Az Észak pokla baromság, de mégis mindenki imádja

Van hosszabb és nehezebb kerékpárverseny is, de egyik sem tudott olyan kultikussá válni, mint az Észak poklának is elkeresztelt Paris–Roubaix. A Párizsból, illetve egy jó ideje az agglomerációjából induló, Észak-Franciaországig tartó közel 260 kilométer az állhatatosságról, a szenvedni tudásról, a tökéletes taktikai érzékről, egy jó adag szerencséről és a macskakövekről szól.

Ez a verseny egy baromság. Úgy dolgozol, mint egy állat, még pisilni sincs időd, nedves az alsód. Tekersz a sárban, elesel, ez egy rakás szar"

– nyilatkozta még 1985-ben Theo de Rooij, aki egy bukás miatt elvesztette az esélyét, hogy nyerjen. Aztán amikor megkérdezték, indulna-e újra, gondolkodás nélkül rávágta:

Persze, ez a legszebb verseny a világon."

De Rooijhoz hasonlóan nyilatkoztak más bringások is, Chris Boardman csak ezt mondta: „Ez egy cirkusz, én pedig nem akarok az egyik bohóca lenni." 

Az országúti kerékpározás hőskorában, a 19. század végén még csak álom volt, hogy tükörsima aszfalton lehessen gurulni, a legtöbb út burkolatlan volt, jobb esetben kockakővel kirakott. Az 1896-ban indult Paris–Roubaix tehát nem sokban különbözött másoktól. A szervezők és a kerékpárosok sem valami extremitást keresve mentek a rázatókon, egyszerűen nem volt más. Az évtizedek során természetesen egyre több út kapott minőségi burkolatot, így lassan-lassan szinte teljesen elfogytak a kockaköves szektorok. Dráma és hősök nélkül nem működhetett igazán a Paris–Roubaix sem, és mivel a lélekrázó utak mindkettőt biztosítják, meg kellett tartani azokat.

Az 1960-as években kaptak észbe a szervezők, hogy macskakövek nélkül elveszítheti jellegzetességét a verseny – mezőnyhajrás futamokat bárhol látni, de a Paris–Roubaix tényleg az klasszikus, ahol sokszor egyedül érkezik meg az első – , így elkezdték vadászni azokat az utakat, ahol még ilyen burkolat volt. Leginkább a mezőgazdasági területek jöhettek számításba, ahol a gazdák ugyan nem bringáztak, de arra a durva macskaköves is tökéletesen megfelelt, hogy a traktoraikkal hazapöfögjenek.

A pavé-k, ez a macskaköves út francia neve, megtalálása olykor kincskereséshez vált hasonlóvá, a térképeken sok egyáltalán nem is volt jelölve. 2002-ben például egy idős nő visszaemlékezései alapján ástak ki egy utat a sár alól. A macskakőre ma pedig már annyira vigyáznak, hogy külön civil egyesület küzd a fenntartásukért. Egy-egy versenyen az össztávból úgy 50 kilométernyi a kockaköves rész, ami 20-30, a hossztól és az út állapotától függően különböző nehézségű szakaszt jelent.

A macskakőben persze semmi élvezetes nincs, a hol jobban, hol durvábban megfaragott és összeillesztett kövek ráznak, mint a centrifuga, idegesítő és fizikailag is megterhelő tekerni rajtuk. Nem véletlen, hogy sok bringás, ha talál egy simább padkát, vagy egy vékony betoncsíkot, lemegy az útról. De a rázás, csak az egyik kellemetlenség, az éles köveken bármikor könnyű defektet kapni. Pótkereket viszont nem, mert a szűk utakon a csapatkísérő autóknak nincs esélyük előrejönni. Ezt a nézők is tudják, ezért is látni sokukat, akik merő jófejségből saját kerékkel állnak az út szélén, és oda is adják, ha egy bringás bajba kerül.

Macskaköves versenyeket Belgiumban is rendeznek (Gent–Wevelgem, Flandriai körverseny és még számtalan kisebb futam), de az ottani utak nagy része most is állandó használatban van, emiatt sokkal jobb állapotban is. Chris Horner szemléletes példáján megérthetjük, mi a különbség.

Felszántottak egy földutat, fölé repültek egy helikopterrel, aztán kidobáltak a köveket belőle. Ez a Paris–Roubaix."

Tom Boonen szerint pedig azért különlegesebb a Paris–Roubaix, mint a belgiumi versenyek, mert az ottani kockaköves szakaszokat már mindenki fejből tudja, mert egy csomó kis klasszikus útvonalában is benne vannak.

