Az ember minden percben azt várja, mikor tör ki a harc

Paweł Pawlikowski előző filmje, az Ida megnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját, aztán Pawlikowski öt év szünet után megcsinálta az év egyik szenzációját, a Hidegháborút (kritikánk itt olvasható), amit idén három Oscar-díjra jelöltek. A film Bálint-nap óta a magyar mozikban is látható.

A film eddig összesen 31 díjat nyert el: debütálásakor, Cannes-ben rögtön megkapta a legjobb rendező díját, aztán az Európai Filmdíj átadóján mindent letarolt. Öt díjat nyert, köztük a legjobb filmét, a legjobb forgatókönyvét és a legjobb rendezését. Itt, a sevillai díjátadó előtt interjúztunk a lengyel rendezővel még decemberben több külföldi újságíróval együtt, amikor még nem lehetett tudni, hogy az Oscar-jelölés is meglesz.

A Hidegháború a második világháború utáni Lengyelországban játszódik, ahol egy Wiktor nevű férfi feladata felkutatni a tehetséges néptáncosokat és népdalénekeseket, hogy aztán a párt reprezentatív rendezvényeket szervezhessen velük az elvtársaknak. Így ismerkedik meg Wiktor a fiatal lánnyal, Zulával, akinek a tehetsége nem az egyetlen, amibe rögtön beleszeret. De aztán Wiktor nyugatra szökik, Zula viszont marad: a film a kettejük következő évtizedeken végigívelő, hol beteljesülő, hol kudarcos szerelmi kapcsolatát mutatja be.

Negyven éve elköltözött a kommunista Lengyelországból, és Angliában lett filmes, aztán amikor nemrég visszatért a szülőhelyére, és lengyel filmet rendezett, rögtön Oscar-díjat kapott az Idáért. A Hidegháború két főszereplője is aközött őrlődik, hogy a sikeres művészlétet vagy a szabadságot válasszák.

A főszereplők művészként sem tudnak igazán szabadok lenni a hazájukban. Wiktor azért foglalkozik a népi együttesekkel, mert semmi mással nem tud; persze szereti is, de azért nem épp ezt csinálná, ha szabad lenne, inkább dzsesszel vagy kortárs komolyzenével foglalkozna. De a modern, atonális komolyzene be volt tiltva a sztálinizmus alatt, a népzenét viszont támogatták. A női főszereplő, Zula helyzete egész más. Ő egy szegény környékről származik, neki ez az egész fantasztikus lehetőség, egy jó munkalehetőség, még ha nem is igazán nevezhető kreatív művészetnek, amit csinál. Ő csak szeret énekelni és a táncolni, és egyáltalán nem érdekli, hogy kommunizmus van-e vagy sem. Egyszer csak kiderül, hogy tehetséges, és a legjobbak közé kerül.

Épp ezért nem él a lehetőséggel, amikor elhagyhatná Lengyelországot: fogalma sincs, miféle vadon várna rá ott Nyugaton, és arról sem, mire vihetné ő ott. Wiktor viszont zeneileg megtalálja magát a Nyugaton, bebopot játszik egy kvintettben, lengyel dallamokat rejt el a dalaiban, mégis, emberileg nem igazán érzi otthon magát. Zula viszont később épp úgy fuldokol Párizsban is, ahogy otthon, főleg mert a férfi, akiért mindent hátrahagyott, valójában nem bizonyul olyannak, mint amire emlékezett, vagy mint amit a képzeletében dédelgetett. De mindezt nem szeretném lefordítani valami általános állásfoglalásra a kapitalizmusról, vagy arra, hogy a kapitalizmus is meg a kommunizmus is épp ugyanolyan rossz lenne. Csak egyedi esetekről van szó; ha általánosságokat szeretnénk leszűrni belőle, abból tényleg csak általánosítások jöhetnének ki.

Mit tud ma tanítani a nézőknek egy, a hidegháború idején játszódó film?

Egy film nem tanítani tud, csak megmutatni valamit.

Ma is valamiféle totalitárius rendszer felé suhanunk, és egyes országokban megint megpróbálják meghatározni, kizárólag hogyan szabad a történelemről beszélni.

Lengyelországban is érezhető ilyen tendencia, de sok más országban is. Persze nem ugyanaz a helyzet, mint az előző rendszerben, nem szabad túlozni: a sztálinizmusban börtönbe zárhattak vagy megölhettek a véleményed miatt. Ugyanaz a tendencia viszont ma is megvan, és muszáj szembeszegülnünk mindenféle autoriter, eszetlen gondolattal. A filmben a Kaczmarek nevű pártfunkcionárius a marxista-leninista nyelvezetet használja, hogy előrelendítse a karrierjét – ma ugyanerre a hazafias nyelvezetet használják az emberek. A kettő mögött ugyanaz a gondolkodásmód és ugyanaz a stratégia áll, és ez nemcsak nálunk van így, de Magyarországon, Oroszországban és máshol is.

