Tisza-gyilkosság, szabadkőművesek és az együttérzés nélküli szocializmus

Braun Ferenc, a képek készítője 1965-ben került be az akkor még Május 1. utcai - ez a a mai Hermina út - Mozgássérültek Állami Intézetébe. Ferenc egy gyerekkori baleset miatt volt mozgássérült, többször is kellett műteni. Mivel Ferenc már meghalt, és a képeket unokaöccse, Braun Antal jutatta el a Fortepanhoz a hagyaték megőrzése céljából, csak keveset tudni arról, mivel volt az élet akkoriban az intézményben. Ferenc testvérének a visszaemlékezései szerint a fiatal férfi körülbelül 3 - 3,5 fél évet élt a Május 1. úti intézményben, aztán munkát kapott egy telefongyárban és ezért ki kellett költöznie onnan. Az intézmény akkoriban állítólag elég jól működött, mert egy állami vezetőnek is bentlakó volt az egyik rokona, ezért kiemelt figyelmet és támogatást kaptak. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

A rendszerváltás előtti mozgássérült-és fogyatékosellátás egészen máshogy működött, mint a mai rendszer. A Hermina úti villa nem volt például akadálymentesítve, mindössze egy liftet szereltek fel az egyik hátsó falhoz, amikor beköltözött az intézmény. “Mivel a vasfüggöny keleti oldalán éltünk, az embergó miatt nem jutottak el hozzánk a modern gyógyászati eszközök sem. Ez csak akkor derült ki, amikor a hetvenes években utazni kezdtek a szakemberek, köztük én is. Akkor láttam, hogy mennyire máshogy csinálják ezt az egészet küldföldön, nem csak az eszközök, a szemlélet szintjén is” – mesélt karrierjének kezdeteiről Nádas Pál, aki 25 évig volt a Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskola, Szakközépiskola és Diákotthon címzetes igazgatója és 40 éve foglalkozik mozgássérültekkel. Nádas a Hermina úton is járt többször is, jól emlékszik például a villa gyönyörű arab termére. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

“A diákok egy része egy szabóüzemben dolgozott, amely főként abból élt, hogy a tűzoltóság egyenruháit gyártotta. Ez egyfajta védett munkahely volt, hiszen az állam volt a legfőbb megrendelő” – mesélte Nádas Pál. A szabadkőművességet azonban a szocializmusban betiltották, az intézményt államosították és egy egészen más hozzáállással kezdtek el foglalkozni a mozgáskorlátozott és fogyatékos gyerekekkel. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

Az államra a negyvenes évek közepén hirtelen szakadt rá a szociális ellátások feladta, amely addig nagyrészt az egyházak vagy magánszervezetek kezében volt. Az egyház egyrészt nem tudott mit kezdeni a háború miatt megsokszorozódott problémákkal, másrészt a szocialista rendszer egyházpolitikája sem kedvezett a pozíciói megőrzésének. A sok százéves beteggondozási és szociális ellátási tapasztalattal rendelkező szerzetesrendek kiszorulása nem csak anyagi nehézségeket okozott, sok szaktudás és munkaerő is elveszett így. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

Az országban először egy 1945-ös miniszterelnöki utasítás mondta ki, hogy a szociális gondoskodás az állam feladata. Az ellátórendszert ezután kezdték kialakítani kevés pénzből, kevés szakértelemmel, lényegében a semmiből, frissen államosított kúriákban és kastélyokban. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején ezért még csak egy féle szociális intézmény létezett, ami azt jelentette, hogy mindenkit, aki rászorult az intézményi elhelyezésre, ezekben az otthonokban helyeztek el. Egy intézményben éltek a fertőző betegek, az elmebetegek, a fogyatékosok, az idősek, illetve azok is ide kerültek életkortól függetlenül, akiknek nem volt fedél a fejük felett, megárvultak, vagy rossz volt a szociális helyzetük. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

A szociális szolgáltatások fejlődésének erősen gátat szabott az ötvenes évektől kezdve az az elképzelés, hogy a szocializmus megvalósulásával a szociális problémák meg fognak szűnni, így nem is kell velük addig sem foglalkozni. A fogyatékosság kezelése még a szociális szolgáltatásokon belül is egy mostoha terület volt, mert az ötvenes években a fogyatékosság alapvetően egyfajta devianciaként értelmezték a magyar társadalomban és az intézményrendszerben. A kérdésre elsősorban pedagógiai és egészségügyi kérdésként tekintettek, és az volt a cél, hogy a fogyatékos, mozgáskorlátozott embereket “kiokosítsák” és “kigyógyítsák” a fogyatékos létből. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

Ennek a felfogásnak a másik következménye az volt, hogy ameddig a “kigyógyítás” nem sikerül, addig is minél inkább elrejtették szem elől a fogyatékkal élőket: vidéki kastélyokba száműzték őket, messze a fővárostól. Budapesten a rendszerváltásig három-négy mozgássérülteket ellátó intézmény működött, köztük a legnagyobb a mai Marczibányi téren található, változó funkciójú Állami Szociális Intézet volt, amelyben főleg mozgássérült lányok éltek. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

A Marczibányi téren és a Hermina úton élő mozgássérült fiatalok a nyolcvanas évek végéig lényegében mindenféle szakképzéstől vagy speciális ellátástól elestek. A Hermina úti fiúkat kiközvetítették ugyan cégekhez, így munkahelyük általában volt, de munkájuk nem mindig. Ez a helyzet 1988-ban változott meg, amikor a Marczibányi téri intézmény irányítását egy fiatal szociális szakember, Lévai Péter vette át, aki a bentlakók rebilitációját, integrációját tűzte ki célul. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

Ennek keretében együttműködést kezdett a Dolgozók Gimnáziumával, a későbbi Kós Károly Gimnáziummal, és a Marczibányi téri diákok a Hermina úti épületben kaphattak gimnáziumi képzést. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

A mozgássérültek gimnáziuma 2001-ben átköltözött a Marczibányi térre, a patinás villa pedig azóta üresen áll. Hiába van épületnek fontos történelmi jelentősége, hiszen itt, az ebédlőben gyilkolták meg Tiszta István miniszterelnököt, a villa egyelőre senkinek sem kell. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)

A Magyar Nemzet egy 2011-es cikke szerint lényegében az sem teljesen tisztázott, hogy kié az épület. A zavart az okozza, hogy az állami egyfajta kárpótlásként 2009-ben az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközségnek (EMIH) adta az épületet. Az EMIH erdeti célja az volt, hogy oktatási intézményt alakítanak ki benne, ám az akkor már nyolc éve lakatlan épület annyira romos volt, hogy erre nem lett volna pénzük, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) pedig végül nem kötött velük szerződést. (Fotó: Braun Ferenc / FORTEPAN)