Fotókiállítás sztereóban

Pontosabban régi, zömében amatőr fényképekkel és többnyire Super8-ra felvett filmanyaggal mutatja be a pesti belváros mintegy száz évét Az én környékem-tárlat.  A BVA Budapesti Városarculati Nonprofit Kft. szervezésében valósult meg a kiállitás.

A képek egy fotó kivételével a Fortepan gyűjteményéből származnak. Térben az egykori pesti városfalon belüli, míg időben a századfordulótól a közelmúltig, körülbelül a rendszerváltásig tartó időszakból válogaták össze az anyagot.

Mitől sztereó?

A fotók párokban állnak, kilenc másodpercenként váltakozva vetítve a galéria két falára.

Az teszi izgalmassá a képeket, hogy a párosítás rendkívül tudatos. Másképp bravúros, mint az archív fotókat a maiakkal ötvöző megoldások. Ugyanis ezen a kiállításon mindkét kép archív, ám a válogatás szempontjai szerint egymásra reflektálnak.

Vagy a helyszín azonos és egy teljes évszázad, néhány évtized, vagy adott esetben akár csupán néhány hónap különbséggel készült felvételek tükrözik a hol alig észrevehető, hol drasztikus változást.

Más esetekben a témák hasonlók, és olykor szelíd humorral fűszerezve erősítik egymást a képpárok.

Elsősorban nem a katartikus pillanatokat megörökítő fotókat gyűjtöttek össze, mint például a XX. században a városközponton legmélyebb sebeket ejtő ostrom és '56. Persze e két téma megkerülhetetlen, óhatatlanul szerepel néhány fotón, de a fő hangsúly az átlagemberek hétköznapi élethelyzetein van.

Például az egyik képpáron egy Duna-parti kiülős kávéház, a Hangli teraszán békésen dohányzó urat, mintha Mikszáth Kálmán asztaltársaságából felejtették volna ott, holott a kép a második világháborús Budapest utolsó nyugis pillanataiban készült. Ellenben a fotópárján, alig húsz évvel később a Vörösmarty téren, a Gerbeaud (pardon, akkor épp Vörösmarty cukrászda) teraszán vidáman cigiző hölgy elől már csak egy mobiltelefon hiányozna az asztalról. 1960-ban ez nyilván komoly sci-fi teljesítmény lett volna.

Ami az építményeket illeti: szerintem a „legjobb női főszereplő” az Erzsébet híd, illetve egyes képeken annak fájó hiánya. Pontosabban mindkét Erzsébet híd, hiszen a háborúban felrobbantott egyes számúnak nem a hű mását építették újjá.

Alapesetben az eredeti állapot helyreállításának vagyok a híve, ám a jelenleg is „hatályos híd” (és még egy klisé megdől: hiszen annak ellenére, hogy elég kemény posztsztálini időkben készültek a tervei, még sem valamelyik Nagy Szovjet-mintát vették alapul, hanem a nyugatnémet, kölni Mülheim-hidat) a maga letisztult formavilágával, szintén telitalálat.

Visszatérő motívum e híd, kezdve az eredeti, századfordulós felállványozott felépítésével,  majd a világháborús ronccsal, hiszen közel két évtizedig, 1945-től 1964-ig volt használható erzsébethíd-mentes a város, egészen az új híd autóbuszos terheléspróbájáig. És hopplá! Akkor még villamos-sínek is futottak rajta. A tömegközlekedés folytonos változását is hűen tükrözik a képek.

A főszereplők pedig az amatőrök.

Hiszen jönnek-mennek a rendszerek, de maradnak az emberek.

A már említett finom humor mellett néhány képen egy-két cseppet sem tolakodó, rendkívül diszkrét erotikus jelenet is felsejlik. Azért mindenki bátran hozza el a kistesóját, gyerekét, unokáját, hiszen csupán egy-egy combfix villan fel a rakparton ülő szoknyás hölgy toalettjéből, a legvadabb jelenet is az alábbi gif, amikor is babarózsaszín, merész, kétrészes szerkójában Bíró Ica tornászik az Erzsébet híd fölött.

A teljes körű tájékoztatás jegyében elárulom: annyiban érintett vagyok, hogy engem kértek fel a kiállítás megnyitójára. Tulajdonképpen ez is az amatőr, civil vonalat erősíti, hiszen a fotózást még a legamatőrebb, nagybácsisan-bénaképes vonalon is annyira alulról művelem, hogy e tárgyban sikerült az alábbi olvasói levelet begyűjtenem:

A képeid 90%-a jobbra dől, gondolom balra »húz« a kezed. Nem mondom, hogy használj állványt, perspektívatorzítás korrekciót, de legalább a gépet tartsd függőlegesen. Vagy billegtesd jobbra és balra is, hátha véletlenül sikerül egy normális képet csinálnod.

Szerencsére most már csak végszükség esetén merészkedem a saját fotóimmal illusztrálni a cikkeimet. Saját, vizuális alkotói nyomoromról a kiállításra visszatérve: a sok-sok amatőr, civil munkájából azonban két profi gyúrta össze az anyagot: a művészettörténész kurátor, Magyar Fanni, valamint alkotótársa, a mexikói (egyébként magyarul kiválóan beszélő) Esteban De La Torre médiaművész.

Aki még nem látta, a Puskin mozi mellett, a Projekt Galériában, a Kossuth Lajos utca 14-16-ban január 30-ig megnézheti. Bónusz jó hír: ingyenes!