Azt mondta, a totalitárius rendszer felé mutatnak a mai tendenciák is. Úgy gondolja, akár megismétlődhet ugyanaz, ami az előző rendszerben volt, börtönnel, fekete autóval, csengőfrásszal?

Azt hiszem, ma már sokkal kifinomultabb eszközökkel lehet kontrollálni az embereket, az internet és a totális megfigyelés korában. Az ilyen fejlett országokban nem biztos, hogy brutalitáshoz kell folyamodni, ha egyszer már algoritmusok segítségével is lehet manipulálni bárkit. Nem hinném, hogy újabb hidegháborúk várhatóak, mert gyakorlatilag már nem maradtak egymással szemben álló ideológiák: a kapitalizmus valamilyen formája alapvetően a világ legtöbb országában elfogadott. Épp az az ijesztő, hogy a frontvonalak már nem blokkok között vannak, hanem az egyes társadalmak oszlanak meg. Erre korábban nem volt precedens.

A nyelvhasználat, a retorika pedig annyira durva, hogy az ember minden percben azt várja, mikor tör ki a harc a felek között – még szerencse, hogy Európában nem szokás otthon fegyvert tartani.

Milyennek látja kelet és nyugat viszonyát ma, ötven évvel a film cselekményének ideje után?

Ahogy mondtam, ideológiai törésvonal ma már nincs, de van helyette egy furcsa jelenség: minden társadalomban sokan vannak, akik vissza szeretnének térni az ötven-hatvan évvel ezelőtti világba. Nem feltétlenül a kommunizmusba, de valamilyen sokkal egyszerűbb, primitívebb, patriarchálisabb rendszerbe. Vannak, akiket megijesztenek az újdonságok, és vannak, akiket vagy nem ijeszt meg a változás, vagy legalábbis megbirkóznak vele. De ez az ellentét már nem kelet és nyugat között húzódik, noha az igaz, hogy egyes kelet-európai országok erős vágyat éreznek arra, hogy a múlt felé haladjanak.

A Hidegháborúhoz hasonló témáról szóló filmek ön szerint befolyásolhatják az ilyen tendenciák alakulását?

Ha egy film azt tudja ábrázolni, hogy az élet összetett, nem oldható meg minden egyszerű megoldásokkal, és nem mindennek csak egy, a hivatalos irányelvek szerinti olvasata van, és a film ezzel alá tudja aknázni az autoriter politikusok által képviselt irányt, az startnak már jó. És az se baj, ha egy film gondolkodó embernek tekinti a közönségét. Ugyanakkor semmiképp sem szeretnék didaktikus filmeket készíteni. De ha egy film egyrészt nem elfogult ideológiailag, másrészt nem agyatlanul kommersz, az már önmagában valami. Pláne, ha még működik is, és nem olyan, mint a hivatalos állami megrendelés alapján készült kamu, marketingtevékenységnek is beillő filmek egy nemzet hősiességéről.

A Hidegháború egy nagyon intim film, amelyet az ön szüleinek története ihletett. Ön szerint hogy lett belőle ekkora világsiker?

Hogy őszinte legyek, nem tudom. Mondják el önök! Ha az ember filmet készít, mindig törekszik arra, hogy a témái univerzálisak legyenek – én legalábbis így voltam vele már a dokumentumfilmjeim idején is. Már akkor sem arra törekedtem egy-egy sztori kapcsán, amire az újságírók, sőt, megpróbáltam egészen antiújságíró lenni, és mindenben az örökérvényűt kerestem. A játékfilmjeimet is próbálom nem csak a saját kultúrám és a korábbi filmjeim tükrében szemlélni, hanem azt keresem, mi az, ami időtlen bennük.

Kevés az olyan filmdráma, amelyikben annyira hangsúlyos szerepe van a zenének, mint a Hidegháborúban.

Ez a film a zenéről szól. A főszereplő pár a zenében él, a zenével dolgozik, zenét lélegzik. A zene hozza össze őket, és az is kettejük közt az összetartó erő. A zene kommentál mindent, ami kettejük között történik, sőt a zene mutatja meg azt is, hogy hol vannak éppen, akár földrajzi, akár történelmi, akár lélektani értelemben. A zene a film harmadik főszereplője.

Nagyon megváltozott az élete az Ida Oscar-díja után?

Nem, egyáltalán nem. A díj sok zajjal járt, de vagyok már annyira öreg, hogy egyetlen film ne tudjon megváltoztatni. Más kérdés, ha ilyenkor az ember átköltözik Amerikába, és nekiáll angol nyelvű filmeket készíteni, de ilyesmihez nekem semmi kedvem nem volt.

A Hidegháborút meglepő módon nem jelölték Golden Globe-ra. Mit gondol, az Oscarra van esélye?

