Üdvösségünk, égi ország!

A magányos fenyők éjszakája
Csak legalább fehér karácsony lenne – ahogy generációk óta eleik, ők is ebben reménykedtek. Meg abban, hogy majd kellenek valakiknek, hogy ők is megérzik azt, milyen fontosnak lenni. Életükben egyszer, igaz, épp életük végén, főszerepet játszani: díszbe öltözni, beragyogni egy család ünnepét vagy éppen elviselhetőbbé tenni az elviselhetetlent. De nekik idén csalódniuk kellett. Fehér karácsony se volt, fehér advent is alig. A havazás és a szikár, szikrázó fagyok helyett sokszor latyakos, rosszkedvű időben álltak, kezdetben délcegen, majd mind fásultabban.

A nyüzsgés egyre csillapodott körülöttük, eltűntek az utcákról emberek, a kutyás nénik, a sportlapot farzsebbe gyűrő férfiak, a szatyros-rongyos, pillepalackos boros hajléktalanok, utoljára a mogorva, köhögés közben véreset köpő fenyőárus is. Maradtak ők, az egykori reménységek, akiknek majdnem sikerült, akik egy hajszálnyira voltak attól, hogy. De nem lettek mások, mint magányos fenyők, akik senkikként sorvadnak el a sáros hólében. És amikor már másban nem, még abban reménykedtek, hogy legalább fehér karácsony lenne. Aztán még az se.

Hárman voltak. Kelet felől jöttek, napkelet felől, egy nagy aréna mellől, komor kaszárnyából.
Menyhárt szabolcsi fiú volt, kiskorában ha nem az anyja verte, akkor az apja, ha az se, akkor a srácok a falu végéről.
Gáspár középiskolás korában beleszeretett egy osztálytársába, aki a helyi diszkós barátnője volt. Ezután egy időn keresztül minden alkalommal rendszeresen megverte őt a diszkós pár kidobófiúja, ez csak akkor ért véget, amikor a lány kiment Svájcba konzumlánynak.
Boldizsár egy gyerekkori balesetben elvesztette a szüleit, a nagyszüleitől egy januári estén elvette a gyámügy, amit csak kicsit bánt, mert akkor már napok óta nem tudták fűteni a kis vályogviskót.
Amikor második ízben megszületett a megváltó, amiről senki nem tudott, Menyhárt, Gáspár és Boldizsár éppen szolgálatban volt. Se aranyat, se tömjént, se mirhát nem vittek a kis megváltónak, aki néhány naposan, kiszáradás, alultápláltság és vitaminhiány miatt elhunyt. És másnap megnyíltak a pokol kapui.

Az Állhatatosság Szobra

Durrbele Cézár, az Első Magyar Kézműves Influenszer-gyártó és -forgalmazó Kkt. junior sales managere eléggé berúgott a vállalati bulin. Ez volt az első munkahelye, igyekezett tartani a lépést a többiekkel, a hosszúlépést is, a rövidlépést is, aztán minden más rövideket is. Amikor felébredt, nyirkos, nedves fóliaszerű anyagot érzett maga körül. Hányingere volt és fájt a feje, de ezen nem csodálkozott. A fólián annál inkább. Körbetapogatott, de sehol nem talált rajta rést, nyílást, lyukat. Elővette a telefonját, hogy visszahozza az emlékeit. Fotók idétlen fejekkel és szintén részeg kolléganők ölelgetésével. És a végén egy videó.

Bekapcsolta, és ahogy elindult a felvétel, meghallotta az italtól fakó, színtelen hangját, beugrott neki minden. „Srácok, ez a garádzsony, ez már nem szeretettt meg a kis jézussszületése, hanem hogy költsük a pénzt, mintha nem lenne mázsnap, pedig van, mert van, mert ez a garádzsony, ez kétnapos ünnep, és azzz ünnep mázsnapja, az ugyanolyan kijózanodássss, mint az ivós mázsnapok, a fejfájással, meg hogy úristen, hová lett a pénzem! De én most ennek véget vetek! A garádzsonyi őrület elleni szimbólum szobra leszek, egycccsillió lájkért, az!”

Igen, akkor csinálták ezt, amikor meglátták hazafelé az utolsó kocsmából, ahonnan kirúgták őket, azt a fóliát valami félbehagyott építkezésen. És hogy akkor őt takarják be ezzel, hogy akkor ő lesz az Állhatatosság Szobra, aki ellenáll a karácsonyi őrületnek. Idegesen kezdte rángatni a fóliát, nem tudta, mióta van benn, de rosszul volt, fulladni is kezdett, hangja nem volt, de hiába is akart volna kiabálni, a vastag fólia az utca zaját is halk, tompa morajlássá szűrte. Újra elővette a telefonját, a nyirkos műanyag kicsúszott a kezéből, és darabokra tört. Durrbele Cézár nézte a nedves kövön a műanyag szilánkokat, és arra gondolt, hogy az advent, nos, az most tényleg a várakozás időszaka lesz. És a reménykedésé – hogy valakinek eszébe jut, hol is hagyták őt el.

