LG G5: az év legjobb félkész telefonja

2016.05.25. 20:52
2015-ben komoly küzdelem volt a Samsung és az Apple között a legjobb csúcsmobilok versenyében. Az LG azoknak kínált megoldást, akik sem az egyik, sem a másik cég filozófiáját nem érzik magukénak, mégis szerettek volna egy telefont, amely kitűnt az átlagos készülékek közül. Az LG G4 idén kiadott utódja viszont furcsa, kísérletezős irányban indult el – ez például a világ első, valóban moduláris telefonja.

Miközben a világ szép lassan minden telefongyártója egy dizájnt követ (most hagyjuk, hogy a Samsung rajzolta körbe az Iphone-t, vagy az Apple dizájnereinek kellett egy kis dél-korea a megvilágosodáshoz), a másik dél-koreai cég, az LG új telefonja úgy képes egyedi maradni, hogy közben sutba vágja azt a hajlított telefonos dizájnt, aminek népszerűsítésén jó másfél éve dolgoznak.

Nincs több banán

A G5 ugyanis nem banán alakú, ráadásul nincs rajta piperkőc bőrhátlap: egy darab fém az egész. A teljesen egyszerű dizájnban egyetlen szokatlan dolog van, a kijelző tetején csak sikerült némi lejtést elhelyezni, de ennek gyakorlati jelentősége nincsen.

Fontos változásnak mondható, hogy a hangerőgombok a telefon hátlapjáról visszakerültek oda, ahol minden más telefonon is vannak, vagyis oldalra. A bekapcsológomb viszont maradt ott, ahol a G2 óta van: a hátlapon, pont a mutatóujj begye alatt. Tartom a tavalyi véleményemet, hogy ezeket a gombokat a hátlapra tenni tökéletes megoldás, de tény, hogy van előnye és hátránya is a dolognak. A hátrány, hogy a hátlapra tett gomb csak akkor működik, ha a telefon nem pont azon fekszik, vagyis ha nem épp az asztalon pihen mellettünk. Ez a hátrány erősödött meg azzal, hogy a bekapcsológombban már ujjlenyomat-olvasó is van, vagyis most úgy megy a bekapcsolás, hogy

  • ha a kezünkben tartjuk a telefont, egyetlen érintés az egész (nekem sikerült többször véletlenül is bekapcsolni),
  • ha az asztalon van, és nem akarjuk felemelni, akkor vagy bepittyogjuk a képernyőn a kódot (ami azért elég lassú), vagy mégis fel akarjuk emelni a telefont.

Amúgy az oldalra kitett hangerőgomboknak is akkor van értelme, ha a telefont nem a kezünkben tartjuk, mikor épp fel akarjuk hangosítani. Nekem a teszt egy hete alatt sokkal több olyan volt, hogy a kezemben tartva akartam halkítani, és ez a gombbal csak nőgyógyászati vizsgálófogások trükkös végrehajtása után sikerült úgy, hogy közben ne essen ki a vékonyka kis telefon az ujjaim közül. A lényeg, hogy szerintem egyértelmű visszalépés a gombok szétválasztása, bár nem lehetetlen, hogy ennek technikai oka is volt, az ujjlenyomat-olvasó gyűrű köré nem akartak gombokat tenni, vagy ilyesmi.

Az ujjlenyomat-olvasó amúgy az egyike annak a pár dolognak, amik miatt simán megéri lecserélni az LG G4-et (vagy inkább a G3-at) az új modellre. A hátlap közepére tett gomb önmagában is jó dolog, de még arra a jóságra is rátesz a villámgyors és pontos ujjlenyomat-olvasó szenzor. Kis varázslással a telefon jelszókéréseinek nagy részét át lehet programozni arra, hogy az ujjlenyomatunkkal azonosítsuk magunkat. Azt az előbb említett hátrányt pedig, hogy a bekapcsolás a hátlapon van, egy másik okos megoldással csökkenti az LG: a mindig bekapcsolt képernyővel.

A telefon kijelzőjén ugyanis (a megfelelő beállítással, vagyis az alapértelmezés elállítgatása nélkül) folyamatosan látszik az idő és néhány üzenet is. Ez utóbbi az, amiben az LG jobb megoldást választott, mint például a Samsung: a nem fogadott hívások és olvasatlan üzenetek mellett ugyanis az egyes alkalmazások üzenetei is kiférnek az óra alá, vagyis könnyebben el tudjuk dönteni az alacsony fogyasztású kijelzőre pillantva, hogy vajon be akarjuk-e kapcsolni a telefont, vagy jó az ott, az asztalon, ráér a dolog.

