Milyen volt albérletben lakni száz évvel ezelőtt?

2016.04.15. 11:50
11 hozzászólás

„Budapestnek mintegy százezer albérlője van, s alig van nap, hogy a lapok hírt ne adnának családi vagy szerelmi drámáról, melyben az albérlőnek mindig jut szerep. A lakásdrágaság rendkívül fokozta az albérleti rendszert és ma már az úgynevezett művelt középosztály is szobaurat fogad a lakásába. Nemcsak a perifériákon, hanem az előkelő városrészekben is tele vannak a kapuk cédulákkal és elegánsan, csinosan és szépen bútorozott szobát, avagy tiszta ágyat hirdetnek.” – írja a Budapesti Hirlap 1910-ben.

De persze nemcsak így találhatott magának szobát a kishivatalnok, a vidékről felkerült egyetemista vagy a jó családból való, állást kereső kisasszony: a kőnyomatosok utolsó lapjai már akkor is apróhirdetésekkel voltak tele. Mivel holnap kezdődik a Budapest100, melynek keretében ezúttal a nagykörúti házak vendégei lehetünk, az alábbi posztban a régi körúti albérletek lesz a téma.

Lássunk először is néhányat a már emlegetett apróhirdetésekből. Vigyázat, albérlők és szobakiadók lelkébe pillanthat!

  • „Külön bejáratú szobát keresek. A főkellék, hogy tiszta legyen, utcára szóló ablakokkal és a lépcsőházból, vagy a kapu alul való bejárással. E kellékek híján az ajánlatok figyelembe nem vétetnek. Előnyben részesül olyan szoba, melynek előszobája, vagy fürdőszobája is van. Esetleg két szobát is bérlek.  Ajánlatok „Állandó szobaúr“ címmel e lap kiadóhivatalába küldendők.”
  • Féregmentes szobát, lehetőleg teljes ellátással az Üllői út közelében keres egy hivatalnok. Ajánlatokat az ár megjelölésével ’Szobaúr-1038’ címen a kiadóhivatal továbbít.” 
  •  „Úri fiatalember, hivatalnok, bútorozott szobát keres csak keresztény úri családnál. Szíves megkereséseket ’Inkább gyermek, mint szobaúr 81631’ jelige alatt a kiadóhivatal továbbit.”
  • „Keresek egy kellemes és jól bútorozott szobát, hogy mibe kerül, az nem lényeges, csak megfelelő legyen; úriember vagyok, de szívesen megyek egyszerű polgári családhoz is, ha a háziasszony igazi jó háziasszony, nem vagyok valami különc, csupán a rendet és tisztaságot óhajtom, jó szobaurat talál bennem mindenki, kevés fáradozás van velem, mert napközben csak nagyritkán vagyok otthon. Ajánlatokat kérek „Eredmény 24922“ címre Schwarz József hirdetési irodájába, Marokkói utca.”

A korabeli albérletkínálatról Karinthy Frigyes örökbecsű remekművét az Urbanistán is lehoztuk pár éve.

Kosztolányi, a szobaúr

Amikor 1903-ban a maturált Kosztolányi Dezső Budapestre érkezett, hogy beiratkozzon az egyetem magyar és német szakára, ugyanazzal a problémával kellett megküzdenie, mint a ma felkerülő egyetemistáknak: albérletet kellett keresnie.

Anyja, Brenner Eulália felkísérte fiát a fővárosba, ahol a „Vámház körút 3. alatt bérel bútorozott szobát a számára, de csak egyetlen éjszakán maradhatnak itt, a szoba hemzseg a poloskától. Most a Sándor (ma Bódy Sándor) utcában, egy háromemeletes, sárga ház második udvarában vált sötét, földszintes szobát a fiának. Az udvar, a kis szoba elhelyezése emlékeztet a szabadkai hátulsó ház udvarára, gyermekszobájára” – szól Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezése.

