A milliárdokért kifejlesztett amerikai űrtoll és a szovjet űrceruza regéje

Olvasóink közül bizonyára sokan hallották, olvasták már ezt a vicces, tanulságos történetet, ami az amerikai űrutazásokhoz kifejlesztett űrtollakról szól, valahogy így:

Amikor a NASA elkezdett asztronautákat küldeni az űrbe, hamarosan rájöttek,hogy a golyóstoll nem működik gravitáció nélkül. Hogy megküzdjenek ezzel a súlyos problémával, a NASA kutatók nekiálltak (más verzióban a probléma megoldásával megbízták az Andersen Consulting céget) hogy kifejlesszenek egy olyan tollat, ami ír gravitáció nélkül, fejjel lefelé, víz alatt, és majdnem minden felületen, mint pl. üvegen, valamint fagypont és 300°C között bármilyen hőmérsékleten. Mindez egy évtizedbe és 12 millió (más változatokban milliárd) dollárba került. Mindeközben az oroszok ceruzát használtak.

Szinte biztos, hogy a történetet ismerők közül sokan tudják azt is, hogy mindez csak városi legenda, hoax, a szovjet űrprogramot, a szláv leleményességet, a fifikás ruszkikat fényező, egyben az ötlettelen jenkiket, az amerikai kormányzati pénzszórást, az űrprogram közbeszerzési visszásságait kifigurázó tanmese. A hoaxelhárítás szerint az űrtollat a NASA-tól függetlenül, egymillió dolláros saját befektetéssel fejlesztette ki egy amerikai cég, a Fisher, és a NASA tőlük vásárolt az Apollo program idején négyszáz darab tollat, összesen ezer dollárért. Amikor pedig a szovjet illetékesek látták, hogy milyen jól működik az űrtoll, ők is átálltak a használatára, vették a Fisher-tollakat mint a cukrot, és felhagytak a ceruzákkal.

Az igazság és az ok-okozati összefüggések természetesen az előbbieknél bonyolultabbak, lássuk hát, mit is lehet ma tudni a súlytalanság íróeszközeinek evolúciójáról.

Bocsássuk előre, hogy az űrhajósok többféle íróeszközt is használtak, használnak az űrhajók fedélzetén: ceruzákat, zsírkrétákat, golyóstollakat, filctollakat, olyanokat, amiket a boltban is meg lehet venni, illetve olyanokat, amiket külön e célra fejlesztettek ki. A fő kérdés azonban az, hogy

Az űrrepülés hőskorában elsősorban navigációs számításokat végeztek a Mercury program űrhajósai, ehhez használtak noteszt és ceruzát. Később, a Gemini páros küldetései során már tudományos kísérleteket is végre kellett hajtaniuk az űrhajósoknak, ezek eredményeit kellett feljegyezniük a magukkal vitt adatlapokra. Az űrhajósoknak ezen kívül különféle státuszjelentéseket is kell írni és a küldetés végrehajtásával kapcsolatos adatokat írásban rögzíteni.

Kezdetben vala a ceruza

Kezdetben olcsó, mozgó alkatrészeket nem tartalmazó (azaz soha el nem romló) radíros végű ceruzákat vittek a rövid, legfeljebb pár órás utazásokra az űrhajósok. Arra azonban hamar rájöttek a mérnökök, hogy az űrhajók zárt, oxigénben gazdag környezetében elég komoly biztonsági kockázatot jelentenek hosszabb űrutazásokon a gyúlékony anyagokból (fa, grafit, enyv) álló ceruzák: a könnyen kitörő grafithegy zárlatot okozhat, a hegyezés közben leváló faforgács és grafitpor pedig tűzveszélyes, de akár elektromechanikus meghibásodásokhoz is vezethet, valamint belélegezni sem túl szerencsés.

A NASA-nál ekkor tértek át a mechanikus ceruzákra, amiket a Gemini küldetések során is használtak. A fém testből és grafitbetétből álló íróeszköz már nem volt tűzveszélyes (nem tartalmazott fát és hegyezni sem kellett), bár a grafithegye még ezeknek is le tudott törni, így használatuk továbbra sem volt tökéletesen biztonságos. Volt azonban egy nagyobb gond velük: irtó sokba kerültek a NASA-nak. Valóságos botránnyá dagadt, amikor kiderült, hogy a houstoni Tycam Engineering Manufacturing nevű cég 128,89 dollárért adta darabját az űrkutatási hivatalnak, összesen 34 darabot 4382,5 dollárért. (Mai értéken számolva az ceruzánként kilencszáz dollár, azaz csaknem 250 ezer forint, avagy 8,5 millió forint.)