Hozza, amit hozni kell

A G5-ről egy csomó mindent lehetne még írni, ezeket röviden úgy lehet összefoglalni, hogy jól működő csúcstelefontól elvárható pozitívumok. A kijelző szép, bár nem olyan gyönyörű, mint az AMOLED, inkább csak simán jól teljesít sötétben és tűző napsütésben is. A leegyszerűsített, az LG védjegyének mondható felhasználói felület és az Android 6.0 még a legelvakultabb iPhone-os felhasználót is bőven a komfortzónán belül hagyják, de ha akarjuk, szénné pakolhatjuk widgetekkel. Erős hardver van benne, ráadásul az egybeszerelt fém test ellenére bővíthető SD-kártyával. Persze az erős hardver viszonylagos, bőven le van maradva az új iPhone 6S-től vagy a Samsung Galaxy S7-től, de ez csak akkor derül ki, ha egymás mellé rakva hajtjuk őket, a mindennapokban még az energiatakarékos üzemmódot bekapcsolva sem érezni, hogy lassú lenne a készülék: ha megnyomjuk az ikont, elindul a program, ennél sokkal több nem kellhet.

A fényképezés maradt ugyanolyan jó, mint tavaly a G4-ben. Nem is annyira a 16 megapixeles hátlapi kamera képességei miatt (bár az f/1.8-as rekeszérték sokat segít, hogy ne csúnyán bezajosodott fotókat lőjünk), hanem mert megmaradt az alapból elérhető manuális mód, ahol kedvünkre játszhatunk a fényérzékenységgel, a zársebességgel, a fehéregyensúllyal és a fókusszal. Extra játékszernek kaptunk egy új, 8 megapixeles, széles látószögű kamerát is. A legegyszerűbb, ha megmutatom, mire jó ez: felül a hagyományos kamera, alul a széles látószögű.

Megfelelő helyzetekben némi halszemes hatás is bejön, ami nem zavaró mértékű, és általában hozzáad a képhez ahelyett, hogy elrontaná azt. Ami viszont elég idegesítő, és kell is kicsit szokni, hogy a két kamera között a telefon automatikusan vált, ha elérjük a zoomolás egy bizonyos állását. Oké, én tudom, hogy telefonnal nem zoomolunk, de ha véletlenül mégis, és ki akarunk belőle hátrálni, egy nagyobb suhintással máris tizenhatról nyolc megapixelre váltunk, és sajnos a képek részletességén ez nagyon meglátszik. De ha megszokjuk, hogy van ez a hülyeség, és rájövünk, hogy a képernyő tetején lévő egy fa – három fa ikonok nyomogatásával tudunk oda-vissza kapcsolni a lencsék között, már meg is oldódik ez a baj.

Moduláris ám a...

A cikk végére hagytam a modularitást, amivel az egész telefont reklámozták. Nekem őszintén tetszik, hogy az LG nem a nagyokat próbálja követni, hanem igyekszik mindig kísérletezni valamit. A gombok átrendezése, a felhasználói felület átszabása és a hajlított dizájn után most itt a cserélhető akkumulátoros, mégis fémházas telefon.

A megoldás egyszerű: a telefon alja, a kijelző alatti 7 milliméteres darab egy oldalt elrejtett gomb megnyomása után leválasztható, és így ki tudjuk húzni az akkumulátort is a készülékből. Ennek azon túl, hogy például töltés helyett simán akkut is cserélhetünk, az az előnye, hogy a lehúzott telefondarab helyére egyéb okosságokat is fel lehet szerelni. Az egyéb okosságokból egyelőre kettő létezik, az egyik egy zenehallgatós, a másik egy fényképezős modul.

A fényképezőset próbáltuk a teszt alatt, és vegyesek az érzéseink. Egyrészt én valamiért azt hittem, hogy ha már külön fotós modult adnak ki, akkor abban

a minimum a különlegesen jó minőségű lencse lesz, de nem, ennél sokkal kevesebbet kapunk: pár gombot meg egy kis tekerőt.

A tekerővel kapcsolatban gyorsan le is írom, hogy az sem szokott mobillal fotózni, aki kitalálta, hogy legyen a fotós modulon egy tekerő, amivel mit lehet? Na mit? Igen, zoomolni. Ráadásul még csak nem is analóg a dolog, vagyis nem úgy megy, tudomisén százalékonként, ahogy tekerjük,hanem ha eleget tekerünk, ugrik egyet. A halálba idegesítettem magam, mikor véletlenül megtekertem fotózás közben, pláne, mikor a visszazoomolásnál sikerült akkorát tekerni, hogy átváltottam a széles látószögű lencsére. Agyrém.

