Ivan Basso: Megpróbáltam leigazolni Valter Attilát, de ő már másik szint

Szerdán bemutatták a 2022-es Giro d’Italia első három, magyarországi szakaszát. Mit gondol az etapokról?
A mezőny három csodálatos napnak néz elébe Magyarországon, ebben biztos vagyok. Az első szakasznak érdekes lehet az emelkedős befutója Visegrádon, azt pedig remek ötletnek tartom, hogy a második etapot, az időfutamot Budapest belvárosában tartják. Az időfutam mindig különleges, hiszen a versenyzők egyenként indulnak, most pedig gyönyörű környezetben fognak tekerni egy remélhetőleg szép szombati napon. A harmadik etap pedig Kaposvárról indul a Balaton felé, ami Magyarország egyik legfontosabb területe.

A sajtótájékoztató után Kaposvárra utazott. Volt abban esetleg valamennyi szerepe, hogy a harmadik szakasz onnan fog elrajtolni?
Nem, semennyi. Én egy olyan csapatnak a menedzsere vagyok, aminek a szponzora a Kometa. A Kometának Kaposváron is van egy gyára, de a Grande Partenzához és a szakaszok tervezéséhez semmi közöm nem volt. Nem is tudom pontosan, milyen szempontok alapján jelölték ki az útvonalat. 

Személyesen is bejárta az útvonalakat?
Én is csak a prezentációt láttam, valamint Budapestet és Kaposvárt. Ahogy mondtam, én csapatmenedzser vagyok, ráadásul az EOLO–Kometa még nem kapott meghívást a versenyre. Természetesen bízunk a szabadkártyában, a tavalyi eredményeink önmagukért beszélnek, de még sokat kell dolgoznunk azon, hogy elindulhassunk, hiszen csak két kártyát osztanak ki. A legutóbbi Girón nagyot szólt a sikerünk a Zoncolanon, jól szerepeltek a versenyzőink, szeretnénk bizonyítani, hogy nem egyszeri eset volt.

Két magyar versenyző, Dina Márton és Fetter Erik is az ön csapatát erősíti. Amennyiben megkapják a szabadkártyát, mennyi esélyük van bekerülni a Giro-keretbe?
A két magyar bringás a legjobbak közé tartozik a csapatban. Alapkövei a projektünknek, és az ő példájuk is mutatja, mennyit fejlődött a magyar kerékpársport. Rajtuk kívül pedig három fiatal magyar erősíti a juniorcsapatunkat, szóval van utánpótlás is. Ha ott leszünk a versenyen, akkor biztos, hogy nevezünk magyar bringást. Persze azt is mérlegelni kell, hogy a Giro időpontja egybeesik a Tour de Hongrie-éval, és természetesen ott is szeretnénk hazai versenyzőt indítani. De ezt majd néhány hónap múlva elég lesz eldönteni. Az egyértelmű, hogy Dina és Fetter is megüti a Giro szintjét, előbbi tavaly már meg is mutatta ezt.

Magyarországon jelenleg Valter Attila a legsikeresebb országúti kerékpáros. Róla mit gondol?
Valóban neki van a legnagyobb neve, főleg a tavalyi Giro óta. Remek srác, barátságos, a közönséggel is jól kijön.

Nagyon bízom benne, hogy Dina és Fetter is eléri, sőt meg is haladja majd az ő szintjét, szerintem jó úton járnak, 2022-ben erős évre számítok mindkettőjüktől.

Valter azt mondta, hogy nagyon szeretné megnyerni a legelső, visegrádi szakaszt. Ön szerint van esélye bármelyik magyar versenyzőnek erre?
Pontosan nem tudom, milyen emelkedő vezet a célig, azon sok múlhat. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy az első nap mindig különleges, hiszen ekkor minden versenyző friss még, ráadásul nagy a tét, hiszen a győztes viselheti másnap a rózsaszín trikót. Elhiszem, hogy Attila nagyon szeretne nyerni, de lesz rajta kívül még 100 versenyző, aki hasonlóan gondolkozik.

Azon túl, hogy ön az EOLO–Kometa menedzsere, egyben annak társtulajdonosa is Alberto Contadorral. Sokan tudják, hogy a barátságuk még a Saxo–Tinkoff-időkben kezdődött, de már akkor beszéltek arról, hogy egyszer közös csapatot szeretnének indítani? Milyen most a munkamegosztás?
Igen, már akkor is volt egy ilyen célunk Albertóval. Egyrészt a csapat is a miénk, másrészt van egy közös kerékpármárkánk, az Aurum. Alberto viszi azt a vonalat, én pedig a klubot, ezenfelül az ő testvére, Fran az elnöke mindkét szervezetnek. Még mindig tanuljuk ezt az oldalát a sportnak, próbálunk legalább annyit visszaadni a kerékpározásnak, mint amennyit mi kaptunk.

Mentorálják is a versenyzőket?
Igen, megosztjuk a tapasztalatainkat, és olyan szakembereket szerződtettünk, akiket még aktív pályafutásunk alatt ismertünk meg, legyen az sportigazgató, szerelő, masszőr, pszichológus vagy sofőr. Csak olyanokat hoztunk ide, akikről tudjuk, hogy náluk jó kezekben vannak a bringásaink.

Hogyan tudja a csapatvezetői munkát összeegyeztetni a családi áfonyafarmmal?
Őszinte leszek, már nem dolgozom ott olyan sokat. Iszonyatosan kinőtte magát, tényleg családi vállalkozásnak indult, de ma már hatalmas üzlet. Persze kimegyek még mindig, mert bár nem könnyű meló, ugyanakkor teljesen kikapcsol. Ott vagyok a természetben a családommal, remek időtöltés.