(Zárójelben jegyezzük meg, hogy mindeközben az oroszok zsírkrétával kísérleteztek. Előnye a tűzbiztosság és egyszerűség volt, hátránya, hogy a borítópapírt időnként le kellett fejteni róla és ezzel szemét keletkezett, valamint a vele írt jegyzetek olvashatósága és tartóssága elmaradt a kívánttól.)

A golyóstoll jó, de a Fisher Űrtoll még jobb

Az egyszerű, olcsó, kereskedelmi forgalomban kapható golyóstollak és filctollak következtek az űrben kipróbált íróeszközök sorában. Ezekkel már jó minőségben lehetett elkészíteni a fontos jegyzeteket, ami az űrtollfejlesztés fő mozgatórugója. Az űrhajósok ugyanis egyre több tudományos kutatómunkát végeztek, és nem volt megengedhető, hogy a drágán űrbe vitt kísérletek eredményei olvashatatlanná váljanak. A korszerű golyóstollak erre tökéletesen megfeleltek, míg filctollakkal az egyszerűbb, kevésbé fontos dolgokat lehetett lejegyezni. A legendával ellentétben a sűrűbb, zselés tintával töltött golyóstollak tökéletesen működtek a súlytalanság állapotában is, csak ezért külön nem kellett volna speciális űrtollat kifejleszteni.

A történetbe azonban itt kapcsolódik be a NASA-tól független Fisher Pen nevű írószergyártó cég. Paul Fisher feltaláló már az ötvenes években elkezdett gondolkodni a súlytalanság és az akkor még folyósabb tintát tartalmazó golyós- és töltőtollak problematikáján. Fishert első körben leginkább az zavarta, hogy túl sokféle tollbetétet lehetett kapni a boltokban, és ezek gyakran szivárogtak is. Elhatározta, hogy megalkot egy zárt rendszerű univerzális betétet, ami a legtöbb tollba illeszkedik. Ehhez az egyes betétekhez adaptereket adott, amikkel pl Parker tollakba is lehetett rakni a Fisher-betéteket.

Ezen túllépve Fisher azt is kitalálta, hogy tixotropikus tintazselét tölt a csövecskékbe, ami csak nyomás hatására folyósodik meg, így alapállapotban nem szivárog, még nagy melegben sem. A betétbe nagy nyomású nitrogént töltve, majd azt ledugózva biztosította, hogy bármilyen irányban tartva, akár fölfelé fordítva is lehessen a tollal írni. Fisher saját pénzén kifejlesztett és szabadalmaztatott találmánya összességében tökéletesnek tűnt arra, hogy az űrben is használják, ezért termékét 1965-ben – még a Gemini program legelején – felajánlotta a NASA-nak tesztelésre.

Ha a NASA-nak jó, önnek is jó

Az Apollo-1 1967-ben bekövetkezett tragédiája után a NASA a legszigorúbb tűzbiztonsági rendelkezéseket léptette életbe, így a mechanikus grafitceruzáknak semmiképp nem volt maradása az űrhajók kabinjaiban. A Fisher által felajánlott tollakat kíméletlen tesztek után elfogadták mint rendszeresíthető íróeszközöket.

A botrányos töltőceruzákhoz képest jóval olcsóbban, 2,39 dolláros diszkontáron vettek négyszáz darabot, és az 1968-as Apollo-7 küldetésen már ezeket használták az űrhajósok. A toll sikerét (és egyben remek marketingjét) mutatja, hogy nem sokkal ezután a szovjetek is bevásároltak a Fisher-féle űrtollból: száz tollat és ezer betétet vettek a zsírkréták leváltására.

A Fisher-féle űrtoll karrierje azóta is töretlen, amerikai és orosz űrhajósok egyaránt használták és használják, bár az utóbbi években a laptopok és digitális tollak, írótáblák kezdik kiszorítani a Nemzetközi Űrállomásról. Az űrtollának tökéletes reklámot kapó Fisher pedig még mindig sikeresen árusítja az eredeti űrkorszakos íróeszközt, így nyugodtan mondhatjuk, hogy remek befektetés volt a kifejlesztésre fordított dollármillió.

Felhasznált források:

• The Saga of Writing in Space (Smithsonian)
• The Truth Behind The Million Dollar Space Pen Hoax (io9)
• Writing in space (Wikipedia)
• Fact or Fiction?: NASA Spent Millions to Develop a Pen that Would Write in Space, whereas the Soviet Cosmonauts Used a Pencil (Scientific American)
• The Write Stuff (Snopes)