A kétállású exponálógomb oké, de a kis pakknak egy igazi értelme van: kapunk vele egy 1250 mAh-s külső akkut, amivel a telefon még komolyabb terhelés mellett is kibír egy napot. Érdekes azonban, hogy az Android külső töltésként érzékeli azt, hogy az eredeti akkumulátort rádugjuk a külön akkumulátorként működő fotós modulra, és nem vonja össze a két telep töltöttségét, inkább folyamatosan szívja át a fő akkuba a pótakku energiáját. Ezt onnan lehet látni, hogy a csurig töltött, majd kicsit használt telefon akkor is azt jelzi, hogy töltődik, ha kihúztuk a konnektorból (ennek eggyel viccesebb változata, mikor a pótakkuból újra 100 százalékra töltött telefon azzal cseszeget minket, hogy húzzuk ki a töltőt a konnektorból). Amúgy lehet ezzel a telefonnal fotózni szépeket, de ennek főleg ahhoz van köze, hogy még mindig a G4-ben is látott jó kamera van benne.

Szóval a nagy modularitás kihagyott ziccer, hajlok a parasztvakítás szó leírására is. Ha használjuk a fótós extrát, nem fogunk jobb képeket lőni, csak többet, egyszerűen azért, mert van plusz 30 százaléknyi energiánk. Viszont arra mindenképp jó példa a modul, hogy kiderüljön: egyáltalán nem zavaró, ha egy telefon kétszer akkora, mint a most divatos, ultravékony modellek, és simán fel lehetne áldozni az eltúlzott fogyókúrát plusz egy napi akkukapacitásért cserébe. Viszont így, hogy csak a telefon alsó harmada vastagabb, picit felemás a végeredmény: eltűnik a kecses vonalvezetés, kicsit furább fogása lesz a készüléknek, nadrágzsebben hordva kifejezetten kényelmetlen tud lenni, ha rossz irányból dugjuk be. Viszont tény, hogy fotózás közben stabilabb fogást ad, de ettől sem a kép lesz jobb, csak kisebb eséllyel csúszik ki a telefon a kezünkből, miközben életünk szelfijét lőjük épp.

Az ötlet jó, csak fizesse más

Egy hét folyamatos használat után nem tudom eldönteni, hogy szívesen cserélném-e a G4-et G5-re. (Bármilyen másik, régebbi modell esetén simán, gondolkozás nélkül). Az egyértelmű előrelépések mellett nem tudok átlépni afelett, hogy a modularitás óriási csalódás. Ha a bemutatón kérdezték volna, még nem ezt mondom, de most már úgy gondolom, hogy kár volt feláldozni más lehetőségeket, például a vízálló kivitelt a cserélhető modulok oltárán, és ennél is jobb, hogy egy hétnyi használat után átlátok a csúcstelefon összeillesztésein, illetve komoly különbség van az egy hétig használt, illetve a kevésbé meggyötört G5 példányok rései között.

Zavar, hogy a telefon jó esetben csak addig tart ki, míg hazaérek a munkából, de sokszor már a hazafele úton sem bírja ki élve (kivéve, ha ráteszem a fotós kiegészítőt, ami ugye valójában extra akku).

A tavalyelőtti G3 és a tavalyi G4 után idén olyan érzésem van, mintha félkész telefont kaptunk volna, mintha igazából az LG is csak épp tapogatózna, hogy merre fejlesszen tovább, ha már elvállalta, hogy a Samsung és az Apple után nem megy. Vannak jó megoldások, és a modulos felépítés talán tényleg nagy sláger lesz öt éven belül, de az is biztos, hogy nem ilyen kidolgozottság mellett, és pláne nem úgy, hogy semmi pluszt nem jelent a hagyományos telefonokhoz képest. Persze 1250 mAh is óriási plusz tud lenni, de az nem ér annyit, hogy másfél havi átlagfizetést hagyjunk érte a boltban.

Azzal nincs baj, hogy az LG kísérletezik, sőt, nagyon jó, hogy van cég, aki tényleg próbálgatja az ötleteket élőben is. A baj azzal van, ha a félkész ötleteket a csúcstelefonok vásárlói szívják meg. A G5 nem rossz telefon, de alig egy hét elég volt hozzá, hogy lássunk olyan problémákat, melyek alapján elképzelni is nehéz, hogy bírná a telefon az átlagosnak mondható másfél-két évnyi napi használatot. Minden nagy gyártónak van érdekes, de kihagyható készüléke pár évenként – az LG a G5-tel lövi el ezt, és nagyon valószínű, hogy a sorban következő lesz az a telefon, amire tényleg érdemes lesz megint odafigyelni, ez meg mehet az emlékezetes, de béna megoldások mellé, ahol a Nokia 8110, a Samsung Galaxy Note Edge meg az iPhone 4C is van. 

Ne maradjon le semmiről!