A Leo Amici Alapítvány komlói drogrehabilitációs intézménye a közösségi terápiára épül, főként súlyos alkoholisták és olyan drogfüggők gyógyulnak itt, akik hosszú évek óta keményen drogoznak. Elfertőződött tályogok, nyilvános bevizelés, rablások, lopások, csalások, halálközeli élmények után egy évet töltenek a Mecsek lábánál lévő festői környezetben. A terápiás közösség tagjai mindent együtt csinálnak, a terápia a kemény szeretetre épül, folyamatosan és őszintén konfrontálódnak egymással, magukkal és segítőikkel. Szembenéznek, ami a drogfüggőkre tipikusan nem jellemző. A terápia másik specialitása a művészetterápia, októberben a pécsi Harmadik Színházban egy Hajnóczy-művet adtak elő a szenvedélybetegek.
A Leo Amici Alapítvány drogrehabilitációs intézményéhez két út vezet. Egy kanyargós műút az autóknak és egy domboldalba épített, meredek falépcső. Ezen keresztül közelítünk a központhoz, ami egykor Komló sporttelepe volt, húsz éve viszont krónikus drogfüggők és súlyos alkoholisták rehabilitációs intézményeként működik. A Mecsek oldalába vájt területet tiszteletet parancsoló erdőség veszi körül, a komlói rehab udvarán állva az egyszeri szemlélő egészen biztosan nem keménydrogosokat, hanem tündéreket, erdei manókat vagy egyéb szofisztikált mesekaraktereket vizionál. (Fotó:
Bődey János / Index)
2013 októberében 13 alkoholista és drogfüggő lakik a 18 drogfüggő ellátására szakosodott intézményben. Korábban nőket és férfiakat egyszerre fogadott az alapítvány, de az intézet vezetője, Simicz Ferenc szerint a gyógyulást hátráltatták a romantikus kapcsolatok. Ezért az elmúlt években csak férfiakat fogadnak. Elsősorban olyan férfiakat, akik hosszú ideje keményen isznak vagy drogfüggők, és sok esetben már több sikertelen rehabilitáción túl vannak. Az intézmény dolgozói között többségben vannak a felépült drogfüggők, a józanok, ahogy magukat hívják, a vezető például ópiátfüggő volt, 18 éves kora után ötven hónapot töltött különféle rehab intézményekben. 13 éve hagyott fel a drogozással, tíz éve dolgozik Komlón, két éve vezeti az intézményt. A központ az egykori komlói sportpálya fűtetlen rönképületben, az öltözők helyén indult, 1992-ben fogadták az első, szipus függőket. (Fotó:
Bődey János / Index)
Az intézményben úgy tartják, hogy a sikeres terápia legalább egy évet vesz igénybe, a mostani legrégebbi lakó, Bástya több mint 420 napos, és olyan is akad, Roland, aki megérkezésünk előtt pár nappal érkezett. Amikor egy hónappal később újra, másodjára is felkeressük a központot, Bástya az utolsó napjait tölti Komlón, Rolandon pedig elképesztő változást tapasztalunk: nyitott, beszélget, a szemünkbe néz és elmondja, hogy nem emlékszik ránk egy hónappal ezelőttről. Itt semmilyen gyógyszerrel nem segítik a leszokást, a kávé, de még az elfogyasztott csokimennyiség is korlátozva van. Állítólag korábban valaki ráállt az ebéd után desszertként kiosztott csokikockákra. (Fotó:
Bődey János / Index)
Korábban kecskéket is tartottak a kertben, akik terápiás állatként vettek részt a munkában, de ma már csak konyhakert van, mert nem bírták a túl sok EU-s szabályt, amihez az állattartás kötődött. Tibor 27 éves, már általános iskolásként is ivott és füvezett. „Nem nagyon voltak barátaim, szégyellős voltam, féltem a sötétben, a lakótelepen, ahol laktam elnyomtak a többiek, csokit lopattak velem a boltból. A fűben megtaláltam azt az érzést, amit kerestem, hogy nem kellenek barátok, csak a fű kell.” Tibor rendészeti középiskolában tanult, de nem érettségizett le, dolgozni kezdett inkább. Akkori barátnőjével szokott rá az extasy-ra, napi két-három tablettát tolt rendszeresen, pénzt lopott otthonról és a barátnőjétől is, és minden ingóságát pénzzé tette.