Ezzel elkezdődött Kosztolányi szobaúri karrierje. Fennmaradt levelei tanúsága szerint 1904 és 1911 között legalább 8 szobát lakott végig a Ferenc- és a Józsefvárosban. Nemcsak a körúton, hanem az Üllői úton, a Baross utcában és a Német utcában is. Otthonról nem sok pénzt kapott. Egy régi barát, Halasi Andor szerint „sokszor egy pohár aludttej és egy kifli volt a vacsorája egy Ferenc körúti kávémérésben.” 

Kosztolányi általában megosztotta valakivel a szobáit. A József körút 71-73-ban állítólag unokatestvérével, Csáth Gézával lakott.  Ugyanide vagy a József körút 14-be ugrott fel hozzá egy kártyapartira Hunyady Sándor:

„milyen ádázul, milyen kísértetiesen peches kártyás volt Kosztolányi. Bakk korszakában igazán mindenét elvesztette. Isten csodája, hogy a becsületéhez nem nyúlt hozzá. Még én is nyertem tőle. József körúti hónapos szobájában kettes makaót játszottunk egyszer, és elnyertem harminc koronáját. Amikor mindene elúszott, összetépte a kártyát, szörnyetegnek nevezett, és sírva fakadt a dühös kétségbeeséstől. Lefeküdt a díványra, tenyerébe temette arcát. Kíváncsian föléje hajoltam, csakugyan sír-e. Sírt. Valóságos könnyekkel, mint egy gyermek. Meglepetve néztem és mellére tettem egy tízest a nyert pénzből. Bevallom, úgy meg voltam döbbenve, hogyha tovább sír, visszaadom az egész nyereségemet. De erre nevetni kezdett, kicsúfolt, hogy hólyag vagyok. Fölállt, föltette kis kerek kalapját, és elmentünk valahová megkeresni Karinthyt.” 

A környék valamelyik kávéházában biztosan rá is találtak, kedvenc helyük a József körúti Baross és a Valéria kávéház volt. Az egykor szívfájdítóan gyönyörű Barossban 40 különféle hazai hírlap és számos külföldi szépirodalmi folyóirat járt a pikoló kávé mellé.

Kosztolányi a kávéházba járással nemcsak szociális szükségleteit elégítette ki, de kvártélyosasszonyának is bizonyára kedvére tett, mert az olyan albérlőnek, aki sokat volt otthon, nem is adtak szívesen szobát.

„Budapesten bevett szokás, hogy a szobaúr szobájában fogadják a vendégeket, ott kötnek üzleteket stb. A szobaúrtól megkívánjak a rendet, csöndet és pontosságot, a szobaúr ellenben semmit se kívánhat. A pesti albérlő minden családi perpatvarnak és civakodásnak fültanúja, aminek azután az az eredménye, hogy

aki Budapesten sokáig volt szobaúr, annak elment a kedve a nősüléstől

– magyarázta meg a helyzetet a Budapesti Hirlap.

Krúdy Gyulának is megvolt a maga véleménye a kvártélyosasszonyokról és tapasztalatait nagyrészt józsefvárosi hónapos szobákra alapozta. Szerinte „nemcsak szennyes fehérneműjét ismerték lakóiknak, de álmukat, reménységüket, jövedelmüket is igyekeztek ellesni.” 

A szobaasszonyok több társadalmi kasztot alkottak. Elől, az utca felé, laktak a nagysádok, akik csak a hátsó kis udvari szobájukat adták ki bérbe, „ők maguk csipkefüggönyös szalonban laktak, melynek almáriumán befőttesüvegek hivalkodtak. Néhányan közölök fűzőt viseltek és bodrosan felsütötték a hajukat; ezeknek nagyban udvaroltak a szobauraik. Azok hátul, a második udvarban, csendesebbek voltak. Szegény öreg özvegyasszonykák, akik bérbe adták az egész lakásukat és maguk a konyha zugában húzódtak meg, egy zöld függöny mögött.” – írta Herczeg Ferenc.

Kosztolányi körúti albérletei közül kettőt a Budapest100 hétvégéjén is felkereshetünk: a József körút 71. III.em. 35 /II.e. 34. és a Ferenc krt.32. II. e. 4. szám alattiakat.

Szerzőnk a Budapest100 önkéntese.  Szívesen olvasna többet a századfordulós Pestről? Kövesse az Urbanistát a Facebookon!