Hányan kellenek egy zsiráf fejének lefűrészeléséhez?

Igazából egy emberekre támadó oroszlánt lenne a legjobb lelőni. Mert akkor még hasznos is lenne, amit csinálok

- ez nem egy ötéves gyerek, hanem egy negyvenes családapa kijelentése, amihez a felesége komoly képpel bólogat. De mivel emberekre támadó oroszlán nem sűrűn akad, megteszik a szavannákon békésen lődörgő oroszlánok is. Ulrich Seidl osztrák rendező nemrég arról készített dokumentumfilmet, hogy miket rejtegetnek honfitársai a pincéikben. Valamilyen különös oknál fogva az amstetteni rém és Natascha Kampusch országában egy csomóan névvel-arccal megmutatták neki náci relikviáikat, szadomazo gyűjteményüket és így tovább. Egy idősebb házaspár elképesztő afrikai trófeagyűjteményét fedte fel. Valószínűleg ők adták az ötletet Seidl új filmjéhez, a Szafarihoz, amiben azt mutatja be, hogy mit is csinálnak az osztrákok Afrikában.

Pontosabban azok az osztrákok, akik szenvedélyesen szeretnek vadászni, és már nem elégíti ki őket a vaddisznók vagy a szarvasok lelövése. Ők oroszlánokra, zsiráfokra, elefántokra és zebrákra vágynak, és ezért hajlandóak rengeteget fizetni. A pincével ellentétben ezúttal nincs sok szereplő, tulajdonképpen csak két vadászó családot és a vadászfarm tulajdonosait ismerjük meg, akik szintén osztrákok. Egyrészt követjük A pincében megismert idősebb párt, másrészt egy négyfős családot, ahol nemcsak az apa, hanem a felesége és húsz év körüli fiuk és lányuk is vadászik. Mondjuk az utóbbi némileg vonakodva.

A vadászat, gondoljunk róla egyébként bármit is, ebben a formában, ahogy Seidl filmjében látható, biztosan nem sport. Konkrétan az történik, hogy az egyszeri osztrák vadászszerelésben kicsattog a szavannára, ahol már várja a vad. A vadászfarm munkatársai szinte milliméterre pontosan beállítják, hogy honnan kell lőnie, elmagyarázzák, hogy hova célozzon, a vadásznak csak a ravaszt kell meghúznia. Még abban is segítenek, hogy ha az állat nem hal meg azonnal, akkor nem kell ész nélkül újra rálőni, néha csak várni kell egy kicsit, hagyni, hogy lassan kimúljon. A munkájuk itt nem ér véget, ekkor jön a legfontosabb rész. A vadász és zsákmánya gondos elrendezése és lefotózása. Még szerencse, hogy a farm munkatársai ahhoz is értenek, hogy lehet a legelőnyösebben pózolni egy halott zebrával.

Két éve világraszóló botrány lett abból, hogy egy amerikai fogorvos lelőtte Cecilt, Zimbabwe ikonikus oroszlánját. Állítólag nem tudta, hogy védett állatról van szó, de az sem segített a megítélésén, hogy töménytelen mennyiségű fotót rakott fel az internetre magáról, ahogy (legálisan lőtt) trófeáival pózol. Tüntettek a rendelője előtt, a halálát kívánták a Facebookon, sokáig dolgozni sem tudott. Az nem derül ki a Szafariból, hogy mi az osztrák vadászok civil foglalkozása, de ők szemmel láthatóan nem aggódnak a megítélésük miatt. Éppen ellenkezőleg: valószínűleg a forgatásba is azért mentek bele, mert elképesztően büszkék arra, amit tesznek. “Szép volt, vadásztárs!” dicsérik a családtagok, amikor anyu kilő egy zebrát. A gyerekek pedig mindent megtesznek azért, hogy ők is eredményesek legyenek (ez mondjuk ilyen körülmények között nem nehéz), mert a szülőknek semmi nem imponál jobban, mint egy újabb trófea.

Amikor azt hisszük, hogy már mindent láttunk, Seidl magasabb fokozatba kapcsol, és valami olyat mutat nekünk, ami a legdurvább horrorfilmekkel vetekszik. Igaz, hogy nem tesz mást, csak követi az eseményeket a dicsőséges pillanatok után is. Megnézhetjük, ahogy egy egész csapatnyi afrikai munkás (ők persze helyiek) nagy erőfeszítésekkel, de rutinosan elszállítja a megölt zsiráfot, hogy aztán feldolgozzák. Látjuk ennek minden momentumát, a zsiráf lábainak levágásától a fejének lefűrészelésén át a kivéreztetésig. Tudom, hogy ennyi erővel sajnálhatnám a marhákat és a disznókat is a vágóhidakon, de egyszerűen iszonyatos látvány a darabokra szedett zsiráf, aki néhány órával korábban még elégedetten eszegetett a szavannán.

Seidl, ahogy szokott, most sem foglal állást. Nincs narráció, még a kérdéseit sem hagyta a filmben. Csak hagyja, hogy a vadászok beszéljenek, kifejtsék valószínűleg évek óta csiszolgatott ideológiájukat arról, hogy miért jó az, amit csinálnak. Mármint nem nekik, hanem az állatoknak, a természetnek, a Földnek. “Egyszerűen szeretek állatokat ölni” - ez nyilván nem hangzik el egyszer sem.

Ulrich Seidl sem a játékfilmjeivel, sem a dokumentumfilmjeivel nem babusgatja a nézőket. A Szafarit sem akarom egyhamar újra látni, ahogy A pincét sem, vagy korábbi, nagy sikert aratott játékfilmtrilógiáját (Szerelmet a feketepiacról, A hit paradicsoma, A remény paradicsoma) sem. De egyszer azért érdemes mindegyiket megnézni, mert azontúl, hogy elszörnyedünk, van bőven más is bennük. A boldogság keresése, a jóléti társadalmak problémai, az elmagányosodás, az intimitás eltűnése. A Szafari vadászai például roppant elégedettnek látszottak, de különösebben boldognak nem. Nem is szólva szegény zsiráfokról.