„Csirkefeldolgozóban dolgoztam, ott volt az első öngyilkossági kísérletem. Bementem a kocsmába, megittam két sört, bevettem két marék gyógyszert, mert úgy éreztem, nincs tovább. Aztán kijöttem a kórházból, és még aznap folytattam a cuccozást” - meséli. 2010-ben találkozott a dizájnerdrogokkal, mefedront és mdpv-t használt. „Meghülyítettek, két-három napokat voltam ébren, köröket mentek a lakásban, hangokat hallottam, árnyakat láttam, nem bírtam emberek közé menni. Le voltam fogyva, húsz kilóval voltam kevesebb, mint most és eltorzultnak láttam az arcomat” - de ezek sem állították meg. Fiatal lányokat szoktatott rá a dizájner drogokra, hogy aztán szexuális tárgyként használhassa őket. „Volt olyan, hogy pornófilmet akartunk forgatni, hogy majd eladjuk a neten. De persze nem sikerült, mert a mefedrontól senkinek nem állt fel. Ötletnek viszont jó volt. Rendszeres vizelési kényszerem volt, előfordult, hogy bepisiltem a buszon”. Nem ez az első próbálkozása a leszokása, de mint mondja, a korábbiaknál nem akarta igazán, akkor csak az édesanyja miatt vágott bele. „Aztán elegem lett, hogy nem tudok felnőni, édesanyámnak nem is engedtem meg, hogy elhozzon. Most magam miatt jöttem.” (Fotó: Bődey János / Index)
„Csirkefeldolgozóban dolgoztam, ott volt az első öngyilkossági kísérletem. Bementem a kocsmába, megittam két sört, bevettem két marék gyógyszert, mert úgy éreztem, nincs tovább. Aztán kijöttem a kórházból, és még aznap folytattam a cuccozást” - meséli. 2010-ben találkozott a dizájnerdrogokkal, mefedront és mdpv-t használt. „Meghülyítettek, két-három napokat voltam ébren, köröket mentek a lakásban, hangokat hallottam, árnyakat láttam, nem bírtam emberek közé menni. Le voltam fogyva, húsz kilóval voltam kevesebb, mint most és eltorzultnak láttam az arcomat” - de ezek sem állították meg. Fiatal lányokat szoktatott rá a dizájner drogokra, hogy aztán szexuális tárgyként használhassa őket. „Volt olyan, hogy pornófilmet akartunk forgatni, hogy majd eladjuk a neten. De persze nem sikerült, mert a mefedrontól senkinek nem állt fel. Ötletnek viszont jó volt. Rendszeres vizelési kényszerem volt, előfordult, hogy bepisiltem a buszon”. Nem ez az első próbálkozása a leszokása, de mint mondja, a korábbiaknál nem akarta igazán, akkor csak az édesanyja miatt vágott bele. „Aztán elegem lett, hogy nem tudok felnőni, édesanyámnak nem is engedtem meg, hogy elhozzon. Most magam miatt jöttem.” (Fotó: Bődey János / Index)
