Vendel
6 °C
21 °C

Az öt legütősebb érv amellett, hogy 2016 jó év volt

2016.12.31. 00:16

Egy év végi összefoglalónál nem szokás takarékoskodni a szuperlatívuszokkal, de talán a világ legmeghatározóbb MMA-szervezeténél, az Ultimate Fighting Championshipnél ezek a szuperlatívuszok azért sem alaptalanok, mert 2016-ban úgy kapkodták a rajongók a fejüket a negatív és pozitív meglepetésekre, mint egy fénykorát élő Anderson Silva.

A sportot ismerők számára a legkisebb meglepetést a UFC beárazása okozta: júliusban a WME-IMG médiabefektető alap nem kevesebb mint 4 milliárd dollárt (1100 milliárd forintot) fizetett ki a promóciós szervezetért.

A UFC-nek így olyan hírességek is a részvényeseivé váltak, mint Sylvester Stallone, Ben Affleck vagy Michael Bay.

De a UFC legnagyobb értékét nem is a bevételi adatok, a Google-trendek vagy a gálákon feltűnő celebek sűrűsége mutatja, hanem a gáláról gálára végigzakatoló őrült hullámvasút. A szervezet minden érinthetetlennek tűnő bajnoka szenvedett, elbukott vagy megbukott (a súlycsoporttól független ranglista élén öt évet eltöltő Jon Jones a kokó után idén doppinggal). 2016-ban nem kevesebb, mint nyolc bajnokot fosztottak meg címétől (és az évből két címmérkőzés még hátra van), korábban sziklaszilárdnak tűnő súlycsoportok váltak átjáróházzá.

Az év negyven gálájának valahányszáz meccse közül lehetetlen kimazsolázni az objektíve legjobb dolgokat, de azért az intenzitás-tét-sokkhatás háromszögelésével (és részben a Tapology meg az MMA Mania listáiról puskázva) az az az öt meccs, melyet idén láttam és imádtam.

1. Egy előre kitervelt vérfürdővel kezdődött az év

Az idény január 2-án rögtön egy ötmenetes vérfürdővel kezdődött. A UFC nem kockáztatott sokat, hiszen a világbajnok Robbie Lawler 2012-es klubváltása óta örök ígéretből négy év alatt gyémántkemény állóharcossá képezte magát, aki ritkán adja alább az ötmenetes királydrámáknál. És Carlos Condit is igazi gyilkosnak számít a váltósúlyban, aki megbízhatóan szállítja az exkluzív könyök- és térd-KO-kat. És bár Condit mérlege nem indokolta volna a címmeccset, érdemeire való tekintettel a UFC főpárosítója, Joe Silva mégis megadta neki a lehetőséget.

GrossNegligibleBarnacle.gif

A meccs simán verte a magasra helyezett elvárásokat. Condit egészen az utolsó menetig vezetett, de aztán a hajráiról ismert Kegyetlen Lawler valahonnan előkapart még egy kis üzemanyagot az utánégetőbe, és ezzel meg is győzte a pontozókat.

De a meccs végén egyikük sem törődött azzal, ki győzött, csak a túlélést próbálták kipihenni:

A meccs ránézésre döntetlen lett, de megosztott pontozással Lawler megvédte világbajnoki övét – hogy aztán pár hónappal később Tyron Woodley egy óriási jobbcsapottal elvegye tőle.

2. Aki húsz percen keresztül verette magát a vébé-övért

2015-ben mindenki padlót fogott, amikor Holly Holm tökéletes stratégiával felvértezve felmosta a padlót az akkor a világ legjobb női bunyósának tartott Ronda Rouseyval. Holm első címvédését ezután sokan formalitásnak tartották, hiszen Miesha Tate, a női MMA egyik úttörője kétszer is kikapott Rouseytól. Csakhogy az „X jobb volt Y-nál, aki jobb volt Z-nél, tehát X jobb Z-nél” logikája semmit nem ér az MMA-ban.

A jó birkózóalapjaira építkező Tate tanult Rousey ész nélküli előrenyomulásából, ezért türelmesen bekkelte ki Holm szép ütés-rúgás-kombinációit. Inkább bevállalta, hogy kicsit kidekorálják az arcát, cserébe azért az egy pillanatért, amikor meg tudja indítani azt a dobást.

Ez a pillanat mindjárt a második menetben eljött, de akkor a gong még megmentette Holmot, aki utána is óvatosan, türelmesen puhította Tate-et. Az egyre püffedő fejű Tate lassult, lassult, de nem készült ki annyira, hogy az ötödik menetben (több, mint húsz percnyi verés után!) el ne tudja kapni a második óvatlan mozdulatát tévő Holmot: földrevitel, mögékerülés, fojtás, ájulás.

A címfosztás előrevetítette a női váltósúly keringőjét: Tate-et első címvédésénél simán megverte a brazil Amanda Nunes, aki pár óra múlva Ronda Rousey ellen próbálhatja saját regnálását – és a súlycsoport állását – stabilizálni. Tate egyébként az év végére két csúnya vereség után végleg szögre akasztotta a kiskesztyűjét.

3. McGregort zsebre vágta egy utcai vagány, azután ő vágta zsebre az egész MMA-t

Ugye nem gondolták, hogy egy ilyen listáról ki lehet hagyni az MMA legnagyobb szupersztárját, az ír Conor McGregort?

2015-ös év legnagyobb befutójának nem sikerült fényesen a kezdet. Miután a könnyűsúly akkori bajnoka, Rafael dos Anjos kiesett a februárra időzített meccsükről, mindenki formalitásnak tartotta a 11 napos határidővel beugró Nate Diaz elleni „valakivel azért verekedjen”-alapon a UFC 196 programján hagyott meccset.

