Nőalázás a legnagyobb japán játékexpón

A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.

– Így kezdődik William Gibson Neurománc című klasszikus cyberpunk regénye, és hasonló stílusban folytatva írja le a Tokió melletti Chiba Cityt. Ebből kiindulva amikor kamaszként először olvastam a könyvet, Chibát tényleg egy mocskos, trógerarcú városnak képzeltem, ahol a multik felhőkarcolóinak lábánál a társadalom söpredéke kapkod a lehulló morzsákért, és próbál gyűjtögetni a betevő digitális és valós drogokra. Azt meg simán el tudtam képzelni, hogy harminc év múlva már génhekkelésekre és számítógépes implantokra is.

Ezzel szemben Chiba City egy rendezett és meglehetősen unalmas üzleti negyed, ahol szeptember közepén is 26-28 fok van, és nyomát sem látni a gibsoni jövőképnek. Na jó, az egyik pálmafa lehet, hogy kicsit dekadensen bólogatott, amikor a Tokyo Game Shownak otthont adó Makuhari vásárközpont felé igyekeztem.

Lássuk a bugyit!

Távol-Kelet legnagyobb videojátékos expója szintén nélkülözi a cyberpunk vívmányokat: egy kis VR ugyan akad, de nagyrészt hagyományos videojátékokat találni itt – mármint technikai értelemben, mert a tartalmat tekintve már az egyik bejáratnál tömény kultúrsokkot kaptam. Három egymást követő standon ugyanis a következő jelenetek játszódtak le:

• Alulöltözött nők pankrációja (ráadásul ez az attrakció még csak nem is játékot reklámozott, hanem egy helyi játékportált).
• Tucatnyi látogató próbálta fellibbenteni miniszoknyás lánykák szoknyáját legyezőkkel, illetve levélfújóra emlékeztető kütyükkel (a Gal Gun 2-t reklámozták így, amiben az első részhez hasonlóan szintén lányokat kell abuzálni).
• Amúgy is lenge öltözetű, fiatal nők vetkőztek bikinire, miközben a hátuk mögött óriáskivetítő mutatta, ahogy egy kamera a testükre zoomolgat.

Ez utóbbi mutatvány a Bullet Girls Phantasia promója volt, amit volt alkalmam kipróbálni, de bárcsak ne tettem volna. Ez az elődjéhez hasonlóan egy primitív lövöldözős játék, amit – nincs rá jobb szó – nőalázó pályák szakítanak meg. Egy ilyennel lehetett próbát tenni, és BGP-szűzként nem tudtam, mire vállalkozom. Egy virtuális kezet kellett mozgatnom egy érzékien pihegő lányon, és a kontroller négy gombjával osztani simogatást, paskolást, ütést vagy egy hengeres édességet a lány szájába tologatni. Igen kínos élmény volt játszani ezzel, nagyjából fél percig bírtam, és a szemem sarkából még láttam,

Szóval ha egyszer a túltolt gémerfeminizmus élharcosa, Anita Sarkeesian ellátogatna a Tokyo Game Show-ra, tutira kirobbantana egy második gamergate-botrányt, és ezúttal joggal.

Aztán szerencsére kiderült, hogy éppen a hímsovinisztajáték-blokknál sikerült belépnem a vásárcsarnokba, és a TGS többi részén már kevésbé necces játékok sorakoznak, nagyobb kiadóktól is. Meg az is, hogy a szervezők az újságírókat is szívbaj nélkül megalázzák: a sajtószoba a csarnokon kívül, a szeméttároló konténerek mellett kapott helyet, így odabent rendesen érezni lehetett a hulladékbűzt.

Konicsiva, android-szan!