A Leo Amici-be bárki jelentkezhet, de elsősorban olyanoknak való ez az intézmény, akik nem a függőségük elején vannak, akiket nem sürget az idő és hajlandóak rászánni legalább 12 hónapot a gyógyulásra. Felhívásukban azoknak a jelentkezését várják, „akik abba akarják hagyni a drogozást, csak nem tudják, hogyan. Az alapítványi intézet a droghasználat miatt pszichológiailag, morálisan, testileg is szembetűnően nehéz helyzetbe került, hosszabb, személyiségkorrekciót is magában foglaló kezelést igénylő szenvedélybetegek fogadására nyitott.” A felvételi beszélgetésen felépülőben lévő drogbetegek és segítő munkatársak vesznek részt. Habár a rehabilitáció hosszú távú, a vezetőség szerint nem a Komlón töltött időszakkal végződik, a felépülés az élet végéig tart. „A függőség nem úgy gyógyítható, hogy egyszer meggyógyulsz, és akkor minden rendben lesz. Komló csupán egy szakasz a gyógyulásban, és ezt követően is folyamatos munkát igényel” - mondja Simicz Ferenc. A gyakorlatban ezt az Anonim Alkoholisták (AA) és a Narcotics Anonymous (NA) közösségeinek csoportfoglalkozásain való résztvételt jelenti, akár heti többszöri rendszerességgel. (Fotó:
Bődey János / Index)
A Leo Amici Alapítvány komlói drogrehabilitációs intézménye a drogfüggést gyógyszeresen, például Metadonnal kezelő intézményekkel szemben a közösségi terápiára épül. A függők egész napjukat egymás társaságában töltik, kötött program szerint gyógyulnak. Az intézet életéhez tartozó összes mindennapi tevékenységet ők végzik, pontos beosztás szerint bevásárolnak, mosnak, főznek, takarítanak. Szabadidejükben cigiznek és fociznak, vagy az erdő oldalába épített edzőteremben gyúrnak. (Fotó:
Bődey János / Index)
A szenvedélybetegség mindig érinti a beteg hozzátartozóit is, akik a legkülönbözőbb módon próbálnak meg alkalmazkodni egy olyan problémához, amihez gyakorlatilag lehetetlen az egészséges alkalmazkodás. Havonta csoportokat szerveznek a kezelésben lévő szenvedélybetegek hozzátartozóinak azért, hogy a családok nagyobb kontrollt nyerjenek az életüket befolyásoló és megpecsételő függőségek felett. Az intézmény vezetője szerint gyakori, hogy a drogfüggő, felnőtt férfiakat saját anyjukról kell szeretetteljesen elhatárolni a gyógyulás érdekében, a szenvedélybetegséget ugyanis táplálhatja az anya-gyermek függőségi viszony.
(Fotó:
Bődey János / Index)
A többi drogrehabilitációs intézménnyel szemben a Leo Amici Alapítvány nem kötődik egyetlen egyházhoz sem, OEP-finanszírozásból, szociális normatívából, pályázatokból és a terápiások hozzájárulásaiból tartják fenn magukat.
(Fotó:
Bődey János / Index)
Bástya a központban kapta ezt a nevet, mert több mint egy éves itt tartózkodása óta nem volt olyan ember, akit ne tudott volna megverni sakkban. Az egyéves józansági évfordulóján hatalmas ünnepséget csaptak a központban, zenéltek, tüzet gyújtottak, "leginkább olyan volt, mint egy VHK koncert", meséli. Bástya a legrégebbi lakó, amint talál munkát, elhagyja a központot. Korábban asztalosként dolgozott, de most azt mondja, bármilyen munkát szívesen elvállal, legjobban segítő feladatot szeretne. (Fotó:
Bődey János / Index)