Marad ideje a kerékpározásra?
Hogyne! Sőt futok is. Viszont már nem szoktam olyan sokat tekerni, maximum 2-3 órát egy alkalommal, nem azért csinálom, hogy megerőltessem magam, hanem az élvezet kedvéért, és persze formában is tartom magam. Futni pedig a fiammal szoktam járni.

Róla korábban azt mondta, tehetséges biciklis. Van esélye arra, hogy profi legyen, egyáltalán szeretne azzá válni?
Meglátjuk. Fiatal még, nem is erőltetem rá. Mindig azt mondom neki, hogy azért sportoljon, hogy egészséges legyen testileg és lelkileg is. A gyermekek számára ez a legfontosabb. Aztán ha kiderül, hogy kiemelkedő és tehetséges, akkor hajrá, menjen profinak! Ha nem, az sem gond, mert a bringán töltött éveket és emlékeket senki nem veheti el tőle.

Önnek melyik volt a kedvence?
Egyértelmű. Amikor 2010-ben nyertem a Zoncolanon.

Miért volt az annyira különleges?
Az egy különleges hegy. Előtte több szakaszon sem sikerült nyerni, aztán a Zoncolanon elért siker alapozta meg az összetettbeli győzelmemet. Nyilván vannak még jó emlékeim, mint például az első profi szakaszsikerem vagy éppen a 2004-es Tourmalet (ahol Lance Armstrongot verte meg a hegyi befutónál – a szerk.), de a Zoncolan egy másik műfaj.

Az elmúlt másfél-két évtizedben az emberek a doppinggal azonosították az országúti szakágat, de mintha elkezdődött volna a tisztulás. Ön hogy látja, hol tart most a kerékpársport?
Néhány évvel ezelőtt elindult a változás útján. Átláthatóbb, hitelesebb, megbízhatóbb. Ugyanúgy látom, mi zajlik a színfalak mögött, mint régen, és teljesen más. Tisztulunk valóban. Persze még hosszú út áll előttünk, és nagyon sokat számít, hogy kívülről milyen a megítélés.

Újabban már pozitívak az eredmények szerencsére. Illetve ez nem csak szerencse, emögött elhatározás és munka van. Hiszen már nincsenek akkora botrányok sem, mint régen.

Mennyit fejlődtek maguk a kerékpárok az elmúlt időszakban? Össze lehet hasonlítani a mostani gépeket azokkal, amiket az ön idejében használtak?
Folyamatos a fejlődés, hiszen valamennyire ez is már technikai sportnak számít. A legnagyobb változás 2005-2006 környékén jött, amikor az aluvázat karbonra cserélték. Azóta magát a karbont is fejlesztik, plusz a felniket, gumikat, sőt a mérési módszereket is. A váz egyre könnyebb, mégis masszívabb és kényelmesebb. Az aerodinamikán is folyamatosan kísérleteznek, és hol van még a vége?! Amíg mi most éppen beszélgetünk, addig valakik már azt tervezik, hogyan fog felépülni egy versenykerékpár 10 év múlva. 

Már nem is karbon. 3 évvel ezelőtt ezt el tudta volna képzelni? Ugye, hogy nem.

Egyáltalán nem. Mennyibe kerül most a legjobb versenygép?
15 000 eurónál indul, de akár 25-30 000-re is rúghat.

Általánosan elfogadott vélemény, hogy a három háromhetes közül kiemelkedik a Tour de France. Ön szerint, objektíven, melyik a második legnívósabb?
Olaszként természetesen a Girót mondom, hiszen számunkra az még a Tournál is többet jelent. Persze tudjuk, hogy az az első, viszont a Giro szerintem egyértelműen a második a sorban. A tavalyi verseny kiemelkedő volt, rengeteg bajnok mérette meg magát, ugyanakkor a Vuelta is hasonlóan nívós, nehéz sorrendet felállítani. Mindegyiknek megvan a maga karaktere. Ugyanez a helyzet az egynaposoknál. Melyik a fontosabb, a Milano–San Remo vagy a Paris–Roubaix? Nekem van erre egy sajátos válaszom: a májusi kedvenc versenyem a Giro, a júliusi a Tour, az augusztusi pedig a Vuelta.

Ön szerint a maiak közül képes arra valaki, hogy mindhármat megnyerje?
Tadej Pogačar igen.

Mármint egy év alatt...
Ja, úgy érti? Az lehetetlen. Azt el tudom képzelni, hogy egy évben kettőt behúz ugyanaz az ember. Két nevet is tudnék mondani.

A két szlovén?
Igen, Pogačar és Primoz Roglič. Néha olyan, mintha egy másik ligában játszanának, egészen elképesztőek.

Mi kell ahhoz, hogy valaki eljusson arra a szintre, mint ők?
Az, hogy ez legyen az egyetlen álmuk. Hogy feláldozzanak érte mindent. De ez nem csak a kerékpárra vonatkozik, hanem bármilyen sportra. Ha valaki 6-7 éves korában arról álmodozik, hogy valamiben ő lesz a legjobb, az jó kiindulópont. Aztán 14-15 évesen egyre több munkát kell bele fektetni, 17-18 éves korban pedig elválik, hogy valakiből lehet-e profi, vagy nem. Roglič nyilván az ellenpélda, aki 22 éves koráig síugró volt, és csak utána ült át a biciklire, de hozzá hasonló csak nagyon ritkán születik.

(Borítókép: Ivan Basso. Fotó: Papajcsik Péter / Index)