Budapest egyik legelmaradottabb negyede újult meg

Az újévi fogadalmakat általában senki sem szokta betartani, én sem. De azért legalább januárban-februárban igyekszik az ember lefogyni, leszokni, felszedni stb. Én ezt az időszakot most arra használom fel, hogy leszámoljak a 2015-ös restanciákkal, mielőtt megint megjelenik álmomban Mai Manó és a mellkasomba fúrja a fényképezőgép-állványát. 

Az elmaradás leginkább azért van, mert ezek többnyire nagy és komoly témák, és mindig úgy gondolom, hogy majd nagy és komoly cikket írok róluk, amire persze sosincs idő. Úgyhogy most sorozatban leszámolok velük kis cikkekként, hogy ne nyomják tovább a lelkem.

A lelkiismeretemet megnyugtatós sorozatot a budafoki (valójában nem is barlang-) barlanglakásokkal kezdtük, ez pedig már a második epizód, a

megújult a Pongráctelep!

Az ember már csak ilyen. Ahol minden nap megfordul, ott egy árva szemetesállvány is lázba hozza, ahol nem, ott egy városrész-rehabilitáció sem lépi át az ingerküszöböt. Pedig Pongráctelep is lehet nagyon érdekes, nem véletlenül örültem neki pár éve, hogy végre van egy Budapest-könyv, ahol nagyjából egyforma súllyal szerepel a Várral.

A Pongráctelep ugyanis egyike volt azoknak a helyeknek, amelyek megőriztek valamit Budapest hajdanvolt hangulatából. Na nem abból, amelyik után fekete-fehér képeket nézegetve sóhajtozni szoktunk, hanem abból, ahogy a világvárosi szegénység élt.

A negyvenes évek elején épült munkáslakótelepet ugyan a szocializmus alatt is fejlesztették, de folyton lépéshátrányban volt sok más budapesti városrészhez képest. Például egészen a hetvenes évekig működött benne a közfürdő, mivel nem volt minden háztartásban fürdési lehetőség.

A folyamatos lecsúszás ellenére számos híres ember indult innen. A legismertebb Kovács István Kokó (aki fentebb emlegetett könyvben is visszaemlékszik a telepre), de Moldova György és Pap Vera is innen származik. A telep történetét klasszul összefoglalja a Wikipedia szócikke, nem is szaporítanám a szót.

A tavalyi nagy, egymilliárdos városrehabilitáció szerencsére nem csak a térkövezésről szólt. Elsősorban uniós, kisebb részt önkormányzati pénzből, illetve némi önerővel 20 társasház, benne 74 szociális bérlakás újult meg (tető- és gépészeti felújítás, a nyílászárók és kábelek cseréje). Renoválták az óvodát, a bölcsődét, az orvosi rendelőt. Korszerűsítették a közvilágítást és térfigyelő kamerákat telepítettek, kihelyeztek egy csomó új utcabútort.

Hogy sikerül-e megmenteni az öregedő, slumosodó városrészt, mely talán utolsók közt idézte meg a Kőbánya-blues hangulatát, azt nem tudom, de nagyon bízom benne, hogy igen. Úgy tűnik, fentről ennyit lehet tenni az ügyért, én mindenesetre drukkolok.

Még több fotó és infó a telepről a saját honlapján, még több Budapestről szóló posztért kövessétek az Urbanistát a Facebookon!