Ennek híre megy

„Ez mi, Józsikám, de tényleg, mondjad már meg, ez mégis mi a büdös...” – Rátarti Jenő, Tápiószentgálfalva polgármestere rájött, hogy az ünnepi alkalomhoz mégse illene ezt a mondatot olyan ízesen befejezni, ahogy kikívánkozott volna. A falu betlehemes és karácsonyi ékessége, ahogy az elmúlt hetekben mindenki emlegette, egyáltalán nem volt betlehemes hangulatú, és pláne nem ékes. Józsi, a tápiószentgálfalvai községháza pénzügyi osztályvezetője, aki már nyugdíjból járt vissza, nem szívta nagyon mellre a dolgot, ivott egy kis házipálinkát, amit veszély esetére hordott magával, és sorolni kezdte.

„Hát nézze, polgikám, ugye volt ez az uniós pénz, meg a közbeszerzés, hogy betlehemes jászol és Mária, kis Jézus, három királyok, birkák, marhák...”

„Mirhák”, szólt közbe a polgármester.

„Na, szóval az egész cubehör, hogy ennyi és ennyi. De aztán nem várt költségek akadtak. Mert hát ugye az államtitkár úr keresztfia, aki itt van a megyénél, és megnyerte ezt a tendert, hát ő ugyebár még sose csinált ilyet, ki kellett adnia egy alvállalkozónak. Az alvállalkozó a kistérségi megbízott öccse volt, aki viszont közben kapott egy jobb munkát Bécsben, és itthagyta a cuccot az asszonynak, aki meg ukránokat tudott csak hozni. És közben ugye itt is elment tíz százalék, meg ott is elment tíz százalék, de hát Krisztus koporsóját se őrizték ingyen, már hogy stílszerűek legyünk, ugye.”

„És a jászol? Az egész hiányzik! Nem egy király van három helyett, hanem egy sincs. Se Mária, se Jézus, csak a galambok... Azok meg hogy?”

„Ez kérem, a művészeti koncepció. Hogy amikor elfogyott a pénz, vagyis a java, mondta a Kissné Icu a művházból, hogy a galamb a Szentlélek szimbóluma, és hogy végül is a betlehemi történetben a Szentlélek jelent meg, hát szimbolizáljunk minden szereplőt galambbal. Merthogy amúgy a fiától, aki most csinálta meg a Fidelitas helyi alapcsoportját, úgyis olcsón tudunk venni.”

Rátarti Jenő elvette Józsi kisüstijét, az utolsó cseppig kiitta, aztán elhajította az üveget. „Józsi, ennek híre megy”, mondta aztán savanyú arccal.

És nagyon is igaza lett: a Nemzeti Művészeti Akadémia betlehemes nívódíját abban az évben Tápiószentgálfalva „bátor és formabontó, mélyenszántó, mégis magasröptű” adventi performansza nyerte el.

Valakinek te is kellesz

A gyerekek már unták a sok egyforma, megnyerő képű Mikulást. Láttak a városháza előtt, a pláza előtt és a plázában, a metróállomáson, az állatkert felé vezető sétányon, Mikulások osztogattak szórólapokat és állítólagos alapítványok szórólapnak álcázott jótékonysági kártyáit. Mind egyforma volt, jóságosan dörmögtek, megkérdezték őket, hogy jól viselkedtek-e az évben, pedig azt amúgy tudniuk kellett volna, és végül, akármit is válaszoltak, adtak nekik egy szaloncukrot.

Anna látta meg azt a magányos mikulást. Épp befordultak egy sarkon, maguk mögött a hagyva a máskor forgalmas, most egyre elcsendesedő utcát, ahol már csak néhány otthagyott fenyő árválkodott magányosan, várva, hogy majd asztalosüzemek martaléka legyen, vagy tüzelővé aprítsák – szóval ekkor, szinte a semmiből bukkant fel. Műanyag volt, és... És nem volt szép. Sőt, csúnya volt. Az arcát és a szemüvegét olyan szembeszökő igénytelenséggel dolgozták ki, mint ahogy egy munkahelyi menzán lökik az ember elé az előző napi borsólevesből lett borsófőzeléket, a szakálla és ruhája értelmezhetetlen pöttyökkel volt megszórva, a telizsáknak szánt valami szó szerint a vállán volt, mitha egyensúlyozóművész lett volna. Ez volt a világ legcsúnyább hóembere – de Anna és Emma egyből beleszerettek.

„Látod, valakinek te is kellesz”, gondolta magában a műanyag mikulás elégedetten, amikor elindultak vele hazafelé. Azt akkor még nem tudhatta, hogy a szülők heves tiltása miatt néhány óra múlva egy szeméthalom tetején végzi majd. De talán ha tudja is, az se számít: abban a néhány órában, életében először, és akkor egyszer, boldog volt.