A legkevésbé sem rajongok a Golden Globe-ért, úgyhogy ez rendben is van így. Az Oscarról legalább filmesek döntenek, így az egész más kérdés. (A Golden Globe-ról a hollywoodi újságírók döntenek, a szavazók egy részének hozzáértése minimum megkérdőjelezhető, és a rossz nyelvek szerint sokat számít a díjazásban a smúzolás is – K. B.) Remélem, tetszeni fog nekik a filmem. Az Európai Filmdíj viszont mindkettőtől nagyon eltér: itt minden csakis a filmekről szól, nem a reklámról, a promócióról, a szórakoztatóiparral. Amerikában ez egy kicsit úgy megy, mint a politika: azon kell dolgoznod, hogy befolyásold a közvéleményt, aminek külön tudománya van, és amire külön iparág épült. Európában csak a filmek számítanak, sőt, ami azt illeti, itt elég furán is néznének arra, aki nekiállna a filmjét promózni.

Rossz tapasztalatként élte meg az Oscar-gálát?

Nem volt rossz tapasztalat, de mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy ne befolyásoljon a szórakoztatóipar, amelyet csakis az üzlet hajt, még akkor is, ha senki nem mer semmi rosszat mondani a Netflixre és a hasonló cégekre, mert tudják, hogy előbb-utóbb ők is ezektől fognak függeni, ha nem függnek már most is. Ez is egyfajta idézőjeles totalitárius rendszer, persze nem ideológiai alapon: mindent felzabál, és csak a minél több tartalom előállítása a célja a minél nagyobb bevétel érdekében.

Nagyon szerettem az Idát és mindenkit, aki dolgozott vele, és beletette a szívét-lelkét, úgyhogy mindent megtettem a reklámozása érdekében, amit csak lehetett. Legalábbis egy bizonyos szintig.

Azért van egy határ, például hogy én is ajándékokat küldjek a Golden Globe-zsűritagoknak – na elmennek a francba!

Viszont, ahogy mondtam, az Oscarról mégiscsak 9000 filmes ember dönt, és minden, amit egy film reklámja érdekében teszek, végső soron arról szól, hogy rávegyem ezt a 9000 embert a film megnézésére. Aztán majd kiválasztják a jelöltek közül a legjobbat, és ha az nem a mi filmünk, akkor nem az – de legalább megnézték. A reklámok, amelyek ilyenkor elárasztják egész Amerikát, részben erről szólnak. Részben meg arról a jelenségről, hogy az Akadémia tagjai, ha végül mégsem nézték meg a filmeket, akkor arra szavaznak, amelyikről a legtöbbet hallották.

Nemet mondana, ha Amerikából, vagy akár egy olyan gigacégtől kapna felkérést egy filmre, mint a Netflix?

Remélem, nemet tudnék mondani. Megvan annak is a maga előnye, ha a magunk módján, a producerekkel együtt mozgatunk meg minden követ, hogy finanszírozni tudjuk a következő filmünket, ami, tegyük fel, egy fekete-fehér művészfilm, nem túl ismert lengyel színészekkel, hogy aztán 50-60 forrásból végül összeálljon a büdzsé. Van egy történetem arról, mi van akkor, ha ehelyett egy nagy cég áll minden mögött.

Harminc évvel ezelőtt abban a csodálatos luxusban volt részem, hogy az angol BBC számára készíthettem dokumentumfilmeket. A BBC akkoriban nagyon barátságos cég volt; ha támadt egy ötletem, csak leültem egy italra valamelyik részleg vezetőjével, és megbeszéltük. Most viszont a New York-i MoMA-ban akartak rendezni egy retrospektív vetítést a filmjeimből, de kiderült, hogy nem én birtoklom a jogokat. És a BBC ma már nem barátságos, hanem egy hatalmas, arctalan vállalat, a harminc évvel ezelőtti kollégák eltűntek, csak a bürokraták maradtak, akik azt sem tudták, hogy egyáltalán náluk vannak a filmjeim, aztán amikor megtalálták őket valami régi gépen, mondtak egy olyan árat, ami teljesen irreális volt egy ilyen eseményre. Ilyen egy nagy cég markában lenni: magukhoz édesgetnek, hogy légy velük kedves, de neked akkor sincs semmilyen jogod velük szemben. Ez egészen ijesztő, nagyjából annyira, mint amilyen az lenne, ha a szovjet kulturális miniszterrel találnám szemben magamat.

Borítókép: Paweł Pawlikowski lengyel rendező átveszi a legjobb rendezőnek járó díjat az Európai Filmdíjak átadási ünnepségén a sevillai Maestranza Színházban 2018. december 15-én. Pawlikowski a Hidegháború című filmjével érdemelte ki az elismerést. MTI/EPA/AFP POOL/CRISTINA QUICLER