A halál ellen öltöztek frakk helyett fehérbe az orvosok

A fehér köpeny alig száz éve alaptartozéka az orvosi uniformisnak, addig a fekete jelezte a hivatás komolyságát – és azt, hogy a doktor kezei közül sokan már nem kerülnek ki élve. A fehérség azonban nem mindig jótékony szimbólum, a köpeny jövője pedig mintha már csak a beavatottaknak lenne fontos.

A fehér köpeny ma a köztudatban annyira hozzátartozik az egészségügyhöz, hogy ha az orvos éppen oldani akarja a páciens félelmeit, jobb, ha máshogy öltözködik: a gyermekorvosok és a pszichiáterek éppen ezért a legtöbb országban utcai viseletben dolgoznak. A fehér szín összekapcsolása a kórházakkal annyira erős, hogy szinte önmagában is képes szomatikus tüneteket produkálni: a „fehér köpeny szindróma” esetében a páciens szokatlanul magas vérnyomásának pusztán az orvosi beavatkozástól való félelem az oka.

Pedig a fehér csak a múlt századforduló óta számít az orvoslás színének. A legendás sebész Joseph Lister, aki a XIX. század közepén Pasteur követőjeként hirdetett harcot a kórokozók ellen, még elegáns polgári ruhában operált: miközben higiénikusabb eljárásokkal forradalmasította a beavatkozásokat, frakkban műtött, a kezéhez tapadt vért egyszerűen a kabátjába törölte.

Míg Thomas Eakins fenti, 1889-es képén a műtétet már fehérben végzik az Agnew Klinikán, az amerikai festőnek ezen a 14 évvel korábbi képén (The Clinic of Dr. Gross) még a fekete uralkodik:

A fekete egyszerre sugárzott komolyságot és eleganciát, de a hagyományos színválasztást az is indokolta, hogy az orvos a halál közelében tevékenykedett: mivel kisebb ügyekkel általában nem rohangáltak doktorhoz, a nagyobb beavatkozások túlélési mutatói pedig rosszak voltak, az orvosnak fel kellett készülnie arra is, hogy a hozzá kerülő betegek nála fejezik be a földi pályafutásukat. A fekete orvosi öltözék és a papi reverenda nem csak színvilágban állt közel egymáshoz.

A XIX. században ez már inkább csak metafora, de a középkorban még szó szerint a szerzetesi csuha mutálódott az egyetemeken orvosi köpennyé. Ez a reneszánsz hatású bő orvosi talár azonban még vörös volt, és tartozott a kollekcióhoz prémgallér, vörös barett, kesztyű és gombos végű bot is. A doktorrá avatásokon még ma is látható ünnepi öltözék öltözék leginkább az orvosi foglalkozás méltóságát volt hivatott egyértelművé tenni – szemben a szedett-vedett, tetvesnek mondott vándor-borbélyokkal. A merev, tekintélyes, állig begombolt fekete ruha aztán a spanyol divattal hódította meg Európát, ebben világos csak a nyakfodor és a kézelő volt.

A fekete egészen az orvoslást technikailag és társadalmilag is forradalmasító századfordulóig uralta a gyógyítást – hiába, kell az elegancia, és az csak az ókori görögöknél volt elegendő megkülönböztető jegy, hogy a komoly orvosnak volt cipője. A fehér szín fokozatosan vette át az uralmat, de mint a tisztaság, sterilitás jelképe hamarosan annyira elterjedt, hogy még az ápolónők is átvedlettek, pedig ők hagyományosan apácák voltak – miközben a megnevezésük továbbra is „nővér” maradt.

A fehér köpeny az orvosok társadalmi előrelépését is szimbolizálta, ugyanis ezzel egy időben váltak egyértelműen a tudományos közösség elfogadott tagjaivá – a fehér szín tehát laboratóriumi belépőnek is tekinthető. Még akkor is, ha praktikus okokból éppen a legnagyobb presztízsnövekményt elérő sebészek maradtak ki ebből: miközben az egykor leglenézettebb orvosi hivatás birtokosai a legjobban keresőkké váltak, ők zöld köpenyesek lettek – a magyarázat, hogy a műtőszobában annyi a szikrázó fehér, hogy az már fejfájást okoz.

Más kérdés, hogy meddig marad ez így: az utóbbi években több országban is nekimentek a szabályozók a fehér köpenynek – most azt már inkább szennyezőforrásnak gondolják, nem a sterilitás csimborasszójának. Ha újra változik az orvosi dresszkód, ahhoz nem csak a betegeknek kell hozzászokniuk: az orvostanhallgatók szakmai beavatásának több helyen ma is fontos rítusai a fehér köpeny szertartások: ez jelzi a mérföldkövet, hogy elméleti stúdiumok után már betegekkel is foglalatoskodni fognak.