sem lehet igazi, hiszen Igor csak ideiglenesen van itthon, esze ágában sincs itt maradni, még egy lány miatt sem. Csak néhány életképet villant fel a film, aztán már véget is ér, 50 percnyi játékidő nem sok és a film dicséretére legyen mondva, hogy tényleg nagyon rövidnek érezzük a moziban töltött időt. 

Boldogságot, beteljesedést nem találunk a filmben, mert az nem illene bele a hangulatba, helyette a párbeszédeken van a hangsúly. Viszont a mondatok általában túl vannak írva, ami a legtöbbször azt eredményezi, hogy mint figurák nem lesznek életszerűek és szimpatikusak a közönség számára. 

Nincsen túl sok idejük a vásznon, ezért nem ismerjük meg őket. Miért ment Igor külföldre? Mit is csinál pontosan Márk? Min alapszik kettőjük barátsága? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések teljesen nyitottak maradnak. Ez valószínűleg szintén koncepció része, ők csak eszközök ahhoz, hogy valami univerzálisabbat tudjon megmutatni a film. Értékelendő az egyedibb, szinte művészfilmes hozzáállás a témához, és az is elismerésre méltó, hogy nem tűnik teljesen egyértelműnek, hogy az egészet mindössze néhány forgatási nap alatt rögzítették. 

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan sem tudott igazán jó válaszokat megfogalmazni erről a generációról, de legalább tele volt jól átélhető és vicces helyzetekkel, amik hiányoztak a közelmúlt magyar filmjeiből. Erre a Vízivárosnak is meglett volna a lehetősége, de helyette másik utat választott. Tele van hosszú, vágás nélküli snittekkel, ahol a kép két szélén látó alakokat látunk beszélgetni. Örvendetes, hogy a beszélgetős jelenetek vágása nem az elcsépelt formulákat követi, de összeségében úgy érezni, hogy túlzásba viszik a távolságtartást, és elengedik a nézők kezét. Ha már egyébként is el van rejtve a mondanivaló a csavaros körmondatok mögé, akkor legalább a rendezéstől jöhetne a segítség, hogy miről is szól egy-egy jelenet.

A dialógusokból lehet érezni, hogy jó irányba tapogatózik a film és tudja, hogy mikkel kellene filmben foglalkozni és szembenézni. Viszont a témákat nem sikerült elég jól kibontani. Ebben az 50 percben ott van egy sokkal jobb és fontosabb film ígérete, amit most ilyen nagyjátékfilmekhez képest szerén körülmények között nem sikerült megvalósítani, de bízzunk benne, hogy kicsit nagyobb költségvetésből dolgozva is megmutathatják majd a mai magyar harmincasok problémáit és félelmeit.