De lám-lám, a stocktoni vagány előbb a szópárbajban is az ír méltó ellenfelének bizonyult (mondjuk amikor azt olvassák, „szópárbaj”, nem kell cyranói magasságokra gondolni, az amerikai „trash talk” sokkal őszintébb megnevezés), majd pedig a meccsen megmutatta, hogy lezser, provokáló néha már beleszarós stílusa mögött valójában átgondolt koncepció van. Még a taslik mögött is:

giphy.gif

Diaz előbb másfél meneten keresztül fárasztotta McGregort – lényegében azzal, hogy állta az ütéseit. Majd amikor az ír lankadni látszott, akkor jött egy jobb-bal kombináció:

x.php.gif

És utána egy alapos, mindenre kiterjedő verés, melynek McGregor egy kétségbeesett levitellel akart véget vetni, de ezzel csak belecsavarodott Diaz fojtásába. A meccs azért is tökéletes volt, mert a kopogás pillanatától fogva mindenki tudta, hogy a UFC a párosból egészen biztos, hogy kifacsar még egy visszavágót.

És így is lett, a UFC 202 gáláján McGregor a sírból hozta vissza presztízsét, és óriási pofája mellett óriási akaraterőről tanúbizonyságot téve megosztott pontozásra hozta a második meccset. Ez a meccs is klasszikussá vált, de mégis, szerintem az első összecsapás volt az igazi, az őszinte döbbenettel és a minden túlsztárolt ember kudarca láttán önkéntelenül is előkúszó kárörömmel.

McGregor persze ezt a csorbát kiköszörültnek tekinti. És némi joggal, hiszen bár pusztán a 2016-os naptári évet tekintve 2-1-es mutatójával nem hengerelt, mégis a legjobban kereső MMA-harcosként, két súlycsoport meghódítójaként állíthatta fel a karácsonyfát decemberben. És miközben ma már mindenki hozzá méregeti magát, McGregor tökéletes ütemérzékkel kezdte meg a publikum kiéheztetését: Alvarez leiskolázása, és a könnyűsúlyú öv megszerzése után tíz hónapra visszavonul születendő gyerekével dödökézni, hagyva, hogy a UFC vezetése segítségével megkerült könnyűsúlyú ászok egymást marcangolják egy jövőbeni címmeccs lehetőségéért.

4. Ami durvább volt, mint Trump győzelme

Michael Bispinget tavaly még mindenki a UFC szanyitibijének tartotta, aki unalmas meccseken, kétes pontozással örökidők óta ott van a szervezetben, de amikor valódi lehetőséget kap, akkor azt korszakos beégéssel hálálja meg. De cserébe mindezt akkora arccal, hogy nem fér bele a tükörbe.

2016-ban viszont pont ő mutatta meg, hogy 40 felé közeledve is meg lehet újulni. A brit az edzésmunka újragondolásával egy kevés edzői finomhangolással (nem tudom, ki kapja az év edzője címet, de valójában Jason Parillo az) meg egy csipetnyi szerencsével történelmet írt.

Előbb az elronaldinhosodó legenda, Anderson Silva ellen okozott meglepetést azzal, hogy a két menet közti szünetben felépült ebből a repülő térdesből:

Majd pedig szívós melóval és nagy szívvel kipontozta a brazilt. De ez még csak a kezdet volt, mert ha már benne volt a lendület, áprilisban, néhány napos határidővel beugrott a sérült Cris Weidman helyére a világbajnok Luke Rockhold ellen, aki 2013-ban megalázó magabiztossággal verte őt.

Csakhogy az régen volt: Bisping ügyesen semlegesítette a Tökéletes Atléta fő fegyvereit, a bal köríves rúgást és a jobbhorgot, majd egy szép kombinációval megrendítette, és kiütötte Rockholdot:

Emlékszem, hogy az MMA-fórumokon az örök lúzer Bisping világbajnoki öve után kezdtek el azzal viccelni, hogy

Na jó, ha Bisping megcsinálta, akkor talán még Trump is behúzhatja az elnökséget.

5. A legjobb a haszon és érdek nélküli verés!

Egy ilyen listát szükségszerűen a hónapokon át tartó szájkaratéval felvezetett, óriási téttel bíró sztármeccsek dominálnak. De 2016 végén mindenki egy olyan meccstől van elájulva, melyen egy fiatal koreai tehetség különösebb felhajtás nélkül kihívta régi idolját, egy veterán amerikai harcost, majd

különösebb anyázás nélkül bevonultak az oktagonba, és péppé verték egymást

Méghozzá nem abban a felállásban, hogy az üstökös lehengerli az öreg harcost, hanem pont fordítva. A bukmékerek által favorizált Doo Ho Choi az első menetben még megszorongatta Cub Swansont, majd felváltva rendítették meg egymást, de a végére Choi már csak zombiként asszisztált az amerikai csípődobással, Superman-ütéssel, forgó könyökössel és capoeira-rúgással tűzdelt harcművészeti bemutatójához.

Choi a végére annyit kapott, hogy Swansonnak a vége felé már az járt a fejében, bárcsak az edzők többször dobnák be a törülközőt az MMA-ban, mert ennek így komoly egészségkárosodás lesz a vége.

Olyan volt, mintha zsákoltam volna

De nem lett, Choi a meccs után még tiszteletét is le tudta róni a győztes előtt, aki szintén méltatta ellenfele szívét és szívósságát:

Örökre a rajongójává váltam.

A kanadai UFC 206-on vívott meccs órák alatt legendává nemesbedett, ezért amikor két héttel később, a Fox Sports műsorára tűzte, 4,7 millióan ültek le, hogy az ismétlést megnézzék. Jól tették.