Kihal-e a tudományos újságírás?

Azt mondják, a sajtó lehetőleg ne foglalkozzon saját magával, de egy világkonferencia idején talán lehet kivételt tenni (már csak azért is, mert ha pár éven belül egyébként is a tízmillió kommunikáció szakos országa leszünk).

Az említett konferenciát, a WCSJ-t az elsősorban a közérthetőnek szánt tudományos magazinokban, műsorokban és rovatokban dolgozó újságíróknak szervezi az őket tömörítő világszervezet, a World Federation of Science Journalists (WFSJ). Az idei a hatodik ilyen esemény, az elsőt 1992-ben rendezték Tokióban. Már azon is 31 ország képviseltette magát, de a kezdeményezés elhalt, 1999-ig kellett várni a második konferenciára. Annak történetesen Budapest adott otthont (ez főként a népszabadságos Palugyai István érdemeit dicséri), és a WFSJ megalapítását is itt határozták el. Azóta többé-kevésbé kétévente összehozták a világkonferenciát, 2002-ben Brazíliában, 2004-ben Montrealban, 2007-ben Melbourne-ben, idén pedig Londonban. A rendezvényt a Westminster Central Hallban rendezték, ami szép példája a vallás és a tudomány megbékélésének: az épület a metodista egyház főhadiszállása volt a huszadik század nagy részében, most is tartanak benne miséket.

Híg a szakma, lesz még sűrűbb

A WFSJ leköszönő elnöke (mindig a következő konferenciát szervező országból elnököl valaki), a BBC újságírója, Pallab Ghosh nyitóbeszédében elmondja, hogy több mint 50 ország 900 újságírója jött el a konferenciára. Egyikük én vagyok (az Európa Tanács jóvoltából, aki állta néhány csóró közép- és kelet-európai újságíró útját), a reptérről szinte rögtön az első plenáris ülésre esek be, ami a hangzatos „Új média, új újságírás” címet viseli.

Az nem meglepő, hogy az előadások többsége szakmázás, de érdekes látni, milyen nagy részük szól arról, hogy a hagyományos sajtónak vége. Nick Higham, a BBC rendszeres külsőse rögtön azzal nyit, hogy az Egyesült Királyságban is ágazattól függően 15-40 százalékkal csökkentek a hirdetési bevételek. Szerinte ez csak részben a válság hatása, részben az új média előretörésének köszönhető. Új média alatt nyilván az online sajtót érti, és jól oda is szúr egyet a webkettőnek: „soha nem lehetett ilyen sok információt elérni, ennyire rosszul tálalva”.

Ben Hammersley, a Wired brit kiadásának szerkesztője még sarkosabban fogalmaz: „a rossz régi médiánál csak egy szörnyűbb van: a rossz új média”. Hammersley szerint hígul a szakma, amibe belerokkannak a patinás orgánumok is, és a következő időszakban nagy aratás lesz a tudományos újságírók között. „Könnyen lehet, hogy a teremben ülők fele hamarosan elveszti az állását” – hergeli tovább a közönséget.

„De nem feltétlenül kell annyi állás, ahányan újságírással akarnak foglalkozni.” A szerkesztő elmondja még, hogy a szelekció alapja a minőség lesz: szerinte 15 jó oldalt kell írni, nem 1500 közepeset, és nem azoknak áll majd a zászló, akik kicsit értenek a fotózáshoz, íráshoz, videózáshoz, és még több tudományághoz, hanem az egy-egy területre specializálódott vérprofiknak. Később a közönség szinte csak Hammersley-től kérdez, többnyire anyázva: sokan felszólalnak a bloggerek védelmében, a Guardian munkatársa pedig kimondja, hogy a minőségnél fontosabb, hogy az olvasó úgy érezze, kapott valami hasznosat. Még ha csak annyit is, hogy röhögött egy brittudósos híren.

A késhegyre menő viták később több szekcióban folytatódnak (minden második valamelyik műfaj kihalásával riogat), de persze nehéz eldönteni, ki okosabb a másiknál. Bizonyos trendeket azért meg lehet figyelni, mindenekelőtt azt, hogy a tartalomgyártásban egyre inkább eltolódik az arány a külsősök felé. A LiveScience-es bagázs például 7 szerkesztőből és 2 programozóból áll, ők működtetnek négy jól olvasott online újságot – amikbe persze rengeteg külsős ír.