A terápiások minden nap több alkalommal csoportos beszélgetéseken vesznek részt, amelyek központjában a „kemény szeretet” áll. Ez azt jelenti, hogy a terápián a konfrontatív visszajelzéseknek meghatározó szerepe van, nem finomkodnak, nem kedveskednek, a kőkemény őszinteséget tartják célravezetőnek. Pláne, hogy a tagadás a függés tipikus hozadéka, legtöbben az ivást, drogozást csak átmeneti, rossz szokásnak tartják, amiről úgy vélik, képesek kordában tartani. A terápián napról napra mindenki kimondja, hogyan látja saját magát és a többieket, miként változott meg élete a szerhasználattól. De ebbe beletartozik az is, hogy egymás testszagáról értekeznek, ahogy az is, hogy az egész csoport előtt tárgyalják ki a legmélyebb titkokat. Például azt, hogy valakit ezért vagy éppen azért köröz a rendőrség. „A drogfogyasztók egoisták, akik hajlamosak saját magukat mindennek a középpontjába helyezni. Önsajnáló, manipulatív, másokat hibáztató és tagadó magatartásukra egyaránt alkalmas válasz a közösségi lét, és az a kötelezettség, hogy csak a többiekkel együtt létezhetnek a terápia ideje alatt” - állítja a központ vezetője, aki szerint a gyógyulásnak semmi köze az akaraterőhöz. „Ez elsősorban egy lelki betegség, amit lelki úton lehet gyógyítani. Olyan világot kell kialakítani a gyógyuló körül, ami neki is oké, és akkor sikerrel járhat”. (Fotó:
Bődey János / Index)
A terápiások fázisokban gyógyulnak, életük egyre szabadabb. A legkötöttebb a nulladik fázis, ami egy hónapig, 50 napig tart, ekkor a szenvedélybeteg nem lehet egyedül, még levelet sem kaphat kintről. A közösségből a mentora folyamatosan mellette van, és mindenben segíti. Ezután fokozatosan egyre szabadabb: telefonálhat, kimehet a városba kenyeret venni, majd végül egyedül is távozhat rövidebb időkre. (Fotó:
Bődey János / Index)
A komlói intézményben kevés zárt tér van, a szobák puritánok, plakátok, fényképek sincsenek a falakon, az egyik terápiás szerint azért, mert a kinti fogódzkodók hiánya a belső koncentrációt segíti. Azokat a tárgyakat, amiktől valaki nagyon függ, lehet az egy ruhadarab, egy drogos vagy piás szimbólumokkal díszített póló, a lemondás polcára rejtik. Előfordult, hogy valakiről annyira lemondott lélekben a közösség, hogy szimbolikusan betuszkolták a polcra. Korai volt róla lemondani, mert öt éve tiszta, az Egyesült Államokban él. (Fotó:
Bődey János / Index)
Gábor 41 éves, korábban tanárként dolgozott, kilenc hónapja van Komlón. Ez az első terápiája, súlyos alkoholizmusából szeretne meggyógyulni. Sokáig nem ismerte be magának, hogy beteg. „2001-ben ismertem meg a feleségem, akinek már akkor azt mondták ismerősök a hátam mögött, hogy alkoholista vagyok. Már akkor a mindennapi életem része volt az alkoholfogyasztás, a függést viszont magamnak nem ismertem be” - mondja. Ma már függő személyiségnek tartja magát, és visszaemlékszik, hogy gyerekként is mindig függött valamitől, vagy valakitől, például a táborok után képtelen volt visszarázódni saját közegébe, mindig a tábori gyerekek társaságát kereste.