A dekoratőr

Felsál Béla egy reggel arra ébredt, hogy dekoratőr szeretne lenni. Ez őt magát is meglepte kissé, hiszen világéletében hentes-mészáros volt, a szülei szintén hentes-mészárosok voltak, az ő példájukat látta kiskorától kezdve, az ő üzletüket vette át felnőttkorában, és soha nem is akart más lenni, mint hentes-mészáros. És most tessék, most itt van ez a dekoratőrség. Elgondolkodva iszogatta a kávéját, közben azt nézegette, hogy a viaszosvászon abroszuk mennyire nem illeszkedik színben és motívumokban a konyhai tapétához. Aztán észbe kapott, hogy mit is csinál, és belátta: ha egyszer felébredt benne a dekoratőrködhetnék, ha hívja a vére, hogy díszítsen, annak nem szabad gátat szabni. És másnap már megújult külsővel nyitott ki Felsálék kis hentesüzlete.

Gáspár, Menyhárt és Boldizsár, miután elhelyeztek néhány nagy kék-fehér betontömböt egy forgalmas adventi vásárban – az azoknak lépten-nyomon nekiütköző vásározók őszinte bosszúságára –, páncélozott teherautójukkal a főtérre indultak. Úgy volt, hogy leváltják a szolgálatból Magdolnát és Józsefet, akik már négyszáz túlórája szobroztak a kis Jézus betlehemes jászla előtt.

Ekkor, pontban délután hat óra hat perc hat másodperckor megnyíltak a pokol kapui (minden másképp történt volna, ha második eljövetelekor kis Jézus nem hal meg néhány naposan, de ezt sem Gáspár, sem Menyhárt, sem Boldizsár nem tudta, így azt se, hogy nekik ehhez volt-e bármiféle közük). Egy pillanatra hatalmas zaj támadt, aminek sosem hallott csend vette át a helyét. Az emberek megmerevedtek, és mozdulatlanul nézték, ahogy Belzebúb és az ő földi helytartói a betlehemes felé indulnak. Magdolna agyában egyetlen strófa ismétlődött: Biztos itt lakik a Jézus Krisztus, Biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Aztán csend lett és sötét.

Ők voltak a legszebbek. Mindig kinevették azt a torz Mikulást a sarkon, akire senki rá se nézett. Bezzeg ők! Előttük megálltak az emberek! Néha össze is súgtak. Sokszor úgy érezték, a szemükkel vetkőztetik őket, néha pedig ez valójában is megtörtént, de ez egyiket se zavarta. Várták a karácsonyi vásárt, az év fénypontját, a legnagyobb forgalmat, a legtöbb csodálót.

Egy gyertya, az rontott el mindent. Egy gyertya az adventi koszorún, és egy feledékeny, felelőtlen ember. A bolt szinte porig égett, ők a hőtől kitört-kirobbant kirakatüvegen át az utcán landolva úszták meg, hogy a lángok martalékává váljanak. De ahogy álltak ezután elcsúfítva, leakciózott termékeket reklámozó szánalmas torzóként, úgy érezték, jobb lett volna a tűzhalál. Csak hát senki nem választhatja meg a sorsát.

Igen, én is így kezdtem, tesó. Én is álltam ott, ahol te. Igen, én se szerettem idenézni. Oda, ahol most ülök. Ki tudja, talán mert éreztem, hogy egyszer ott kötök ki. Mármint itt. Jó, jó, nem azt mondom, hogy te is, tesó, oké, nincs harag, ugye? Béke van, szeretet a szívben. Másunk úgyse maradt, tesó, nem igaz? Persze, nézz ránk olyan szomorúan, mintha átéreznéd, mintha neked se lenne épp egy filléred se, meg otthonod se. Vagy csak belegondolnál, hogy ha a szép kis lakásodat elvinné a bank, az asszony, a gyerek... Oké, tesó, ezt se azért mondom, nincs harag, ugye? Kérsz szaloncukrot? Vagy egy kis bort inkább? Jól jön az, hidegek az éjszakák. Igen, jószívvel, tesó. Tudod, hogy mit adunk, az nem azon múlik, hogy mink van. Hanem hogy mit akarunk adni.

„Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe, és kérdezősködtek: Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat. Ennek hallatára Heródes király megriadt, s vele egész Jeruzsálem.”

Állt a sorfalban, nézett maga elé. Az anyja jutott eszébe, a kis borsodi falu, ahol felnőtt, a hittanórák, Gábor atya. És Máté evangéliuma. Lassan jött fel a gyomrából a düh. De ahogy feljött, elöntötte az egész testét, épp úgy, mint amikor Gábor atyát látta az anyja szoknyája alá nyúlni. Nem értette, mit keres itt, úgy érezte, nem azzal védi a jászolt, hogy most a jászolt védi.

„Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe, és kérdezősködtek: Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat. Ennek hallatára Heródes király megriadt, s vele egész Jeruzsálem.”

Állt a sorfal előtt, háttal a fenyőnek. Tibiék valahová eltűntek, vittek néhány szánkót is. Az anyja jutott eszébe, a meséi a gyerekkoráról, a bujkálásról. És Máté evangéliuma. Lassan jött fel a gyomrából a düh. De ahogy feljött, elöntötte az egész testét. Nem értette, mit keres itt.

De aztán, pontban délután hat óra hat perc hat másodperckor megnyíltak a pokol kapui. És minden mindegy lett.