Ide figyelj, te segg! - mondta a zene fejedelme

Hogy pontosan milyen zeneszerzők szerepeltek az általános iskolás énekkönyvünkben, arra már nem emlékszem. Na jó, Beethoven biztos benne volt, mert dereng, hogy pirosra színeztük az orrát és mellette jó erősen aláhúztuk a Mormotás fiú dalában, hogy „jót iszom” – ez akkoriban remek poénnak tűnt. Viszont nagyon úgy rémlik, hogy Josquin des Prez volt az első, aki szerepelt benne, mint nagy zeneszerző.

Alighanem azért, mert tényleg ő volt az első nagy zeneszerző. Nem csak a munkái, hanem a kortársak és az utókor megítélése alapján is.

X. Leó pápa és Luther Márton nem voltak valami nagy haverok, valószínűleg kevés dologban értettek egyet, de abban például igen, hogy Josquin zseni volt. A nagy reformátor így jellemezte:

Az egyetlen mester, aki parancsolni tud a hangoknak. A többi zeneszerzőnek a hangok parancsolnak.

Josquint egyszerűen a zene fejedelmének hívták egész Európában, és ami korábban elképzelhetetlen lett volna, hírneve messze túlélte őt. Voltak művei, amik csak posztumusz jelentek meg, s a neve még kétszáz évvel később is etalonnak számított.

Ez ma nem tűnik valami nagy dolognak, pedig a reneszánsz idején sokkal múlékonyabb volt a divat, mint manapság. Mindenki csak a frissre volt kíváncsi: nem volt nosztalgia, meg retro, a tíz-húsz éves zenéket nem nagyon játszotta, hallgatta senki.

A korabeli sztárkultuszhoz persze az is hozzátartozott, hogy rengeteg anekdota született róla. Van, amelyik közülük történelmi tény, és van, amelyikben valószínűleg több a kitalált elem. Egy biztos, hogy mint arra e remek tanulmány felhívja a figyelmet, sokat elárulnak arról, hogyan tekintettek az 1500-as években a zeneszerzőkre.

Magyarországon is járt?

Josquin des Prez 1450 körül született Burgundiában vagy a mai Belgium területén, vagyis ő is a franko-flamand zeneszerzők közé tartozik. Ockeghem tanítványa volt Párizsban, azután hasonlóan sok kortársához, végigjárt egy csomó európai udvart, s ahogy mondjuk Dufay vagy Stockem, tagja lett a kor legmenőbb együttesének, pápai kórusnak is. 

Szolgált több pápát, királyt, herceget, sőt egyesek azt állítják, hogy Mátyás király udvarában is zenélt. Sajnos erre mindössze egy Mátyás halála után ötven évvel kelt levél utal, ami azért soványka bizonyíték. Megint mások azt állítják, II. Ulászló idején járt Budán, az 1500-as évek elején, de ezt is csak egy jóval később született római írásban olvasni.

Ennek a vándoréletmódnak az egyik következménye az lett, hogy több neve volt, mint egy titkos ügynöknek. A reneszánsz zeneszerzők neve soha nem egyértelmű, de Josquin des Prez-ét több mint 40-féleképp lehet írni a Josquin a Pratótól a Jusquino da Frantiáig. Hogy honnan tudjuk, hogy mégis hogy írta ő maga?

Onnan, hogy két helyen is feljegyezte. Egyrészt

Annál nagyobb barbárságot ma már nehéz elképzelni, mint hogy valaki összetageli a világ egyik leggyönyörűbb templomát (még akkor is, ha az 1400-as évek végén még nem voltak meg Michelangelo freskói).

Persze akkoriban kicsit más volt helyzet. A hely nem volt látogatható, az a pápa magánkápolnája volt. A karzaton pedig, ahol természetesen nem voltak freskók, csak a pápai kórus tagjai lehettek. Ezen a karzaton maradt fenn több száz év alatt több száz név: gyakorlatilag minden ott éneklő muzsikus otthagyta a névjegyét. Vagyis mindez a fenntartók tudtával történhetett. Kicsit olyan, mint egy rockkocsma, ahol a tulaj megtiszteltetésnek veszi, ha a fellépő zenészek firkálnak valamit a falra.

Az 1800-as években aztán lefestették az egészet, de a XXI. században  restaurálták a zenészgraffitiket. Így néz ki az aláírás a falon.

(A másik „aláírását ” zenében rejtette el, na de erről majd legközelebb essen szó!)

Ahogy az utókor elképzel egy nagy zeneszerzőt

A nagy reneszánsz zeneszerző zseni képéhez természetesen az öntudatosság is hozzátartozott. Ez például abban nyilvánult meg, hogy nehezen viselte, ha másként értelmezik a műveit, mint ahogy ő azokat elképzelte. Egyszer például így ordított rá az egész kórus előtt az egyik énekesre:

Na idefigyelj, te segg!

Mi ez a díszítés itt? Ha díszítést akarnék ide, akkor beleírtam volna én. Ha annyira akarsz díszítgetni, akkor írjál magadnak zenét, és díszítgessed azt!”

Ez a sztori persze nem csak azért érdekes, mert Oswald von Wolkenstein után ismét csúnya szavakat lehet leírni zenetörténeti sorozatunkban. Hanem mert jól mutatja, hogy mennyire fontos lett a zeneszerző akarata és elképzelése. A mű! Persze azért ez nem minden műfajra volt igaz, a múlt héten emlegetett frottolákat például csak vázlatosan vetették papírra, a cifrázást a zenészekre bízták.

Volt, amikor viszont nem húzta fel magát a zenészeken. Csak épp meg kellett szakítani a munkát, hogy kiröhögje magát Josquin az egyik énekesen, aki félreértett egy szólamot (ami persze nem volt nehéz, tekintve a korra jellemző sok rejtett utalást).

Az öntudatosság azonban mást is jelentett akkoriban, nem csak a művek védelmét. I. Ercole d'Este, ferrarai herceg nagy pártolója volt a zenészeknek, és amikor udvari szerzőt keresett, kikérte a titkára véleményét. Ő pedig kerek perec megírta neki, hogy ne Josquint válassza, hanem Isaacot:

"Isaac jobban kijön a kollégáival, és új darabot is gyorsabban komponál.

Igaz, Josquin jobb zeneszerző, de csak akkor ír új művet, amikor neki tetszik, és nem akkor, amikor erre felkérik. 

Mi több, Josquin 200 dukátot kér, Isaacnak pedig elég 120." (via)

Hogy végül mi lett? A herceg felvette a szupersztárt 200 dukátos fizetéssel, amilyet senki előtte nem kapott Ferrarában. Hogy jól járt-e vele? Az majd kiderül a jövő heti folytatásból!

Ne maradjatok le arról sem, kövessétek zenetörténeti sorozatunkat a Facebookon!