Rómába járt egyetemre, festő szakra, itthon olasz és rajztanári egyetemi szakokon is végzett, mindig volt munkája, és szerető családja is. „Ennek ellenére bármi jó történt velem, csak arra gondoltam, hogy minden szar, ha nincs pia. Tanárként soha nem ittam, de munka után a vége felé már napi három-négy liter bort fogyasztottam el. Hazafelé a buszon már azon matekoztam, hogy van nálam hatszáz forint, akkor abból betérjek-e valahová inni, vagy vegyek inkább egy palackot. Két-három éve durvult be a dolog, verbálisan nagyon agresszív lettem, keserűségeimet a legközvetlenebb hozzátartozóimra, a legszeretőbb közegre okádtam rá. Elmentem egy pszichiáterhez, és ő javasolta a terápiát, de csak azután határoztam el magam, hogy a feleségem elzavart” - meséli. Hazaköltözött a szülővárosába, majd tíz nappal később már Komlón volt. Az elvonástól köszvényrohamai voltak, babszem méretű pattanások nőttek a testén, ízületi fájdalmakkal küzdött. Viszont azóta a feleségével kibékültek, és azt mondja, ha befejezte a terápiát, közösen folytatják életüket. „Az itteni történetek közül a szerencsésebbek közé tartozom.” (Fotó: Bődey János / Index)
Rómába járt egyetemre, festő szakra, itthon olasz és rajztanári egyetemi szakokon is végzett, mindig volt munkája, és szerető családja is. „Ennek ellenére bármi jó történt velem, csak arra gondoltam, hogy minden szar, ha nincs pia. Tanárként soha nem ittam, de munka után a vége felé már napi három-négy liter bort fogyasztottam el. Hazafelé a buszon már azon matekoztam, hogy van nálam hatszáz forint, akkor abból betérjek-e valahová inni, vagy vegyek inkább egy palackot. Két-három éve durvult be a dolog, verbálisan nagyon agresszív lettem, keserűségeimet a legközvetlenebb hozzátartozóimra, a legszeretőbb közegre okádtam rá. Elmentem egy pszichiáterhez, és ő javasolta a terápiát, de csak azután határoztam el magam, hogy a feleségem elzavart” - meséli. Hazaköltözött a szülővárosába, majd tíz nappal később már Komlón volt. Az elvonástól köszvényrohamai voltak, babszem méretű pattanások nőttek a testén, ízületi fájdalmakkal küzdött. Viszont azóta a feleségével kibékültek, és azt mondja, ha befejezte a terápiát, közösen folytatják életüket. „Az itteni történetek közül a szerencsésebbek közé tartozom.” (Fotó: Bődey János / Index)
Az intézet specialitása a mozgás-, zene- és színházterápia. Minden ebéd után közösen zenélnek, az elfogyasztott borsos tokány után előkerülnek a hangszerek, és már egyáltalán nem úgy érzem magam, mintha egy drogrehabon riportoznék, hanem mintha egy furcsa osztálytalálkozóra keveredtem volna. A művészeti csoport padlófűtéses teremben zajlik, a mezítlábas szenvedélybetegek kézen fogva, bizarr testhelyzetekbe tekeredve vonaglanak, szúnyogcsípések lecsapását imitálják saját magukon és egymáson is, szaladgálnak, olykor pedig csak annyi a feladat, hogy mélyen bele kell nézniük egymás szemébe. A szembenézés a drogfüggőkre ugyanis nem jellemző, tipikusan elkerülik a tekintetet. (Fotó:
Bődey János / Index)
1994 óta folyik a művészetterápia Komlón, Miodragovits Vince vezeti a programot, hetente egy-két alkalommal tart csoportfoglalkozásokat. Ugyanilyen csoportokat tart fiatalkorúak börtönében, hátrányos helyzetű gyerekeknek, és mint mondja „bárkinek, csak a normálisaknak nem.” Évente két-három új darabot próbálnak, most Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából című művén van a sor, az előző munka egy Shakespeare, az az előtti Orwell Állatfarmja volt. „Nem csak függő darabokat veszünk elő, inkább az élethelyzetekre koncentrálunk. A lényeg a terápiában az, hogy a művészettel kilépjenek a megszokott köreikből. A függők nem gyakran csinálják végig azokat a dolgokat, amiket elkezdenek, de itt ezt muszáj végig vinniük” - mondja Miodragovits, én pedig arra gondolok, hogy ember legyen a talpán, aki egy