A szovjeteknek nem jött be az ötnapos hét

Egy magára valamit is adó forradalomnak illik saját magától kezdve új időszámítást is bevezetnie. Ennek köszönhetjük a francia Burmaire-t és Thermidort, vagy a Kedves Vezető évét, ahonnan Észak-Korea kezdi az időszámítást. Igaz, azt kissé bátortalanul csak 1997-ben vezeték be Kim Ir Szen 1912-es születésnapjától számítva és párhuzamosan a Gergely-naptárat is használják a hivatalos dokumentumokon.

Nem volt kivétel a szokás alól Nagy Októberi Szocialista Forradalom sem, sőt, a bolsevikok kétszer is nekifutottak a naptári modernizációnak.

Először is átálltak a Julián-naptárról a Gergely-naptárra 1918 januárjában, így került november 7-re az októberi forradalom. Egyébként már a Julián-naptár bevezetése is a modernizáció jegyében történt Nagy Péter alatt, csak az általa példaképnek tekintett protestáns országok nem sokkal később álltak át a katolikusok által már bő száz éve használt Gergely-naptárra. Ha kicsit előbb tették volna, Oroszország is a Gergely-naptárt választotta volna.

De 1929-ben egy sokkal komolyabb reformba is belevágtak, amely teljesen átírta az addig megszokott ritmust. Az ötlet egyáltalán nem tűnt rossznak: szakított a hét napból álló hetekkel, amelyek sem a hónapokkal, sem az egész évvel nem oszthatók, így minden hónap és év kezdete más napra esik.

Az évben öt pirosbetűs nap volt, szökőévben hat.

Lehetett volna február 30.

A tervezet szerint az év 12 hónapjának mindegyike 30 napos lett volna, az öt, szökőévben hat ünnepnap ezeken kívül esett. Ezt aztán elvetették, február 30. tehát hivatalosan nem volt, a hónapok hossza is változatlan maradt, de

a Szovjet Népbiztosok Tanácsának augusztusi döntése alapján.

A katonás rend helyett azonban inkább kaotikusabb lett a rendszer, mivel a hét nap elnevezését megtartották, így innentől kezdve egy nap neve alapján nem is lehetett megmondani, hogy szabadnapról vagy hétköznapról van szó. Sőt, a naptárra nézve sem. Ugyanis

ezért a dolgozókat öt részre osztották: sárga, rózsaszín, vörös, lila és zöld csoportokra. A napok ezekkel a színekkel jelölve követték egymást, így mindig csak egy csoportnak volt szabadnapja.

Ehhez jött ünnepnapként január 22, – az 1905-ös forradalom és Lenin emlékére –, május 1-2, a munka ünnepe, és november 7-8, valamint négyévenként a szökőnap. Néhány naptár ezeket a napokat egyszerűen kihagyta, hogy ne bomoljon meg az „ötnapkák” rendje.

Az a leírásokból nem derül ki, hogyan nézett ki az iskolai oktatás ebben a rendszerben, valószínűleg a tanárok egy színben voltak, legalábbis Ilf és Petrov az Aranyborjúban erre utal, amikor a tanár azon bosszankodik, hogy a szabadnapja csupán egy lila folt a naptárban a vasárnap helyett.

A dolog előnyösnek tűnt, hiszen minden négy munkanap után jött egy szabadnap, a korábbi 6:1 helyett, így egy szovjet munkás egy évben a korábbi 52 vasárnap helyett 72 szünnapot kapott az ünnepeken túl. A dolog mégsem jött be. Részben, mert a családtagok szünnapjai így nem estek egybe. Persze, lehet, hogy volt aki örült annak, hogy a felesége sárga csoportos, ő meg a szomszédasszonnyal együtt zöld, de ez semmiképp sem illett a Homo Szovjetikuszról alkotott képbe.

Hogy a legnagyobb gond az egységes szabadnap megszűnése lehetett, azt jelzi az 1931-es módosítás: bevezették a „hatnapkákat” – szökőévben tehát nem is tesztelték az ötnapos rendszert – , innentől kezdve mindenkinek munkaszüneti napja volt 6-án, 12-én, 18-án, 24-én és 30-án. A harmincegy napos hónap szívás volt, akkor egy nappal tovább kellett dolgozni, de a februárban nem létező 30-át március 1-jei szünnappal pótolták.

Hétfő=Első, Kedd=Második

A hónapok nevein ekkor sem változtattak, pedig a javaslatok között volt Lenin, Marx, Forradalom, Szverdlov, Május (ez maradt volna), Szovjet Alkotmány, Aratás, Béke, Komintern, Engels, Nagy Forradalom (talán, hogy a június/júliushoz hasonlóan itt is legyen tévesztési lehetőség) és Sztálin.

A napok nevét viszont egy időre tényleg eltörölték, a hatnapkák napjai egyszerűen számokat kaptak – bár a bolygónevek mellett alapvetően egyébként is ez a napok neveinek logikája –, és még így is több szabadnap jutott egy évre, mint amennyit a hétnapos hét kínált. Igaz, már csak hatvanat az 52-53-mal szemben.

1940-ben aztán Sztálin megunta az örökös kavarást, és a Szovjetunió egy évvel a német támadás előtt visszatért a megszokott kerékvágásba. Ez a termelésnek is jól jött, hiszen csökkent a szabadnapok száma, de gesztus volt a szorításból kicsit kiengedett egyháznak is, hogy ismét megjelent a szabadnappá nyilvánított vasárnap. A szabad szombatra még 27 évet kellett várni – ebben nem tért el a világ nagy részétől – a munkanapok viszont hosszabbak lettek, sőt, a szovjet iskolákban csak 1989-re vezették be a kétnapos hétvégét.