Miért nem inkább Győzike show-t néz?

Merthogy minek egyáltalán a közszolgálati tévé, ahol vallási műsorokkal, nemzetiségi híradóval meg akadémikusok vitaestjével akarnak minket a tévé előtt tartani. Na jó, a vallási híradóban néha látni katolikus gimnazista lányokat, amint félénken szalontáncolnak egymással, a horvát nemzetiségi magazin főcíme alatt meg ugye a Sexy Thing című szám szól a Hot Chocolate-től (de tényleg), de akkor is ott vannak még a nagyon okos emberek, akiknek olyan nagy a fejük, hogy be sem fér egy átlagos, 4:3-as képarányú tévékészülékbe. És ezek versengenek Győzikével, a Nagy fogyással meg a Barátok közttel. Nem is beszélve Doktor House-ról.

Ezek alapján a közszolgálati tévére nincs is szükség, mert mintha arról lett volna szó, hogy a szabad verseny úgyis minden vágyat kielégít. Vagy nem úgy van, hogy amire van igény, azt úgyis megadja a piac? Nem csak egy értelmiségi adót tartunk el állami pénzből? Ha nem lenne, hát legfeljebb a Mezzot néznék?

Ez a kérdés motoszkált bennünk, és nem csak azért hogy mégis kérdezzünk valamit, hanem hogy inspiráljunk. Hammer Ferenc, az Index elnökjelöltje válaszol, de nem csak erre a kérdésre, de azokra is, amelyeket itt és most az olvasók tesznek fel itt, a kommentek között. A „Mennyi egy töketlen fecske átlagos repülés sebessége” és a „Mikor mész el anyádba?”- típusú kérdések ezúttal nem játszanak, de a Magyar Televízióra vagy a közszolgálati médiára vonatkozó felvetésekre előbb-utóbb válaszolunk.

De előbb Hammer Ferenc válasza a kereskedelmi és a közszolgálati média kapcsolatáról.

"A közszolgálat kulcskérdése egy látszólagos paradoxon. Az új szabályozás értelmében azt a tartalmat lehet közpénzből elkészíteni, amire van közönségigény és amit nem tud vagy nem akar a piac létrehozni. A figyelmes olvasó felkiálthat: Olyan közszolgálati tartalom akkor nincs is, mondván ha van rá igény, akkor a piac azt bolond lenne nem kielégíteni. Igen, tehetjük hozzá, a liberális mennyország Utópiájában, ahol tökéletesen működik a piac. Ám a Földön a piac úgynevezett piaci kudarcokkal terhes. Ez azt jelenti, hogy a tökéletesen rugalmas kereslet-kínálat ying-yang különféle okok miatt nem működik. Például próbált már az olvasó tévécsatornát alapítani? Nem? Miért? Sokba kerül? Kérjen kölcsön. Túl sokba? Na akkor ez viszont már egy nem tökéletes verseny.

Mondok egy másik példát. Ha Ön történetesen szlovák nemzeti kisebbségnek tartja magát e hazában, úgy joggal várhatja el ebbéli állampolgársága jussát a piactól, mondván a sok szlovák audiovizuális kereslet csak nyer valami elismerést a piacon. Nem? Nincs az RTL Klubon szlovák kisebbségi magazin? Akkor itt ismét piaci kudarcról van szó, azonban a szlovák identitás, mint állampolgársági hivatkozási pont különféle hagyományok miatt nagyobb súllyal esik latban, mintha valaki bhutani postabélyegek lelkes gyűjtőjeként kívánna közszolgálati magazint a tévében. Mert ugyanis a nemzeti identitás a mi vidékünkön olyan kulturális hagyomány, amit hagyományosan a közhatalom által szemmel tartott közügynek tekintenek (és nem magánhóbortnak, amit orvosoljon a piac, ha akar). És nem csak a nemzeti identitás ilyen, hanem az is, hogy mit tesz idősnek, gyereknek, vidékinek, romának, nőnek, melegnek, reformátusnak, fogyatékkal élőnek stb. lenni.