Vicces látni még, hogy többen milyen újdonságként tudják előadni régi műfajok online mutációját, miközben alig esik szó például a más fórumokon sokat vitatott Twitterről. A legbizarrabb pillanat kétségtelenül az, amikor Jeff Nesbit amerikai médiaszakértő büszkén említ egy nemrég indult online tudományos rádióadást. Talán az online távíróval lehetne még megfejelni ezt. A tévéműsorokról szóló panel jóval előremutatóbb, bár siránkozás és halálvízió itt is van bőven a költségcsökkentés miatt. Elhangzik, hogy a webkettes szolgáltatásokat és a vírusmarketinget is fel kell használni a jövő tudományos tévéműsoraiban, az LHC rapet említik pozitív példaként.

A következő Kairóban

A szakmázás, smúzolás és névjegycserélgetés mellett azért is hasznos egy ilyen konferencia, mert vezető tudósok is a meghívottak között szerepelnek, és elmondják, éppen mit kutatnak. Pablo Gejman szkizofréniakutató például a Nature sajtókonferenciáján beszél arról, mennyire fontos, hogy a pszichiátria jobban összefogjon a neurológiával és a genetikával, mert csak így lehet jobban megérteni ezt a gyakori betegséget, amiről még mindig nagyon keveset tudunk.

Rolf Hilgenfeld, a Lübecki Egyetem kutatója a VIZIER projektet mutatja be, ennek keretében az ismert RNS-vírusokból a vírus terjedésében kulcsfontosságú enzimeket szintetizálnak, ezek révén sok kutatásra fordítandó időt meg lehet spórolni egy új vírus megjelenésekor. Egy bécsi biológus, Joachim Seipelt egy orron át alkalmazható szezonálisinfluenza-vakcinát mutat be, a Cambridge-ről érkezett Willem Ouwenhard pedig arról beszél, hogy a szívinfarktusnak az életvitel mellett a genetikai hajlam is komoly rizikófaktora, és azon dolgozik a csapatával, hogy ezeket a genetikai összefüggéseket feltárja.

A svájci EPFL politechnikum kutatója, Stewart Cole a pár éve megjelent gyógyszerrezisztens tbc-törzs ellen küzd. A tuberkulózis most évente kétmillió áldozatot szed és kilencmillió embert fertőz meg – főleg Afrikában, de Európában is 70 ezer tbc-eset van évente. Cole és munkatársai az új törzs ellen fejlesztettek ki egy hatóanyagot, egyelőre egereken bevált, most jönnek a további kísérletek.

A Darwin-évben természetesen a kreacionizmus, azon belül az intelligens tervezettség elmélete is előkerül, pontosabban az, hogy mennyire adhatnak teret ezeknek az eszméknek a tudományos újságírók. Meglepően engedékeny több kolléga, például Guardian-es James Randerson, aki szerint egy asztalhoz lehet ültetni az IT-s őrülteket az evolúciót elfogadó tudósokkal, aztán ők majd elvitatkoznak, az olvasó meg eldönti, kinek van igaza. Nekem sokkal szimpatikusabb a Scientific American egyik szerkesztőjének a nézete, ő azt mondja, az újságírói felelősség része, hogy egy ilyen irritáló blöfföt, mint az IT, nem kezelünk egy szinten a tudományosan alapjaiban igazolt, legfeljebb csak egyes részleteiben vitatott evolúcióval.

A klímaváltozás is több előadás témája, de ezek többnyire azt próbálják kitalálni, hogy mi lesz decemberben, amikor Koppenhágában a szakemberek megpróbálják majd összehozni a Kiotói Egyezmény utódját. Abban sokan egyetértenek, hogy a fejlődő országok, mindenekelőtt India nagy nyomást fognak gyakorolni a fejlettekre. Mint ahogy a következő konferencia szervezésénél is erősen nyomultak: Finnország mellett Uganda és Egyiptom versenyzett a 2011-es WCSJ rendezési jogáért. Végül ez utóbbi nyer, úgyhogy két év múlva Kairóban jönnek össze a tudományos újságírók. Már ha tényleg ki nem halnak addig.