A Paris–Roubaix-nél ideális időjárás nem létezik. Ha száraz az idő, a bringásokat belepi a por, olykor ki sem látszanak a maguk és az autók által felvert felhőből, ha meg esik, könnyen dagonyává válik a pálya egy része, csak a megfáradt kerékpárosok szeme fehérje világlik ki az arcukra fröccsent sárból. A portól, sártól csúszós kövön és a kátyúk miatt mindig sok a bukás, ez is orosz ruletthez teszi hasonlóvá a versenyt. 

A versenyt a nehézségei és a próbára tevő körülmények miatt is nyugodtan lehet pokolinak nevezni, de az Észak pokla elnevezésnek eredetileg semmi köze nem volt a kerékpározáshoz. Az első világháborúban a németek és a franciák hosszú állóháborút viseltek egymással Észak-Franciaországban, a földdel tették egyenlővé a vidéket. A háború után egyből a Paris˜–Roubaix újraélesztésén gondolkodott az az L'Auto nevű lap, amelyik a Tour de France-t is kitalálta és működtette a kezdeti időkben. A L'Auto két munkatársa felderítőútra ment északra, hogy eldöntsék, van-e esély megszervezni a versenyt. Elborzadva számoltak be élményeikről.

„Bombatölcsérek egymás után megszakítás nélkül, lövészárkok vonalai, szögesdrótok ezer darabra szakadva, éles lövedékek az útszélén, itt és ott, sírok. Csak a vidám trikolórokkal díszített keresztek hoznak megkönnyebbülést" – írta Victor Breyer.

„A széttört fák úgy néznek ki, mint a csontvázak, az utak széttörtek, kátyúsak vagy bombák által szétszaggatottak. A növényzet szegényes, borzasztó állapotban lévő katonai járművek helyettesítik. A falusi házak csak csupasz falak, a lábazatuknál rengeteg törmelék. Itt, ez valóban észak pokla" – számolt be Eugène Christophe. Ez azonban nem tántorította el a szervezőket attól, hogy 1919-ben is megrendezzék a Paris–Roubaix-t. Nem volt ebben semmi meglepő, a legelsőnél is hasonló játszódott le.

A pályát autóval és kerékpárral először bejáró Breyer teljesen elcsigázottan, átfagyva és nyakig sárosan ért el Roubaix-ig. Először le akarta fújni a versenyt, de egy forró zuhany és egy jó étkezés után megváltoztatta a véleményét. 

Az első néhány Paris–Roubaix a mai klasszikus értelemben véve nem volt igazi országúti verseny, mert a kerékpárosok motoros vagy autós felvezetéssel mentek. Az ezt amúgy is használó pályabringások lettek az első győztesek. Ez sem volt véletlen, mert a verseny kiagyalói, Théo Vienne és Maurice Pérez az általuk felépíttetett roubaix-i velodromot is népszerűsíteni akarták, amellett, hogy a két malomtulajdonos saját üzletük és a város fellendülését is remélte a nagyot szóló bringaversenytől.

A Paris–Roubaix hamar népszerű lett, a legjobb, a korai Tourokról is ismert bringások is egymás után szerezték a győzelmeket, de igazán a második világháború után kezdett legendássá válni a verseny.  Több sportlap 1948-ban tette le egy világkupához hasonló rendszer alapjait, amivel a legnagyobb és legtehetségesebb bringásokat is arra ösztönözte, hogy vegyenek részt többek között a Paris–Roubaix-n is.

Ha végignézzük a nyertesek névsorát, ott találjuk Fausto Coppit, Louison Bobet-t, Jan Janssent (mindannyian Tour-győztesek), a mindent megnyerő Eddy Mercxket, a mindhárom nagy körversenyt behúzó Felice Gimondit, Rik Van Looyt, aki először nyerte meg mind az öt nagy tavaszi klasszikust. A Paris–Roubaix-n egy győzelem is halhatatlanságot jelent, de több duplázó és triplázó is van. Az olasz Francesco Moser három egymást követő évben tudott nyerni, de a csúcsot két belga tartja, Roged De Vlaeminck az 1970-es években négy győzelmet szerzett, a karrierjétől éppen a Paris–Roubaix-n búcsúzó Tom Boonen a kétezres években vált legendává.

Nem úgy, mint az 1981-ben nyerő Bernard Hinault, aki egyszerűen hülyeségnek nevezte a Roubaix-t. Hétszer bukott, majd egy kutya is a kerekei alá került. Ezen annyira felhúzta magát, hogy mindenkit faképnél hagyott.

Látjuk, maguk a versenyzők ellentmondásosan viszonyulnak a Paris–Roubaix-hoz, egyszerre szeretik és gyűlölik, de az egyértelmű, hogy a nézők milliói megőrülnek érte.

A 115. Paris–Roubaix-t itthon az Eurosport 1-en követhetik élőben vasárnap 11 órától

Borítókép: Franck Fife / AFP.