Tehát ha a piac csendre ítél bizonyos hangokat, az lehet azért, mert tényleg a kutya sem érdekli őket, ám történhet amiatt is, amit a modern világban úgy hívnak, hogy a többség zsarnoksága. Tehát láthatjuk, hogy a közszolgálat a piaci kudarcnak azt a következményét orvosolja, amit úgy hívhatunk, hogy érdektelen hallgatás vagy cinikus csönd. Azaz a közszolgálat egyfelől olyan, mint a tűzlétra az amerikai házakon, ami drága, a közösségi látványt el is rondítja, és ráaadásul bosszantó módon alig használja valaki, ám egyeseknek bizonyos körülmények között rendkívül fontos lehet ahhoz, hogy továbbra is a közösség tagjáinak tudjuk őket. És mivel nem vagyunk bugrisok, ezért a szolidaritás elvét közérdekké tettük.

A piaci médiareakciók gyakran eleget tesznek a legfinnyásabb kívánalmaknak is. Ugyanakkor a médiaszabályozás magas elvei számára immár nyilvánvaló, hogy a sajtószabadság elvi kérdése lehet, ha a nyilvánosságról szóló beszéd teljességét kizárólag a piac, azaz az eladhatóság vezérli. Például a kereskedelmi média hírértékeinek kedvez, ha történik valami rendkívüli, ha a dolog jól fényképezhető és ha a bűnösök-áldozatok, nyertesek-vesztesek jól elkülönülnek. Ilyen például a hangosképes bandzsidzsamping beszámoló egy versenyről, ahol az egyiknek sikerült, a másiknak pedig nem.

De például az, hogy a magyar társadalom kulcskérdése a közpénzekhez való hozzájutás és az egyéni teljesítmény elmismásolása, korántsem fényképezhető olyan jól, sztorinak elég soványka, és ugye mindannyian sárosak vagyunk ebben a kérdésben valamennyien. Közérdek? Igen. Foglalkozik vele szisztematikusan a kereskedelmi televízió? Ugyan már. Még képes a néző átkapcsolni a konkurrenciára vagy elmenni elsőzni a Tékozló Homárra. A közérdeket szolgálja tehát egy olyan fórum fenntartása, amely a közösség nagy többsége számára lehet kulcsfontosságú bizonyos helyzetekben és amely sorsát mégsem az befolyásolja, hogy a pillanatnyi (a nézettségi adatokban megnyilvánuló) érdeklődés mekkora. Azaz a közszolgálat másfelől olyan, mint az esernyő, amit a lakásban tartani kész ráfizetés, ám esőben a város nagy része bőrig ázna nélküle.

A közszolgálat harmadik értelméhez kölcsön veszem Elster egy szép történetét, amikor is Jefferson megkédezte a Washingtont, hogy ha már van parlament, minek azt megduplázni, azaz minek a szenátus, mire GW visszakérdezett, hogy TJ miért tölti ki kannájából csészébe a kávét.

Jefferson így felelt: Hogy kihűljön. Nos, a Szenátus is pont azért van, hogy lehűtse a törvényhozást, ha az nagyon felforrósodna – így GW. A közszolgálat értelme –bocsánat, ennél pontosabban ezt nem tudom mondani– a modern ember tökéletlenségéből származik, azaz abból, hogy egyszerre akarunk két helyen lenni egy időben, hogy egyszerre lennénk erényesek és léhák és így tovább. Ha a közösség kulturális arcképét a médiafogyasztás azonnali, azaz a nézettség szokásos mércéivel mért– reakciói alapján létrejött kép adná meg, akkor azon nem lehetne mit szépíteni. Szex, erőszak, kukkolás, szenzáció, katasztrófa stb. Azonban láthattuk George Washingtonnál, hogy a közösség elég bölcs ahhoz, hogy megvédje magát első impulzusainak direkt hatásaitól. Ezért amellett, hogy a bulvárhírek megragadják a legtöbb ember figyelmét, ebből csak nem az következik, hogy képmutatóak vagyunk, hanem az is, hogy esendőségünket felismerve akarunk tenni valamit azért, hogy jobbak legyünk.

Ezért van, hogy sok ember fogyaszt bulvámédiát, de még most is esküdözik, ha lenne, csak Vitray Tamást nézné a tévében. Ezért tehát a közmédia nem csak olyan, mint a létra vagy az esernyő, hanem olyan is, mint az autótérkép a kesztyűtartóban. Utazáskor az azonnali reakció révén a kormánykerék szabja meg annak irányát, hogy merre menjen az autónk, ám ha azt akarjuk tudni, hogy hová tartunk, akkor nem a kormánytól, hanem a térképtől várjuk a választ."

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!