ennyire stresszes helyzetet, amit egy valódi színházi előadás jelent, egy korty alkohol, és minden fajta tudatmódosító nélkül végigcsinál. A Hajnóczy darabot október 18-án a pécsi Harmadik Színházban adták elő a terápiás közösség tagjai, nagyjából száz fős, szakmai közönség előtt. "Ha találtok a színházban alkoholt, ne igyátok meg. Ha találtok drogot, ne használjátok el" - indítja útjukra az intézetvezető Komlóról Pécsre a függőket. A pécsi előadás a legprofibb színházi élményt adja, legkevésbé sincs olyan érzése a nézőnek, hogy amatőr színjátszókat figyel lélegzetelállítva. (Fotó:
Bődey János / Index)
A pécsi színházi előadás után beszélgetek a közösség egyik tagjával, aki elmeséli, hogy 17 éves korában hónapokig rendszeresen megerőszakolták, azt mondja, évekig ez volt az indoka a drogozásra. "Mindig valahogy arra jutottam, hogy jobb felejteni." Az utóbbi időben dizájnerdrogokat használt, és azoktól annyira leépült, hogy újra és újra megpróbálkozott a leszokással, most harmadszor van Komlón, négy hónapja él a központban. Érkezése előtt az utcán élt, az ott talált, koszos tűvel lőtte magát. Elfertőződött a seb, tályog lett a karján, amit ezért kis híján amputálni kellett. „Nekem a mozgás- és színházterápia segített a legtöbbet. Nem bírtam elviselni, ha megérintenek, ezeken a foglalkozáson viszont folyamatosan hozzá kell érnünk egymáshoz” - mondja. A darabban Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából című művéből merítettek a terápiások. Mindenkinek saját jelenete volt, találomra bemondott oldalszámok alapján a műből elolvasott szöveget kellett saját életükből vett élményeik szerint átírni. (Fotó:
Bődey János / Index)
A darab egyes jelenetei átütő feszültséget hordoznak, de minden feszített pillanatot felold valamilyen humoros epizód, például a "Bagdadban, ma nagy nap van, ülnek az arabok az ablakban" kezdetű örökbecsű nóta férfiasan öblös előadása. Az előadást követő taps után a terápiások elmondják élményeiket. "Zsolti vagyok, drogfüggő. Most nem használok drogokat, de ez csak egy dolog. Mert volt már ilyen időszak az életemben, amikor nem keresett a rendőrség, amikor nem taszított ki a társadalom, amikor normális emberi kapcsolataim voltak, amikor azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Öt éven át voltam tiszta, aztán minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. Még mélyebb pokol következett." Egy másik függő pedig így szól: "Nem vagyok beszédes, ami a segítőknek is feltűnt, ezért azt a feladatot kaptam, hogy minden este mesélnem kell a többieknek a kilencvenes évekről. Az a helyzet, hogy kurvára nem emlékszem a kilencvenes évekre. Mégis, minden este beszélek a többieknek." (Fotó:
Bődey János / Index)
A közösség a Komlóhoz közeli pécsi belvárosban egy saját lakást üzemeltet, ahol a bentlakásos terápiát sikeresen befejező függők lakhatnak még egy évig. A félutas lakás szerepe az, hogy a szenvedélybetegek intenzív intézeti kezelése után a rehabilitáció és az önsegítő csoportok közötti átmenetet biztosítsa. A korábban bemutatott Bástya is itt fog lakni. Az költözhet be, aki talál munkát, és ezzel rendszerint nem szokott gond lenni, a központot vezető Simicz Ferenc szerint a felépülő függő a lehető legjobb munkavállaló. A félutas lakás jelenlegi lakója öt hónapja egy pécsi pizzériában dolgozik, azelőtt soha, semmilyen munkája nem volt. „Mindig másokra, elsősorban az apámra támaszkodtam. Heroinoztam, mdpv-ztem, aztán hét évet voltam börtönben halálos közúti baleset okozásáért. Nem akarok hazamenni a városomba” - mondja. A központ fennállása óta eltelt 21 évben körülbelül 430 ember fordult meg az intézményben, van olyan, aki csak egy-két napig maradt, de nagyjából közülük minden negyediknek sikerült a rehabilitáció és azóta is rendben van az élete. (Fotó:
Bődey János / Index)
Rovataink a Facebookon