A Szovjetunióban röntgenfelvételen terjedt a popzene

Az ötvenes évekbeli lemezfelvételeknek ma is nagy piaca van a gyűjtők körében. A Szovjetunió nem hivatalosan kiadott lemezfelvételeit viszont nemcsak ők találhatják különlegesnek, hanem bárki, aki csak egy pillantást vet rájuk. Ugyanis ezek nem kör alakú, fekete, mikrobarázdás korongok, hanem lyukas közepű röntgenfelvételek.

A Szovjetunióban a lemezkiadás, mint minden más, az állam és a párt kezében volt. Sztálin gyűlölte és megvetette a tánczenét, de a klasszikus és komolyzenei fölvételek, illetve az orosz népdalok és a szocializmust dicsőítő művek megjelenhettek. Ami ezen kívül esett – például a jazz vagy a rock –, az burzsoá, fölforgató nyugati mocsoknak számított. Tiltólistára kerültek az olyan tehetséges művészek is, mint a népszerű tenorénekes, Vadim Kozin, akit a Gulagra küldtek, mert nem volt hajlandó Sztálinról énekelni.

Az ötvenes-hatvanas években a fiatal szovjetek kitalálták, hogy kerülhetnék meg a tiltást. Leningrádban egy Ruszlan Bogolovszki nevű zenerajongó épített egy transzkripciós gépet, ami tulajdonképpen egy esztergagép volt; háromkilós, hordozható, forgó eszköz, ami viaszhengerre vagy acetátlemezre tudott hangot rögzíteni. Rádiós újságírók gyakran használták akkoriban.

Ezzel már lehetett felvételeket készíteni – de mire? Bogolovszki rövidesen rájött, hogy a kidobott röntgenfelvételek lemezei remekül használhatók a célra. A röntgenfilm elég puha, hogy rögzítsenek rá, de elég tartós is ahhoz, hogy stabil barázdákat lehessen vésni bele. És könnyen hozzájuk lehetett jutni, mert a szovjet kórházak tömegesen dobálták ki őket. Biztonsági okokból nem tarthatták meg őket: gyúlékonyak voltak.

Bogolovszki és társai megalapították az Arany Kutya Bandát. Ha tehették, rátették a kezüket az országba becsempészett lemezekre, és tucatszám készítették belőlük a röntgenfelvételes kalózmásolatokat. A felvevőgépet az eredeti lemezt lejátszó gramofon mellé kellett tenni, és mivel egyszerre csak egy lemezt vághattak, minden másolatot kézzel kellett elkészíteni. Még szerencse, hogy a röntgenlemezek kapacitása maximum három perc volt. A kész felvételek úgy sercegtek, mintha homokot szórtak volna a lemeztányérra, de mivel nem volt más, a szovjet fiatalok adtak értük néhány rubelt. A zenekalózok nem keresték magukat halálra az ötleten.

Bogolovszki technikája hamarosan elterjedt az egész Szovjetunióban, mert a röntgenfelvételekhez minden nagyobb városban hozzá lehetett jutni. Úgy terjesztették a zenét, mint a szamizdatokat, bár a felvételeknek nem volt politikai üzenete. A röntgenlemezkalózok nem aktivisták voltak, csak zenerajongók, akik szerettek volna új dalokat hallgatni. Ez persze nem tartotta vissza a kommunista rezsimet attól, hogy többször is sittre vágja a renitenseket, köztük a többszörös visszaesőnek számító Bogolovszkit, akit bűntársaihoz hasonlóan lélekmérgezéssel vádoltak.

A röntgenlemez-mánia 1964-ben ért véget. Nem a kormány adta be a derekát, hanem a technikai fejlődés kopogtatott be: megjelentek a szalagos felvevők, a párt pedig engedélyezte, hogy a dolgozó nép is vásároljon belőlük. A röntgenfelvételek hónapokon belül eltűntek.

Hogy a popzene beszerzése a Vasfüggöny mögött a magnók megjelenése után sem lett egyszerűbb, azt jól szemlélteti egy cikkrészlet a Hifi Magazinból, ami a hatvanas évek magyarországi viszonyait írja le: 

(New Statesman | Hifi Magazin)