Ahogy várni lehetett, a Nintendo és a Microsoft távol van a TGS-től, a nagy konzolgyártókat csak a Sony képviseli. Náluk a nyugati gémer számára legizgalmasabb cím a Quantic Dream készülő új játéka, a Detroit: Become Human volt, rengeteg elágazó döntési lehetőséggel. A stúdió egyik korábbi kalandjában, a Heavy Rainben volt egy szuperkütyükkel nyomozó ügynök – ezt gondolhatta tovább a cég, amikor a sztorit egy androidokkal terhelt jövőbe helyezte. A demóban egy túszdrámát kellett megoldanom; egy bekattant android gyilkolni kezd, majd kislányt tart fogva egy toronyház tetején, az őt sakkban tartó kommandósoknak pedig segítségére siet egy túsztárgyaló android – őt irányítottam én. A QTE-kre (quick-time event, amikor egy történés során gyorsan meg kell nyomni egy gombot) épülő játéknak a jövőbeli környezet nagyon jót tesz, így könnyebb megmagyarázni, hogy miért villannak fel adatok a főhősnek, illetve valahogy a QTE-k is jobban belesimulnak a játékmenetbe. Kicsit nyomozgattam a gyilkosság helyszínén, aztán kimentem a tetőre, hogy beszéljek a túszejtővel. Itt egy hosszú dialógusban egy rakás választási lehetőségem volt, csak éppen semmit nem értettem belőlük, ugyanis

Persze miért is gondoltam a latin betűs címből, hogy az angol verzió lesz kint egy tokiói show-n. Egy lövöldözős játéknál nem gond ez, de a Detroittal szövegismeret nélkül játszani olyan, mint vakon vezetni autót. Azért így is elég drámai volt a helyzet, ahogy nyomkodtam találomra a gombokat, és sikerült megmentenem a kislányt a saját életem árán. A mellettem játszó két kolléga egész más befejezéseket hozott össze (egyiknél a kommandósok lelőtték az androidot egy megfelelő pillanatban, a másiknál a kislány meghalt, mert a főhős elbénázta a tárgyalást). Még japánul is nagyon meggyőző volt a demó, alig várom, hogy valamikor 2018-ban angolul állítson súlyos dilemmák elé.

5 éves onlineszerepjáték >> új FIFA

A japán kiadók közül a Bandai Namco felhozatalát már bemutattam korábban, a Capcomról viszont szót kell ejteni. A díszletek helyett a beöltözött hoszteszlányokban gondolkodó show legszebb standját idén is a Capcom állította fel, ahol mindent uralt a Monster Hunter: World. A cég szörnyvadászos sorozata még 2004-ben indult PS2-n, aztán kézikonzolokon aratott, és ez most a hatodik rész – ami azért különleges, mert PS4-re, Xbox One-ra és pc-re is megjelenik, így minden esélye megvan arra, hogy jövőre a nyugati piacra is betörjön (főleg Európában ismeretlen még ez a brand). Amúgy a folytatás egy nagyon szép akciójáték, amiben igen változatos anatómiájú lényeket kell múlt időbe tenni, és ezt nemcsak egyedül, hanem négyen vállvetve is megtehetjük.

A Square Enix standja kicsit csalódás volt, amennyiben mindenféle nem túl jelentékeny Final Fantasy-oldalhajtásokba lehetett botlani (a legnagyobb díszletet és területet konkrétan egy mobiljátéknak építették), a Segánál pedig a japán piac hangsúlyainak furcsaságát tapasztalhattam meg. A cég az Electronic Arts-játékok forgalmazója errefelé, ezért meg lehetett csodálni a FIFA 18-at, az új Need For Speedet és a Stat Wars Battlefront II trailereit

A Sega-stand legnagyobb részét ugyanis a Phantasy Star Online 2 bitorolta; egy online szerepjáték, ami még csak nem is új – 2012-ben jelent meg, a PS4-verzió pedig tavaly. Izgalmasabb újdonság volt itt a Sonic Forces, a cég sok szenvedést megért platformjáték-sorozatán köszörül talán ki egy kis csorbát. Két és három dimenzióban is lehet ugrálni benne – amit láttam belőle, az alapján sokkal szimpatikusabbnak tűnt, mint a korábbi Sonic-játékok zöme.

A nulladik napi jóslataim közül egyébként szinte minden bejött, csak a mobiltelefonos nem: ahhoz képest, hogy a metrón szinte mindenki mobiljátékokat tol, és pár éve a TGS-nek majdnem a felét ilyen játékok tették ki, idén szinte alig látni ilyeneket, még az egyik legnagyobb mobiljáték-kiadó, a Gree sem vonult ki a show-ra. Ennek megfejtésével még adós vagyok (talán saját erőből is olyan népszerű ez a platform, hogy nincs szüksége egy játékexpo marketingerejére?), addig is vannak izgalmas indie és VR-játékok. Pénteken ezeket fogom kipróbálni, már ha bemerészkedem még egyszer Chiba City bűnös, pálmafákkal övezett városába.